Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-07-12 / 28. szám

Modern élet 2000. július 12. 5 Az ember és a csimpánz genetikai anyagának mindössze egy százaléka különbözik Faj vagy irtás? Csoporttudat rothadó, ötödik éve háborúzó ba­Az emberi társadalmakat mégiscsak az erőszak megzaboiázása - ha úgy tetszik: a kultúra - tartja fenn. Akarhat-e gyereket egy AIDS-es? Visszatér az életkedv Néhány éve melbourne-i zooló­gusok egy többhektáros terület­re páviánkolóniát akartak tele­píteni. A világ különböző pontja­iról, állatkertekből hozatták őket - történetesen épp egy idő­ben. Néhány másodperc alatt az addig békés állatok rikoltozó, vérengző gomolyaggá váltak: előbb a nőstényeket tépték szét a hímek - mind egyszerre akarván párt szerezni -, majd egymást marták halálra. Tizenkét óra el­teltével kimúlt az utolsó pávián is. Elszörnyedhetnénk e mérhetet­len agresszivitáson, ám mindez másként történhetett volna, ha a páviánok nem egy időben érkez­nek, ha lassanként szokhatnak hozzá egymáshoz. A legszelí­debb állat is támad, amikor a fel­ségterületéhez, élelemforrásá­hoz, kölykeihez, párjához ide­gen közelít. A harc addig tart, míg a betolakodó odébb nem áll. Az állatvilágban nem „kifizető­dő” a hőbörgés. A kórosan ag­resszív „párbajhős” hosszú távon rajtaveszt: elpazarolja életerejét. Csoporton belüli konfliktus ese­tén a vesztes nem menekülhet el, hiszen egyedül elpusztulna - megadja hát magát az erősebb­nek, s azzal vége a küzdelem­nek. Természetes körülmények között a rivalizáció nem csap át öldöklésbe. Bár a majmok között néha ilyesmi is elő­fordul, ha a gyen­gébbik későn mutat megadó gesztuso­kat. Néhány éve a Mar- git-szigeti állatkert­ben történt gyilkos­ság. Egy háznál ne­velkedett fiatal őzbakot akart el­helyezni a gazdája. A „serdülő” őzikének ugyanis tűrhetetlen szokásai támadtak: gazdáit kezdte ostromolni szerelmével - emberek között nőtt fel, őket tartotta fajtatársainak. Az állat­kertben jó sora lehetett volna, ha a második éjszakán tévedésből össze nem záiják a többi őzbak­kal. Reggelre agyonszurkálva ta­láltak rá. Ha nincs kerítés, elme­nekülhetett volna, s később fo­kozatosan megszokták volna je­lenlétét. Alighanem az ember az egyetlen élőlény, amely képes elviselni vadidegen társai testi közelségét. Nem ontjuk egymás vérét a met­rón, a piacon, a strandon. Nem tépjük szét a Szerencsekerék nyertesét, s a fickót sem a diszkó­ban, aki elorozta a legjobb nőt, sem a másik nyomorultat, akinek előbb jutott ágy az urológián. Pedig olykor szívesen megten­nénk. Akár a gyerekek az óvodá­ban: „Nem adod a fa­vonatot, Pistike?” Durr! Felnőtt korára aztán Pistike megta­nul odaadni, s egy halk dögöljmeggel helyreállítani a világ­rendet. Kultúrát te­remt. Hosszú út vezetett idáig. Az ember és a csimpánz genetikai anyagának mindösz- sze egy százaléka kü­lönbözik, a „közös ős” szociáli­san magasan fejlett állat lehetett. Nagy területen, laza csoportok­ban élt, táplálékáért többnyire versengett társaival, olykor azonban közös akciókra is össze­állt velük, alkalmanként eltűrve közelségüket. Állat ősünk magá­nyosan aludt, csupán az anya osztotta meg táplálékát és háló­helyét kölykeivel. Sokáig úgy tartották, az ember felsőbbrendűségének fő bizonyí­téka a szerszámkészítés. Néhány éve azonban mintegy nyolcvan olyan állatfajtát számláltak ösz- sze, amely bizonyos eszközöket céltudatosan használ. A vízvá­lasztó inkább az - állatvilágban ismeretlen - csoporttudat kiala­kulása lehetett, s mindazok a bi­ológiai változások, amelyekkel együtt járt az agressziós szint csökkenése: az együttműködési hajlam, a kommunikáció, a ta­nulás képessége, globális esz­mékben - mítoszokban, vallá­sokban, ideológiákban - való