Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-09-20 / 38. szám

Kultúra 2000. szeptember 20. A helyszín, ahol Topol otthonosan mozog, nem csupán Csehország, hanem Kelet-Európa is A káosz harsány színei Egymásba csúszik álom és valóság... Dömötör Ede felvétele RÁcz Vince Koloszár Péter fordításában is­merhette meg a magyar olvasókö­zönség Jáchym Topol vaskos kö­tetben megjelenő Nővérem című regényét a Kalligram Könyvkiadó jóvoltából. A Csehországban csakhamar kultuszkönywé váló mű tulajdonképpen vízió a bárso­nyos forradalom utáni Csehor­szágról, a mitikus ködbe vesző Prágáról. Topol világa szándékosan elraj­zolt világ. Szabadjára engedett szellemek közt találjuk magun­kat. A helyszín, ahol az író ottho­nosan mozog, nem csupán Cseh­ország, hanem Kelet-Európa is, a Topol világa szándékosan elrajzolt világ. bolsevik intermezzo által megvi­selt kelet-európai tudat. Az idő, már az új, a kirobbant idő, amely még sodoija magával a múlt szi­lánkjait, az örök átmenetiség, mely még nem a már, már nem a még, ahol előtte vagyunk az utánnak. Potok, a beszélő, az underground művészvilághoz tar­tozó színész, és az ő sajátosan tor­zult személyiségének prizmáján megtört valóság képe tárul elénk a regény soraiban. Különös embe­rek villannak fel ebben a kaotikus világban, akik egymás közt szer­ződést körnek, akiket az etika sza­bályai vajmi kevéssé befolyásol­nak, de egy dologra nagyon vi­gyáznak, mégpedig arra, nehogy túlzottan megkedvelje őket a Go­nosz, lévén nem buta krampusz, hanem sötét erő, akivel nem alku­dozik az ember. Élénken foglal­koztatja őket a Gyermek, a Messi­ás. Bármelyik kisgyermek lehet az, akinek csupán annyi a felada­ta, hogy egy végsőt rántson a meg­váltáson, hogy elpusztítsa a fájdal­mat, és meggyőzze „faterját, a Vén Bogot”, hunyjon szemet a mocsok felett. Ám félő, nem vettük észre őt, és veszni hagytuk valamelyik menekülttáborban, vagy „azok­ban a gázkamrákban”, melyek el­némították még a hozzátartozó­kat is. A háttérben, ott nyüzsög „Ká-Európa”, a hely, amely kiter­meli a maga vásárosait, akik er­kölcsi felmentést éreznek, ha nem tudják becsületesen megkeresni a kenyérrevalót; a hely, amelyik ki­termeli a vitalitásában korlátozott humanizmusát, a félénk kishitű­séget és a bámulatos érzékenysé­get. Olyan kültomác ez a „Ká- Európa”, amely lakásként szolgál, népek találkozóhelyeként, ahol a hatalom azoknak gond, akiknek nincs. Jól megférnek itt a kalmár- lelkek és a kifinomult széplelkek, és hivatalnokok, akik a hivatalt olcsó kompenzációként használ­ják fel a személyes fogyatékossá­gok elieplezésére, ahogy min­denkor és mindenhol, a lélek nélküli csordaállatok, akiket a mohóság és a pánik vezet csak, hisz ezt tanulták a „Szörnyeteg éveiben”, a „Csatornában”. Itt vannak azok is, akik a tudás he­lyett a meggyőződést választják, pusztán azért, mert így kényelme­sebb, a televízión (Topóinál Sá­tánláda, esetleg ideológiai debilizátor) felnőtt nemzedék. A homo homini lupus est jegyében cselekednek hősei, bár a „Vén Bog” is megjelenik, amint Potok, a magára maradt ember faggatja, _ mintha nem tudná, Isten az ön­magával szembeni ellentmondás­ban leledzik, és tőle semmi meg nem tudható, akiről semmi sem állítható, noha minden tagadható. Topol