Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-12 / 28. szám
8 2000. július 12. Bár kevesen maradtak, ötvenöt év után is találkoztak a Szenei Gimnázium tanulói Géppisztollyal ballagtak Gaál László __________________ ,.M indig irigykedve nézem a ballagó diákokat. Mi annak idején nem ballaghattunk. Azazhogy ballagtunk mi is - géppisztollyal, Passau- ig, egy egész hónapig” - elevenítette fel diákévei végét Pongrácz Gyuri, a „Csöves”, jelenleg budapesti nyugdíjas gépészmérnök, a Szenei Gimnázium egyik legjobb osztályának egykori tanulója az 55 éves osztálytalálkozón, Győrött. A szenei gimnázium 1938-ban, a Felvidék egy részének Magyar- országhoz csatolását követően alakult meg, tulajdonképpen az új határ megvonása kényszerítette ki a megnyitását. „Az újonnan húzott határ, amellett, hogy gazdasági, földrajzi tekintetben emelt újabb válaszfalakat magyar és magyar közé, a szellemiek terén eltávolított egymástól. Az új határok megvonása következtében ugyanis a Pozsony vármegye visszacsatolt részén lakó, pozsonyi tanintézeteket látogató tanulók iskola nélkül maradtak. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, felismerve a helyzetet, a pozsonyi gimnáziumokból kiszorultak továbbtanulásának lehetővé tételére Szencen és Duna- szerdahelyen gimnáziumi tanfolyamot indított.” Az idézet A Szenei M. Kir. Állami Gimnáziumi Tanfolyam Évkönyve az 1938-39. Iskolai évről című kiadványból vétetett. Az egérrágta évkönyvet apám kereste élő nemrég egy padláson porosodó régi ládából, amikor az 55 éves érettségi találkozójára készült. Igaz, már nem Szencen érettségiztek, mert amikor 1944 nyarán a vizsgákra készültek, a szenei gimnáziumot bezárták, és épületében hadikórházat rendeztek be. Az 1939/40-es tanév évkönyvében már az iskola neve is másként szerepel: „Az Érsekújvári M.'Kir. Áll. Pázmány Péter Gimnázium Önálló Hatáskörű Szenei Gimnáziumi Tagozata”. A szenei gimnázium tehát elsősorban azért alakult, hogy az egyéb magyar gimnáziumokból kiszorult tanulók itt folytathassák tanulmányaikat. De nemcsak volt gimnazisták jelentkeztek ide. Apám például 1938-ig a szenei szlovák polgári iskolát látogatta, s történetesen később ugyanabban a tanteremben volt magyar gimnazista, amelyikben azelőtt szlovák polgárista. Az iskola végét aztán egy 1944 nyarán hozott rendelet jelentette, amely nyomán minden középiskolát bezárattak, és az épületekben vagy hadikórházat, vagy kaszárnyát alakítottak ki. Amikor a Szenei Gimnáziumból is hadikórház lett, a tanulók iskola nélkül maradtak. „De gondoskodtak rólunk, mert egyik nap hazajöttünk iskolából, másik nap már ott volt a behívó, méghozzá SAS- behívó, ami annyit jelentett: »Sürgős, Ázonnal, Siess!«. Szerencsére csak a nemzetőrséghez hívtak be, és helyi szolgálatot kellett teljesítenünk - emlékszik vissza apám. - Szencen alakult egy önkéntes rohamosztag, többnyire ide jelentkeztek a diákok, sőt a tanárok is. Az elnevezés eléggé riasztó volt, de tulajdonképpen a fiatalok átmentésére szolgált. Mert ha akarták volna, egyhavi kiképzés után a frontra küldhették volna őket, de itt még fél év után is csak kiképzés folyt. Egy részük később francia fogságba esett, ők elég hamar hazakerültek, de akiket Oroszországba vittek, azok két évig is oda voltak.” Pongrácz György, akit osztálytársai még ma is csak Csövesnek szólítanak, a pozsonyi reálgimnáziumból került a Szenei Gimnázium második osztályába. Még ma is úgy látja, hogy a két intézmény közötti legnagyobb különbség a szenei katonás fegyelem volt, ami elsősorban a leventeoktatásban nyilvánult meg. „Diószegről jártam be Szencre - emlékezik -, de a szenei állomásról nem járhattunk be az iskolába csak úgy akárhogyan. Az állomáson a harminc- negyven diák felsorakozott, és katonaénekeket énekelve kellett bevonulnunk a gimnáziumba. Akkoriban az számított diákszórakozásnak, ha kibelezhettünk egy-egy lelőtt repülőgépet. Egyszer Diószegről láttuk, ahogyan Fél felett lelőttek egy Messerschmitt-110-est. Azonnal biciklire pattantunk, és odatekertünk. Kiderült, hogy a gép a Kis-Duna egyik szigetén van, mert a pilóta a vízre próbálta letenni, de végül a sziget közepén kötött ki. Úszni nem nagyon tudtam, de azért valahogy beevickéltem a szigetre, és ki is szereltem a gépből egy rádió adó-vevőt, meg többféle más műszert.” Miután megszüntették a gimnáziumot, a diákok is megszűntek csak szemlélői lenni a háborús eseményeknek: „Voltak osztálytársak, akiket a magyar hadseregbe soroztak be, minket a nyilasok akartak elvinni a hungarista légióba, amit később Fehérváron vetettek be, de ezt sikerült elkerülnünk. Előbb mint leventét vittek el bennünket, de visszaszöktünk, végül a Galánta melletti Hody majorban állomásozó Todt-féle német munkásszervezetbe álltunk be. Ezáltal menekültünk