hit, és akár az önfeláldozás is a csoportért, az eszmékért. Persze olykor szívesebben áldo­zunk fel másokat az „ügy”-ért. Minden korban több agresszort találni, mint ahány aszkétát. És a csoporthoz való hűséggel kez­dettől együtt járt az idegen cso­port gyűlölete. Nagy feltűnést keltett a hatvanas években Konrad Lorenz könyve, Az úgynevezett gonosz. Ő mondta ki először: az agresszió biológiai tényezői az embernél is alapve­tően öröklött jellegű­ek. Vagyis: egyéni konfliktusainkban „agresszív állatok” vagyunk. Lorenz viszont nem különböztette meg elég határozottan az ember biológiai, il­letve kulturális gyökerű agresz- szióját. Ezért sokan támadták. Ugyanis ha mindenféle „gonosz” genetikai eredetű az emberi tár­sadalmakban, akkor a háborút is afféle fátumnak, kivédhetetlen katasztrófának kéne tartanunk. Csakhogy az atombombát nem „hirtelen felindulásból” dobták le Hirosimára. A lövészárokban kát sem biológiai agresszió vezér­li, és sorolhatnánk a szélsősége­ket. A Szent Bertalan-éj Párizs­ban - amikor • a katolikusok fölkoncolták a hugenottákat - mint a vallási fanatizmus meg­nyilvánulása: még határeset. De például a „hosszú kések éjszaká­ja” Münchenben már „klasszi­kus” hatalmi érdekből elkövetett vérengzés volt. (Vetélytársaikkal végeztek akkor a német nem­zetiszocialisták.) A „kulturális ag­resszió” legszélsőségesebb, bioló­giai indulatoktól leginkább men­tes példája pedig kétségkívül a nácik jól szervezett népirtása, az „Endlösung” volt. Míg az állatvilágban az agresz- szív magatartás elengedheteüen feltétele a fennmaradásnak. Igaz, kultúra sokféle van. A föld legvadabb népe - tartják az et­nográfusok - a dél-amerikai yanomamo indián törzs, a leg­szelídebbek pedig a kalahári busmanok. A yanomamo szülők a sérelem azonnali megtorlására nevelik fiaikat. Időnként össze­terelik és rivalgással egymásra uszítják a gyerekeket. Aki sírva fakad, megszégyenítik. A bus­man felnőttek viszont szétvá­lasztják, megfeddik a verekedő­ket, békülésre biztatnak. A két törzs ellentétes kulturális szoká­sait a különböző életfeltételek magyarázzák. A brazil őserdők­ben kevés az élelem, és viszony­lag sok a yanomamo. A busma­nok ritkásan élnek, s közösen kell megtermelniük az élelmi­szert. Csoportkultúráink oly igen be­váltak néhány ezer év alatt itt a Földön, hogy alaposan elszapo­rodtunk. így aztán jó ideje azon kell töprengenünk, miként tart­suk meg bolygónkat lakható állapotában még egy darabig. Egyre nehezebb. Nem lehet heten­ként megvívni ran­gért, javakért, tudá­sért - akár a tyúkok­nak a „csípésren­dért” a baromfiud­varban. Megannyi kis univerzum lettünk. Nem iga­zodunk láthatatlan csoportér­dekekhez. A törvényeket több­nyire megtartjuk. Kooperálunk, míg megéri, aztán apró könyök­mozdulatokat teszünk a hivatali előmenetel vagy egy jó parti re­ményében. Nem vagyunk „szü­letett gyilkosok”. Önmegvalósí­tunk... M. Cs. Mostanra szerencsésen meg­változott az AIDS-betegek helyzete. Vannak orvosságok, gyógyszerkoktélok, amelyek megbirkóznak - ha még nem tudni is, hogy véglegesen-e - a vírussal, és a betegek panasz- mentesek lesznek. Azokba pe­dig, akik a halálra vártak, visz- szatér az életkedv. Családot, gyereket akarnak. A hamburgi Dér Spiegel - feltehetőleg a közvélemény megnyerésére - egy gyerek után áhítozó ro­konszenves házaspárt mutat be. A férj sebész, akit műtét közben megsebzett egy AIDS-es vérébe mártott szike. Te­hát nem kicsapon­gás, hanem hivatá­sának teljesítése okán betegedett meg. Tőle senki sem vitathatja el a gyerekáldást. Ha a férj az AIDS-es, akkor az orvostudo­mány esélyt ad arra, hogy se a szülő nő, se az újszülött ne fer­tőződjön meg. A kutatások ugyanis kimutatták, hogy a ví­rus csak a sperma azon