vüága helyenként groteszk, eltorzult képet mutat, törvényte­len alakok kószálnak ebben a fur­csa karneválban, a fekete és még feketébb piacokon. Hősei néhol keserűséggel emlegetik fel a „Csa­torna évei”-t, a reményüket, mi­képp bíztak és hittek a kommuniz­mus bukásában, abban, hogy majd megnyílnak az archívumok, és mikor még nem sejtették, „ezek” újra megkötik a szerződé­süket, és megint csend lesz. Egymásba csúszik álom és való­ság, az álom, melynek Topol a gazdája, a mi álmunk is, olyan álom, melyre felriadunk, ahol, a szerzővel szólva, a rettegés hatá­rai eltolódnak, és egy külső dé­mon játszik velünk. Ebben az álomban sosem tudjuk, a követ­kező pillanatban hova kerülünk, a táj idegen ott is, ahol ismerős­nek tűnik, a találóan jellemzett dzsungel Prágába, vagy a térkép­ről kifelejtett helyekre, ahol alig civilizált tenyészet buijánzik, a szürreálisnak tűnő Auschwitzba, ahol bemutatkozik a Halál: „Jozef Novák volnák”, egy hajdani, meg­kínzott rab. Topol nem tulajdonítja kizárólag a betolakodó náci hordáknak a kegyetlenkedéseket, felbukkan­nak itt a cseh nép fiai is, a Procháskák, nem menti fel őket, ahogy minket, magyarokat fel­mentett Radnóti „Dér springt noch auf” sora, német, nem pe­dig magyar nyelvű parancs lé­vén, mely halálba lökdöste a le­maradó költőt. Megjelenik a re­gény során a megtörhetetlen em­ber típusa is, Heroldová tanárnő személyében, akiről még a legvá- sottabb gyerekek is tudják, hogy a tetoválás a bal kaiján nem a te­lefonszáma. Tanácsokkal látja el Potokot, melyekből kiderül, az élet nem csatorna, kószálni kell, figyelni, tanulni, hogy van szá­nalmas nyafogás, és van szüksé­ges jajszó is, és a kettő nem ugyanaz. Úgy tűnik, csak a szere­lem képviseli Potok számára az egyedüli értéket ebben a darabja­ira hullott vüágban, romantikus bolyongó módjára a meghittség szigeteit keresi, dörzsölt naivitás­sal nem veszi észre a kegyeden önzést és a féktelen hiúságot. A harcban egy másik harcra vágyik, a nővérre, aki rendben tartja a kedvesét, mint katona a fegyve­rét, hogy túlélje a kalandot. A női fényt keresi, hogy kitöltse lelké­nek sötét zugait. A szerelmet szimbolizáló nővér felé vezet az út. A regény nyelve egyfajta „broken esek”, különböző nyelvi rétegek egymásra csúsztatása folytán ki­Az álom, melynek Topol a gazdája, a mi álmunk is. alakuló jassz-rassz. A széttört vi­lág széttört szintaxisban vizslatja önmagát. Topol keserűsége fölött ott függ az epiktétoszi tétel: „Em­lékezz a legfontosabbra, az ajtó nyitva áll”, miközben egy torz vi­lág krónikása, tanúja egy karne­válnak. Heti kultúra Könyvespolc Bon Grumman min.kolt. (tanulmány) matemakuk (versek) „A minimalista költészet születési dátuma ismeretlen, és azt sem tudni, hogy ki »találta ki«, annyi azonban valószínű, hogy az egysza­vas, egymondatos és egyéb hasonló verssűrítmények ős­példányait, más furcsasá­gokkal együtt, a harmincas évek dadaistái hozták létre. A dadaistákkal egy időben az imagizmus is a sűrítés je­lentőségét hangsúlyozta. A minimalista költészet har­madik forrását az ötvenes és hatvanas évek konkrét költé­szeti mozgalmában kell ke­resnünk... A haiku nyugati virágzása szintén fontos sze­repet játszott. Az én ismere­teim szerint azonban Észak- Amerikában