meg, mert a nyilasok már üldöztek bennünket mint szökött leventéket, de nem csinálhattak velünk semmit, mert a zsebünkben már ott volt a német zsoldkönyv. Még ötven pengő zsol- dot is kaptunk. Sok diószegi lakos is ilyen módon menekült meg, majd amikor 1945 márciusában a Todt- társaság elhagyta Hodyt, a cukorgyári traktorokkal vontattuk a német katonai teherautókat, mert nem volt üzemanyaguk. Egészen Passauig mentünk így, egy hónapig tartott az út. Több alkalommal is be akartak verni bennünket, de valahogy mindig sikerült megúsznunk. Végül a születésnapomon, a háború utolsó napján, 1945. május 7-én kerültem amerikai fogságba. De időben gondoskodtunk civil ruháról, és az amerikaiaknak azt hazudtuk, hogy Csehszlovákiából elhurcolt munkások és diákok vagyunk. Megvizsgálták a hónaljunkat, nincs-e rajtunk tetoválás, mint az SS-legénye- ken, majd három nap múlva szabadon is engedtek. Mauthausenben rengeteg, lágerből szabadult zsidóval találkoztunk, akik kijelentették, ha szerzünk autóbuszt, ami visszahozza őket Szlovákiába, a buszsofőrnek egy kiló aranyat és ötezer cigarettát adnak. Nem tudom, hogyan egyeztek meg a sofőrrel, de meglett a busz, és azon két társammal együtt én is mint „zsidó menekült” tértem haza. 1945 augusztusában kaptuk az értesítést, hogy Érsekújvárban leérettségizhetünk, és októberben mint extemisták le is tettük az érettségi vizsgát. Igaz, hogy ez már szlovák iskola volt, szlovák történelemből és szlovák irodalomból kellett érettségiznünk. Szerencsére mi még ebből is magyar nyelven vizsgázhattunk. Aztán kitelepítettek, és Budapesten fejeztem be gépészmérnöki tanulmányaimat.” ,Aldcor az iskola nem csak oktatott, hanem nevelt is - emlékezik vissza Czikhart Erzsébet. Ó a férjével, Ásványi László egykori parlamenti képviselővel jött a találkozóra, aki egy évfolyammal feljebb járt ugyanabba az iskolába., Akkor a lányok és a fiúk nem is mutatkozhattak együtt, ha az utcán mentek, legalább két lépés távolságot kellett tartaniuk. Magaviseletből egykettőre megadták a kettest.” Volt, aki annak idején Nyugatra szökött. A legutóbbi, 25 éves érettségi találkozóra a budapesti Horváth-kertbe sikeres perzsaszőnyeg-kereskedőként jött haza Münchenből Sipka Tivadar, akit osztálytársai ma is csak Csibeként emlegetnek. Nagystílű ember volt, az ötvenes években börtönben is ült, állítólag valamilyen csempészési ügybe keveredett, majd az 56- os forradalom után szabadult, akkor lépett meg Nyugatra. Ót már hiába várták a mostani találkozóra: „Csibe már nem jön. Csibe meghalt” - közölte a szomorú tényt az egyik osztálytárs. Aztán sorra veszik a többieket: A Kovács „Kaktusz” sem jön már többször, meg Piacsek Jancsi sem, pedig neki hosszú életűnek kellett volna lennie, mert egyszer már elsiratták, amikor a frontról a Vöröskereszt küldte a halálhírét. A „Mócsing” Szabó Laci, a Sári, a Bitera, a Tóth Laci, mindannyian távoztak már az élők sorából. Á Szüllő Rezső sem jön, pedig az olyan belevaló pap volt, hogy amikor Pesten felszentelte az .ejtőer- nyőstomyot, hát ő ugrott le róla elsőnek, el is törte a lábát. Kiderül, hogy az egykori osztálytársaknak az egyharma- da már nem él, s ebből a jelen lévő. 75 évesek is rádöbbennek, eljárt a fejük felet az idő. Éppen ezért elhatározzák, hogy ezentúl minden évben megrendezik az érettségi találkozójukat. A szenei öregdiákok a régi szép emlékeiket szedik elő, a kívülálló néhány érdekes emberi sorsot ismerhet meg az elbeszélések nyomán. A Szenei Magyar Gimnázium pedig ma is az eredeti helyén működik, de magaviseletből és rendszere- tetből valószínűleg már nem szab olyan szigorú feltételeket, mint 55 évvel ezelőtt. Az iskola- épületekben vagy hadikórházat, vagy kaszárnyát alakítottak ki. Megvizsgálták a hónaljunkat, nincs-e tetoválásunk, mint az SS- legényeknek. Az egykori gimnázium épületében ma is magyar gimnázium működik, egy leányiskolával társbérletben. Az épület eredetére a már említett évkönyvben találunk utalást: „A szenei gimnáziumi tanfolyam a volt Szlovák Liga által fenntartott, majd megszűnt szlovák polgári iskola épületében nyert elhelyezést. Az egyemeletes épületben azonban a gimnáziumi tanfolyamon kívül a felső kereskedelmi iskola előkészítő tanfolyama és a kétéves kereskedelmi iskolai szaktanfolyam is helyet kapott. így a 8 tantermes intézetben tulajdonképpen háromfajta iskola működött.” Az öregdiákok az egérrágta évkönyv tablóján próbálják felismerni e; derül, hogy az akkori gimnáziumnak nemcsak a szigora, hanem a tai tályozták, a főtantárgyak között pedig első helyen a hittan szerepeli mai tanrendben: német társalgás, gyorsírás, hegedű, vívás és javítót' A lányoknak nemcsak a fiúkkal való társalgást tiltották, az öltözköc tartónak kellett lenniük. Az iskolában egyenköpeny volt a „divat”.
