Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-04 / 40. szám
’ublicisztika 2000. október 4. gsem volt könnyű dolgunk, hiszen teljes felszereléssel térdig az ingoHa éppen menekülnie kell, eszébe sem jut az embernek azon gondolkodni, hogy rendes körülmények között úszónadrágban szokott fürödni. Kissé kényelmetlen a vízben gázolás, de ez a legbiztosabb módja a nyomkereső kutyák megtévesztésének. A vizet pedig legokosabb úgy elhagyni, hogy egy part fölé behajtó fára kapaszkodik fel az ember, hogy a vízparton se maradjanak utána lábnyomok. A SZERZŐ FELVÉTELEI Két oktatónk, Jozo és Pat’o profi ejtőernyős felderítők, több módját is megmutatták a gyufa és papír nélküli tűzgyújtásnak. A legegyszerűbb a fényképezőgép lencséjével gyújthatjuk meg az apróra hasított nyírfakérget. Ha éppen kéznél van egy használhatatlan gépkocsi szereljük ki belőle az akkumulátort és a lámpaizzót. Az izzó üvegburáját óvatosan törjük össze, és az izzót két dróttal kössük az akkumulátorra. Az izzószál felizzik, és ezzel már meg lehet gyújtani valamit. Amint az a képen látható, vezetőink az ősi indián módszerrel, két fadarab egymáshoz dörzsölésével is tudnak tüzet gyújtani. Ez ugyan eléggé hosszadalmas módszer, de ha van kéznél egy puskatöltény, a belőle kiszórt puskaport így is egy perc alatt lángra lehet lobbantam. A feladat világos volt: elsősegélyben kell részesítenünk a „terrortámadás áldozatait”. A helyzet ugyan hasonló volt ahhoz, amit a gimnáziumban, a katonaságnál vagy a gépkocsi-vezetői tanfolyamon már tucatszor lefestettek, de egészen más dolog a tanteremben elmondani, hogyan látnék el egy nyílt törést, mint azt ott az erdőben, egy élő, „vérző” emberen végigcsinálni. A szűk sziklahasadékon úgy lehet felmászni, hogy az ember az egyik falnak nekifeszíti a hátát, a másiknak a lábát, majd hol a fenekét, hol a lábait araszonként előretolva és közben magát megfeszítve halad a két fal között felfelé. Ha szélesebb a hasadék, szétterpesztett lábbal, talpunkkal egy- egy falnak feszülve lehet „gyalogolni”, ahogyan azt a képen látható oktatónk, Jozo bemutatta. A halastavat végül nem a víz színén úszva, hanem a víz alatt, az átfolyócsatomán - egy mintegy száz méter, hosszú, egy méter átmérőjű betonalagúton - keresztül hagytuk el. A csapat egyetlen nőtagjának, Ingridnek ez külön megpróbáltatás volt, ugyanis arachnofóbiában szenved, irtózik a pókoktól, a csatornában pedig volt belőlük bőven. A derék lányt azonban ez sem riasztotta vissza. Az egész kiképzésben talán a legveszélyesebb és pszichi- kailag a legmegerőltetőbb az volt, amikor egy kb. 10 méter magasan lévő sziklaperemről úgy kellett lejutnunk, hogy a perem széléről át kellett huppannunk a mintegy másfél méterre álló hatalmas bükkfára, és annak a törzsén lemászni. Fizikailag sokkal megerőltetőbb volt egy hat-nyolc méter magas sziklafal tetejére feljutni, mégpedig egy ferdén a sziklának támasztott csupasz fatörzsön felkapaszkodva. Persze az oktatóink mindenütt ügyeltek, nehogy baleset történjen, és a veszélyesebb helyeken hegymászó-felszereléssel biztosítottak bennünket. / ig a választék! Hanem a „har- ícasok” sehova se „vesztek”, imukra a CSR-ben uralkodó MD a szellemi rabszolgaság nját dratyvázta össze félelmetes íoszsággal. Mert lehetett, mert gtehette. Sem belülről, sem kiről semmi sem akadályozta eb- i. Szándékait - ama gonoszul berteleneket - az is segítette, y ez a nemzedék az anyanyel- szinte még az írás-olvasás tu- áig sem jutott el. Akik mégis el- >ttak odáig - az 1930-35 közöt- ; - a szlovák nyelvű oktatás szákra sem adott semmit. így az- ezek közül sokan - főleg ott, 1 a két országot csupán a ihatár választotta el - szökdös- mjkálva „átjártak” Magyaror- jra, ahol folytatni próbálták ta- mányaikat. Ez az „átjárás” nban igen kockázatos vállalko- volt. Nemzedéke nevében e kálváriajárást azt hiszem, Tőzsér Árpád fogalmazta meg a legtömörebben: „Tizenöt éves voltam, és addig / nekem még senki sem mondta, hogy »maga«./ Pirultam, izzadni kezdtem/ szűk lett az ingem nyaka./ »Maguk eszik meg Magyarországot!