a szó szorosabb Bob Grumman min. költ, Mittvtös (ftk'/tsk-X/). litván mdemokuk értelmében vett minimalista költészet csak a hatvanas és a hetvenes évek fordulója óta létezik: ekkor láttak nap­világot Aram Saroyan és Richard Kostelanetz egysza­vas versei... A minimalisták még ma is viszonylag szűk csoportot alkotnak, de bizo­nyos tendenciák már felis­merhetőek.” Kalligram, Pozsony A hét fotója Helmut Newton: Áhítat Regény int ahogy még a Szarvas mellett fek­vő Szentandrásra sem úgy jöttek őse­ink, hogy Rudnyánszky báró be­lefújt volna toborzókürtjébe, s egyszeriben odahurcolkodott Gömör és Hont megyéből egy népes csapatnyi szlovák, hiszen mint agyonsanyargatott jobbá­gyok sokan már tíz-húsz évvel korábban megszökdöstek hazul­ról, és például a szécsényi járás uradalmaiban próbálták megvet­ni a lábukat, hogy onnan mégis­csak továbbszivárogjanak. Ha pe­dig tehetősebbjeiket befogadta a báró szentandrási tiszttartója, lassan követték őket otthonról a rokonok és ismerősök. A szentandrási pusztát egyéb­ként már korábban, az 1720-as években elkezdték benépesítem, mégpedig bihari református ma­gyarokkal, még a báró anyósá­nak idején, akinek egyik harmin- cas-évekbeli jobbágysanyargató bérlője nem kis részben vált a Péró-féle betyárlázadás kiváltójá­vá. Emiatt meg egy pestisjárvány következtében a lakosság itt is­mét megfogyatkozott, ám az új­ratelepíttető Rudnyánszky, illetve az ő korrupt tiszttartója mégsem örült minden jövevény lutherá­nus szlováknak. Különösen a gyülevész népeknek, a szökött jobbágyoknak és nincstelenek­nek nem, merthogy kiszállt a szellem a palackból, és többen jöttek a kelleténél, meg amúgy is csak a bihari magyarok által pusztán hagyott földeket vehet­ték birtokba. így talán nem is a vallási civódás volt a feszültségek oka, hisz a tiszttartó végül már Milota előadásai a méhekről Závada Pál 8.rész azt mondta, nem lesz itt vége a torzsalkodásnak másképp, csak ha a tótok mind kiűzetnek innen, bármi légyen is a hitük. Eleink, a jámbor szlovák jobbá­gyok ily körülmények közt a szomszédos Csabacsüd pusztát szerették volna lakhelyül meg­kapni, hogy ne kerüljenek messzire szarvasi és csabai test­véreiktől. Ezt az igényüket pap­juk közvetítette a bárónak, de Rudnyánszky inkább a mi pusz­tánkat proponálta nekik. Oroshá­zától délre. Ám ezek makacskod- tak mégis, nem hajlottak erre, és állítólag inkább szétszéledtek a szegvári uradalomban, Szarva­son, Csabán, Mezőberényben vagy Orosházán. Végül azonban 1746januárjában csak sor került a szerződés megkötésére a báró­val, és a szentandrási szlovákok - ha nem is nyolcvan családdal, mint a Tizenkettedik úja, hanem inkább csak a felével - mégiscsak megalapították ezt a falut. Habár ez sem olyan honfoglalá- sos diadallal ment végbe, mint a Feszty-körképen! Kezdve azon, hogy ez a mi honfoglalásocskánk is csak papíron történt akkor, amikorra bejegyezve van. Kisebb csoportok ugyanis már legalább két-három évvel korábban meg­jelentek ott, ahol ráadásul még saját maguknál is fürgébb előhír­nököket, hosszabb-rövidebb ideje már e helyütt tanyázó kaszáso­kat, vojtárokat, pásztorokat talál­tak. így hát az ő hajlékaik körül kezdték fölhúzni saját házaikat, továbbá kijelölték, sőt használat­ba is vették