Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-18 / 42. szám
2000. október 18. • 33. évfolyam Vasárnap 588001 690311 Szlovákiai magyar családi magazin Sport A Sydneyben megrendezett XXVII. nyári olimpiai játékok érmesei 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 2000. október 21-étől 27-éig Nagyvilág ___________ A tengeralattjárók láthatatlan, csöndes, de annál fontosabb szerepet játszottak a történelemben. Három nyelven, négy lobogó alatt, Habsburg-részvétellel Agapé, Pozsonyban Polák László_______________ Az agapé iránti érdeklődést a média nem vitte túlzásba, mert rá se rántott, egy-két kivételtől eltekintve. Bezzeg ha az uborka- szezonban tartottak volna örömlakomát! Pedig a szervezők semmit sem hagytak a véletlenre, volt előzetes sajtótájékoztató meg sajtóközlemény. A hármas szlovák-osztrák-magyar találkozón és utcai vígságon nem kellett az operatőröknek közelharcot vívniuk a kameraállásokért, az előkelőségek széksorai mögött nem volt szükség sajtópáholyra. Az érdektelenség kis kivételekkel tökéletesen látszott a vasárnap esti tévéhíradókon és a hétfői lapokon. Hármas találkozó Pozsonyban? Ugyan kit érdekel, amíg a résztvevők minimum nem pofozkodnak, vagy oda nem mondogatnak egymásnak. Más lehetőség nincs - így vélekedhettek a hazai toliforgatók, mert például a Zeit im Bild riportere Bécsből, az itt volt. A hazai lapok és tévék nem jöttek el a Rudnay térre. Mi is történt azon a szép, októberi vasárnapon, Anton Berno- lák és Liszt Ferenc szobránál, a Szent Márton-székesegyház tövében, karnyújtásnyira az új hídtól és a felrobbantott zsinagóga hűlt helyétől? Csak annyi, hogy néppárti közreműködéssel hármas, úgynevezett örömlakomát tartottak. Igaz, nem volt ott az a párt, amely csak nemrégiben ragasztotta neve mögé a néppárt jelzőt, s ha netán ott volt, akkor szigorú illegalitásban. Négy lobogó várt ünnepélyes felvonásra, a szlovák, az osztrák, a magyar és a csillagos európai. Mindez már magában elég lett volna egy kiadós botrányhoz, mondjuk, hét-nyolc éve, na de a zsolnai és csacai polgármesteri hivatalig nem szállt el a hármas agapé híre. Ezen a szép októberi vasárnapon a német, magyar, szlovák A valódi szenzáció egy igazi herceg volt. szóra mégiscsak megtelt Pozsony egyik leghangulatosabb terecskéje emberekkel, és nemcsak a szónoki mikrofonból terjedt három nyelven a szó. A közönség is háromnyelvű volt, s a szlovák főváros legszebb békebeli korszakát idézte a tér. Voltak rangos vendégek is; egy ex- köztársaságielnök, egy már majdnem ex, de még nem az, igazságügyminiszter, polgár- mester, főpolgármester, püspök, érsek, rezesbanda, kettő is. Az egyik a Grassalkovich- palotából, a másik ő-em-fau- éktól. Az agapé előkelősége egy igazi herceg volt. Igaz, a papája sosem ült trónon, de trónja volt neki. Az október eleji ünnepség díszvendége ugyanis Habsburg György volt. A hercegnek teljesen polgári kinézete van, modern fiatalember, egyébként a magyar koronára nem tartott igényt már a papa, Ottó sem. Habsburg György a Magyar Köztársaságot képviselte, ő vonta fel a magyar zászlót, s közben a zenekar eléggé tűrhetően muzsikálta a magyar himnuszt. György herceg felvonta a magyar lobogót, és közben láthatóan énekelte, hogy „balsors akit régen tép”. Egyszer csak azt éreztem, hogy íme, számomra ez a pillanat, ez a himnuszt daloló Habsburg hozta meg a kiegyezést. Igaz, egy kicsit rombolta illúzióimat, hogy György az osztrák himnuszt is majdnem olyan lelkesen énekelte, mint a magyart, na de „neki két hazát adott végzete”. Október első vasárnapján két röpke órára Pozsonyban visszaállítottuk a Monarchiát. Ráadásul szlovák részvétellel, de hát a Monarchia csak a szlovákokkal együtt kerek. Lehet, hogy az agapé szépséghibája volt az európai zászló és az európai himnusz, na de a kákán is csomót keresők nem számítanak, igenis szépen, egységben múlatta az időt a Dóm tövében szlovák, osztrák, magyar. Aki ott volt, nem bánta meg, akik meg bánnák, azok nem voltak ott. Majd jövőre. Bár meglehet, hogy megint botránykő lesz, ha Pozsonyban világos nappal józan emberek eléneklik a magyar himnuszt. A tibeti kultúra egy szelete a somorjai zsinagógában. A készülő homok- mandala ezúttal is tízezreket