részét támadja meg, amely nem vesz részt a megtermékenyítésben - jobbára a halott sejteket. Ezért centrifugával elválasztják azo­kat az életképesektől, utóbbi­aknak kipróbálják erejüket, és meggyőződnek arról, hogy nem fertőzöttek. Ezt a mód­szert néhány esztendővel ez­előtt Milánóban próbálták ki, és Németországban már több egyetemi klinika követi sikerrel az eljárást; minden egyes eset­ben fertőzés nélkül. Ám ha az asszony AIDS-es, akkor fárad­ságosabb, kockázatosabb a szülésre való felkészítése. Még akkor is, ha a fájások előtt csá­szármetszéssel hozza világra a gyerekét, lemond a szoptatás­ról, valamint ő és gyermeke ví­rusokat fékező gyógyszert szed, van egy-két százalék esé­lye a fertőzésnek. Ám a sikerek ellenére azoknak a gyógyintézeteknek a neve, ahol az AIDS-es férfiakat apa­ságra alkalmassá teszik, épp­úgy szájpropaganda útján terjed, mint azoké a nőgyógy­ászati osztályoké, ahol a fertőzött nők szülését levezetik. Mert orvosetikai bi­zottságok ellenzik, tiltják, hogy szülé­szek segítséget adja­nak AIDS-eseknek a megtermékenyítéshez, a gye­rekszüléshez. Azzal érvelnek egyebek között, hogy ha száz esetben nem történt fertőzés, a százegyedikben még előfor­dulhat. Az ő követőik megta­gadják a segítséget a hozzájuk fordulóktól. Az ellentábor el­utasítja az orvoshoz nem mél­tó magatartást, kifejtve azt, hogy HIV-fertőzött anyák se szülnek több beteg gyereket, mint ahány fogyatékos újszü­löttet egészséges nők világra hoznak. Sok orvos attól tart, hogy az elutasítás következté­ben az AIDS-es párok minden előkészítés, ellenőrzés, a koc­kázat megelőzése nélkül vál­lalnak utódot. Van már esély arra, hogy az újszülött ne fertőződjön meg Olykor szívesen áldozunk fel másokat az „ügyiért. Időnként összeterelik és egymásra uszítják a gyerekeket. Orvosetikai bizottságok ellenzik a segítség- nyújtást. Mozaik A barna zebra újjászületése A megszólalásig olyan, mintha élne. Pedig ez egy kitömött zebra, méghozzá abból a fajtá­ból, amely már a múlt század­ban kihalt. A csíkos négylábú próbálta kihalászni a selyemgu- bót, de törött körmével megsér­tette a burkát, és a selyemszál letekeredett. Ekképpen született az első selyemfonal - szólt Konfuciusz meséje. És így lett a világ legdrágább kukaca a MuUberry Bombyx lepke sze­derlevéllel táplálkozó hernyója, ,és indult világhódító útjára a fi­nom, könnyű kelme, az ezer szinben játszó selyem. tettek. Első miniatűr Buckingham-palotájuk nem tar­talmaz mozgó részeket, ezért világszerte bemutathatták az angol termékeket népszerűsítő reklámhadjáratok során. Az őr­ségváltással még vonzóbbá vált második változatot viszont csak Essexben lehet megtekin teni. barna zebra néven volt ismert, és talán hamarosan újjászüle­tik. Hogyan lehetséges ez? Dél- Afrikában egy Reinold Rau ne­vű állatpreparátor azon fára­dozik, hogy rekonstruálja a száz éve kihalt állatfaj génjeit. Ha ismertek a gének, talán is­mét tenyészthetik a barna zebrát. Selyemgumók Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kínai királykisasszony. Egy szép napon éppen a szederfa árnyékában teázott, amikor egy jól megtermett fehér bab­szem pottyant a csészé­jébe. A királylány meg­Őrségváltás Az angliai Essex egyik bevásár­lóközpontjának közönségcsalo­gató látványossága a Buckingham-palota modellje. II. Erzsébet királynő rezidenciá­jának ötvenedrészére kicsinyí­tett mása a legapróbb részlete­ket is igyekszik hűségesen visz- szaadni. Ráadásul a hí­res őrségváltás ceremóniáját is meg le­het szemlélni, bár szál- fatennetű medvekucs- mások helyett pöttöm gárdisták vonulnak fel. Roger Lawrence és Cl ive Agran tizennégy évig dolgozott a mo­dellen, és ha már bele- kezdtek, kettőt készí­

Next

/
Oldalképek
Tartalom