« -/ mondta. /.../ Ebben a »maguk«-ban nőtt fel/ egy gyermek, s kapott egy néptöredék/ létet és - nevet! Vajon 1945 és 1950 között hányán éltek meg ilyen embert alázó pillanatokat?! S akik idehaza voltak? Akik nem mentek, vagy nem mehettek? A szlovák iskolában az én igazgatóm a tanítást mindennap azzal kezdte, hogy „butá mátyár”... Hát nem különös? Nem különös, hogy így összetorlódik mindez az alkonyati csendben, mondhatnám, kéredenül, akaratom ellenére?!... Vagy lehet, hogy már nincs is akaratom, s csupán az ösztöneim működnek - a védekezés reflexei? Megóvandó valamit az enyészet hatalma elől? A Cserehát horizontja mögül előúszik a Hold; jól látni benne szent Dávidot a hegedűvel, némán... És ez a szellemi rabszolgaságra ítélt nemzedék 1948 után, amikor a benesi REND béklyóinak szorítása engedett, elindult valami felé, szinte csak az ösztönei nyomán, hogy utolélje önmagát, hogy semlegesítse az elmúlt öt esztendő beléerőszakolt narkotikumát. A csehszlovákiai magyar fiataloknak ilyen tömeges kiáramlására, mint ami az ötvenes évek elején végbement, nem volt példa korábban. - Ahogy ismét megnyíltak a magyar iskolák, ezrével indultak el ezek a megkésettek a gimnáziumokba, szakközépiskolákba, majd a főiskolákra, egyetemekre... Komárom, Kassa, Rozsnyó, Pozsony, Léva, szinte megtelt ezzel az áradattal. S ahogy az idő előrehaladt, ezek a fiatalok tanítók lettek, tanárok, égyetemi oktatók... De velük teltek meg a magyar lapok szerkesztőségei is, s ők lettek a „harmadvirágzás” irodalmának megalapozói. Ez a nemzedék határozta meg döntő erővel a Csemadok gyakorlati munkáját, s hozta létre azt a nemzetiségi immunrendszert, amely évtizedeken át - mindmostanáig - védelmet nyújtott a nagyobb méretű asszimüáció ellen... Mindeközben - szinte csak mellékesen - családot alapítottak, s laktak diákszállásokon, költöztek albérletből albérletbe. Ha már felidézem az ötvenes évek közepét-végét, e városba került nemzedék otthonkeresése, otthon- teremtése, a megkapaszkodás évekig elhúzódó keservei jelennek meg előttem a legmarkánsabban. A Tamási-féle „valahol otthon lenni” akarás. S az érté való küzdelem. Zsélyi Nagy Lajos Vízparti ódája mutatja ma is az akkori létállapotot: „Dicsértessél, Huszadik Század! E bádogtetőt rendelted/ fejem fölé s körém eme deszkafalakat, melyek között/ visítnak álmaim./ Nem kell hidak alatt hálnom, csatangolnom a szélben/ meghúzódni árkok fenekén, huza- tos kapualjakban. /.../ Teljes vagy, Huszadik Század/ akár költőid árvasága.” Hanem ha már idáig eljutottam, ki- kerülheteden a kérdés: megtalálta-e ez a nemzedék azt az otthont, amit keresett? Hogy igazán otthon van-e - otthon vagyunk-é - ott, ahol él, ahol élünk? Tény, hogy a harmincas korosztály teljesítette azt a történelmi feladatot, amelyet rászabott az idő, vagy az idő kényszere. Szent Dávid már magasra emelkedett a dombság horhasai felett, ezüstben játszó hegedűjén mintha időnként megpendülne egy húr. De lehet, hogy csak a szél zizzenti a kukorica karcsú leveleit. Lám, a volt és a van közötti távolság alig pengeélnyi; bármikor ádéphető - visszafelé is akár. leginkább arra, mert hogy előrefele mennyi a maradék idő, azt ez a nemzedék már nem években méri. Azazhogy mérni sem érdemes. Hatvan és hetven között akármelyik alkonyi dűlőút végére érhetünk, s akármely tavalyi, megros- kadt szalmakazal is jelenthet európai horizontot. S ha nem jönnek is a szarvasok, azért még szép lehet a szeptemberi éjszaka. De szép ám! S ha megöregedett is az ember, attól még lehetnek eléggé el nem ítélhető szenvedélyei. Mint például a szarvasvadászat, vagy az igazság keresése...