vonzott a városba. Somogyi Tibor felvétele Vezércikk Magyar refrén Vrabec Mária _____________ Az elkövetkező bő három hétben biztosan semmi lényeges nem fog történni nálunk, mert a referendumig mindenki kivár, így aztán az is biztos, hogy az újságok és a hírműsorok tele lesznek majd a legkülönfélébb egyeztető, de az égvilágon semmit meg nem oldó tárgyalásokról szóló jelentésekkel és válogatott politikusgárdánk színe-ja- vának elmés kijelentéseivel. A napokban már el is kezdődött a figyelemelterelők, félrebeszélők és nagyotmondók vetélkedése, és az első „feladatokat” látva belegondolni is rossz, mi mindent kell majd megemésztenie a becsületes újságolvasónak legalább november 11-éig, és köny- nyen lehet, hogy utána is. Házunk táján maradva itt van rögtön Komárom megye, amelyről még azt sem lehet tudni, kell-e az érintettek közül egyáltalán valakinek, de az MKP vezérkarának olyan fontos, hogy már össze is vesztek a „kérdés prezentálásának módján”. Időközben mégis észbe kaptak, hogy az annyit emlegetett hat járáson kívül is élnek magyarok, és „ha lúd, legyen kövér” alapon hozzácsapták követeléseikhez a történelmi járások kialakítását, valamint az Ung-vidék és Tőkete- rebes Kassához csatolását is. Okosan, végül is teljesen mindegy, mennyi nem teljesül az MKP prioritásaiból, a kormányfőnél úgyis ötvenszázalékos a sikerességi arány. Gondolom, ezt olyankor szokta számolgatni, amikor ölbe tett kézzel nézi a koalíciós partnerek veszekedéseit, de ismerjük be: ha figyelembe vesszük, mennyire támogatja őt az SZDK, nem is tehetne többet, mint hogy pocíziója következtében ő veszekszik a leghangosabban. Különben sem az a lényeg, hogy az MKP ténylegesen mit követel, és a valóságban mit sikerül elérnie, mert a legtöbb szlovákiai politikus már attól is vértolulást kap, hogy egyáltalán igényeink vannak. Ha önkormányzati jogkörökről esik szó, a déli területek elszakadásáról beszélnek, ha a Csallóköz egységéről hallanak, azzal riogatják a népet, hogy a magyarok aranyáron fogják mérni az ivóvizet, ha nemzetiségek számarányának megőrzését meri valaki említeni, Malíková máris fegyverért kiál:. Carno- gursky meg kijelenti, hogy tulajdonképpen Meciart is csak azért kellett leváltani, mert ha tovább folytatja az öntörvényű uralkodást, akkor a Nyugat számára egyre elfogadhatóbb ik lettek volna a magyarok autonómia- törekvései. Jó, hogy t udjuk, mert még naivan azt hittük volna, más gond is akadt a Meciar- vircsaft körül. Most legalább megkönnyebbülhetünk, és fontosságunk tudatában leszögezhetjük, hogy Szlovákia boldogulása egyedül tőlünk függ, pontosabban attól, ha tartjuk a pofánkat, és nem követelőzünk. A többiek úgyis mindig elrendezik egymás között a dóig okát, legfeljebb néhány állami vezérigazgató és egy-két felügyelőtanács elnöke esik el a politikai harcok mezején, de mi ez ahhoz a tragédiához képest, amit mondjuk, Koncos menesztése jelentene az ország számára? Különben is, tanácsos kerülni mostanság a konfliktusokat, mert ki tudja, sértődöttségében hány kormánytag ébredne arra november 11-ének ködös reggelén, hogy mégiscsak teljesíti állam- polgári kötelességét, és az urnákhoz járul. Sokkal biztosabb az üyen bizonytalan időkben az üres szálmacséplés, hiszen politikusaink zöme eddig sem a fontos dolgokról beszélt, és ha már unta a nép a mondókát, eddig is a magyar veszedelem volt a refrén. Attól nem kell tartanunk, hogy kifogyunk a témából, mert már hazajött Innsbruckból a köztársasági elnökünk, aki a műtétnél csak attól félt jobban, hogy újra megfosztják a jogköreitől, és mérget vehetünk rá, hogy amint beengednek hozzá egy újságírót, megint mond valamit, amin hetekig elcsámcsoghatunk. Aki meg nem kér a fajsúlyos ügyekből, a hollywoodi könnyedségű sztorikból is válogathat. Elmerenghet, mondjuk, Alexander Rezes adócsalási, műemlékrongálási és újabban már apasági perén is, vagy az esti szappan- opera előtt kellő hangulatba hozhatja magát, ha gondolatban feleleveníti Lexa és a Martinka család bujdosásának történetét. Szóval, a referendumig már csak elleszünk valahogy. Utána pedig vagy lóhalálában kell majd behoznunk az elvesztegetett időt, vagy merőben más témák jönnek. Egyben biztosak lehetünk: a magyar refrén marad.