a mai Ótemetőt. Miközben csak a rákövetkező, 1746-os évben került sor a falu megalapítására! Ami hát elég fa­ramuci, hogy falu még nincs is, de a temetője már üzemel. Elég az hozzá, hogy ezen a tavaszon nekilendülő hullámokban ki- sebb-nagyobb telepescsoportok kezdtek étkezni egymás után, hónapok, évek alatt gyülekezve ismét össze, legalább öt-hat hányból, a szétszéledésből. A fa­lu házai pedig nem a hagyomá­nyos ólas-kertes halmazfalu-szer- kezetben épültek, hanem sorban, szabályos utcákat alkotva. Na és ki jelölte ki az első két utcát meg a főteret? A bárónak az a korrupt szentandrási tiszttartója! Vagyis állítólag egyáltalán nem úgy volt, ahogy én tegnap mesél­tem, hanem nehogy aztán ké­sőbb a honfoglalás kétségbe le­gyen vonva, mint Szentandráson, ezt a megveszte­getendő tiszttartót hívták meg a karóleverések aktusára. Akit az­tán közreműködéséért eleink meg is jutalmaztak egy harmad­fű csikóval. És különben is tartoz­nak neki továbbra is engedelmes­kedni, kontraktusuk szerint. A valóság - ha mai mesém egyál­talán közelebb áll hozzá, mint a tegnapi - valahogy mindig szür­kébb és kiábrándítóbb az elkép­zelt históriánál. Még szerencse, hogy a Tizenkettedik eligazít minket a nyilván nagyon is helye­selendő kiegyensúlyozott gon­dolkodásról, szokásomhoz híven most is csak fejből idézem, hogy azt mondja, ne képzelje azonban a mai nemzedék, hogy ezen épít­kezés valami nagyszerű lehetett, de ne is gondolkozzék kicsinylő- leg e törekvés felől. Építkeztek ugyanis úgy, miként csekély tehetségükhöz mérten építkez­hettek. Ki-ki saját erejéhez és szükségletéhez képest gyürkő- zött neki, úgyhogy már 1746-ban s a rákövetkező év tavaszán az új telepítvény hasonlított - na, mit gondoltok, mihez? - azon méh- kaptárhoz, ahol minden méhecs­ke hord, épít, ragaszt. Na jól van, a hasonlatért mindent megbocsátok. H ogy a települési gyö­kérverés fundamen­tumai, a zsenge haj­tások kicsírázásától a szétbuijánzó virágbaborulásig, kősziklaszüárdan meg lettek vetve, azt eme képzavaron túl az is bizonyítja, hogy alig fél­száz év alatt a lelkek száma már ötezer, a házaké pedig hétszáz fölé kúszik, továbbá hogy a köz­ség- és egyházgazdálkodási jó­lét úgy megemelkedik, hogy kétszeri imaházbővítés-építés után harmadjára, a roppant te­kintélyű Hatodik Lelkész me­rész kezdeményezésére 1795-re már nagytemplomot bírnak emelni, nevezetesen szép to­ronnyal, ugyanebben a pompás formájában, amilyennek ezt a felülmúlhatatlan helybéli alko­tást ma is látjuk. Mely hajlékában az Istennek, de tágabban az egyházban és köz­ségben is az erkölcs és fegyelem szintúgy elégségesen szilárd, még a Hatodik szerint is, nem számítva a mindkét nemű tacs­kó fiatalságnak az isteni tiszte­lethez nem méltó, dévaj sutto­gását vasárnapokon, mi azon­ban, amennyire lehetséges, irtatik. De amúgy az egyházi törvény­követés, melynek érvényt az elöljáróság a saját közegei által szerez, figyelvén és büntetvén az éjjeli csavargókat és Istent káromlókat, a kor kívánalmai szerint átható. A bűnök, mint másutt, mindközönségesek, ne­vezetesen káromkodás, részeg­ség és lopás, melyeknek keves- bítéséért, hogy ne mondjuk, ki­irtásáért a lelkész eleget soha nem tehet. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom