Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-09-20 / 38. szám
2000. szeptember 20. Nagyvilág 7 Angliában 135 börtön van, csak huszonkettőt építettek a legutóbbi évtizedekben Egy kis börtönhistória Az emberi társadalmak a kezdetek óta igyekeznek leszámolni a bűnözéssel. Őseink gyakran alkalmazták a halálbüntetés különböző válfajait. Az ókori Rómában például az élelmiszertolvajt felakasztották, a sértő dalokat éneklő embert agyonverték, a hamis tanút pedig nemes egyszerűséggel szakadékba dobták. A gyilkosok számára a rómaiak speciális büntetést eszeltek ki, az ún. culleust. A gyilkost egy majom, egy kutya és egy kígyó társaságában bevarrták egy zsákba, és a tengerbe hajították. Természetesen alkalmazták a fogva tartást is, bár kissé más formában, mint manapság. Egy biztos, nem lehetett valami szívderítő dolog, mert Szókratész is inkább a halált választotta, mint a börtönt. Egyébként Athénben éppen így végezték ki az elítéltet: öngyilkosságra kényszerítették. Középkori börtönök A középkorban ugyan megszaporodtak a börtönök, ám a körülmények nem sokban különböztek az antik világéitól. Ezt bizonyítja Anglia példája is. Az első királyi börtönt 1078-ban, Hódító Vilmos korában építették fel, s a neve ma is ismerősen cseng: Tower. 1166- ban II. György rendeletet adott ki, hogy minden grófságban építsenek börtönt. Angliában 1520-ból fennmaradt egy lista, amely szerint 180 bűnöző ült börtönben. Eközben természetesen a testi fenyítés maradt az elrettentés fő eszköze: az akasztás, a megbélyegzés, a lovakkal történő halálra tapostatás és egyebek. A17-18. században egyre inkább divatba jött a rabok társadalmi rang szerinti osztályozása. A börtönökben a tehetősebb rabok számára kényelmes szobákat rendeztek be, míg a kevésbé szerencséseket egy szinttel lejjebb nagy, sötét kamrák várták, a legveszélyesebb bűnözőkre pedig béklyót raktak. Még lejjebb helyezték el á legsúlyosabb bűnözőket. A börtönőröket nem az állam, a korona vagy a grófság fizette, hanem a raboknak nyújtott szolgáltatásokból tartották fenn magukat (ételt, tüzelőt, takarót és más eszközöket adtak el a raboknak). Természetesen addig egyetlen rab sem szabadulhatott, amíg ki nem fizette az adósságát. A 18. század hetvenes éveitől kezdve új büntetési forma jelent meg: a rabok háromötödét Amerikába szállították, és rabszolgának adták el őket. Sokan már a tengeri út során elpusztultak. A függetlenség kikiáltása után az elítéltek Amerikába szállítása abbamaradt, ám az angolok feltalálták magukat; azontúl Ausztráliába irányultak a szállítmányok. Az első rabok már 1787-ben úrnak indultak a távoli földrészre. Alapvető fordulatra csak 1779- ben került sor, amikor bevezették a börtönreformot. Ettől kezdve a rabok egyenruhát viseltek, magáncellákat kaptak, és keményen dolgoztatták őket. Élelmezésük rendszeressé vált, bár nem volt benne sok köszönet. Ekkor már nem csak a bűnözők kirekesztése volt a cél, hanem a tényleges büntetés. Elavult intézmények A huszadik század hetvenes éveinek végén a rabok döntő többsége negyvenkét olyan börtönben töltötte büntetését, melyet még a századforduló előtt építettek. így aztán előfordult, hogy akár a legrövidebb büntetést is a legszigorúbb körülmények között töltötték, napi huszonnégy órát kuporogva magánzárkában. Az angol börtön- rendszerben nemcsak a pénzhiány nyomasztó, hanem a fegy- őrök viselkedése is. Csak a múlt év folyamán száz fegyőrt bocsátottak el ún. nem megfelelő viselkedés miatt. Közülük huszonötén erőszakoskodtak a rabokkal. Angliában és Walesben ma 135 börtön van, közülük mindössze huszonkettőt építettek a legutóbbi évtizedekben. Becslések szerint hat-hét éven belül még legalább tizenkettőre lesz szükség, s mindegyik nyolcvanmillió fontjába fog kerülni az államnak. Ezért egyre több szó esik az alternatív büntetés-végrehajtásból, melynek során az enyhébb bűnök elkövetői rendőri felügyelettel, , jalon kívül” bűnhődnének. Naponta kellene jelentkezniük, de egyébként otthon élhetnének. A szabadulás útja A legtöbb rab ha éveket kényszerül bezárva tölteni, a menekülésre gondol. Sokan a szellemi szabadságot választják: művelődnek, újságcikkeket, könyvet írnak. Ezt tette például Mark Leech, aki tizenöt éves korától húsz évet töltött börtönben, vagy doktor William Minor, akit 1872-ben gyilkosságért ítéltek életfogy- tiglanra, s aki a börtönben olyan szótárat szerkesztett, amely alapját képezte az angol nyelv „oxfordi” néven ismert szótárának. Sokan sportolnak, mások madarat tartanak. A leggyakoribb menekülési módszer azonban kevésbé lírai: Anglia börtöneiben úgy elterjedt a kábítószer használata, hogy az állam azt latolgatja, a kábítószeres raboknak steril injekciós tűket bocsát rendelkezésükre. Az igazi szökés, a börtönből való meglógás viszont nagyon kevés esetben sikerül. Az egyik legismertebb szökevény Ronnie Biggs volt, akinek a nagy vonatrablásért harminc évet kellett volna ülnie. Tizenöt hónap után, 1965-ben sikerült megszöknie, s egy sikeres plasztikai műtétnek köszönhetően huszonnégy békés, szabad évet élt Brazíliában. Talán az övénél is elképesztőbb volt az amerikai Martin Gurule, a kettős gyilkos- ságért elítélt rab esete. O volt az első texasi halálraítélt, aki hatvannégy év után szökött meg, valódi hollywoodi stílusban: fehér köpenyét fekete filctollal csíkosra festette, az ágyneműből csomagot készített, amely nyugodtan alvó emberre hasonlított. Golyózáport, szögesdrót kerítéseket és sok kilométeres erdős mocsarat küzdött le, míg sikerült meglógnia. Még a hírhedt és rettegett Alcatzarból is meg lehet szökni, amelyről azt állítják, hogy lehetetlen (itt töltötte egyébként büntetését A1 Capone 1934 és 1962 között). 1943-ban Floyd Hamiltonnak, aki a híhedt Bonnie-nak és Clyde-nak volt a gépkocsivezetője, ez is sikerült. Két napig rejtőzött egy tengerszint alatti barlangban, ám végül feladta magát. Forrás: Focus Szókratész inkább a halált választotta, mint a börtönt. Tavaly száz fegyőrt bocsátottak el nem megfelelő viselkedés miatt. Délvidéki levél ----------------Kör kép a maradásról SlNKOVITS PÉTER___________ Sé tálunk a tiszai rakpart gesztenyefái alatt. A nyolcvan felé közeledő akadémikus, irodalmunk nyugalmazott egyetemi professzora, akiért rajongtak diákjai az újvidéki magyar tanszéken, minden negyedikötödik lépés után meg-megáll, botjára támaszkodva kémleli a mozdulatlan folyót; elmúlt nyarak képeit élesíti az emlékezet. Majd félfordulattal az utcasort veszi szemügyre: az ott a Gyetvai-ház, - magyarázza, mellettük laktak a Tripolskyék, a következő a Szlavnics családé, abban a kicsinyke házikóban halkimérde volt, a sarkon pedig a Zöld Fa kocsma állt. Házak, egykor híres családnevek, történetek. Halad- gatunk tovább, a szikrázóan szép őszkezdetben sok a sétáló, egykori diákjai felismerik, köszöntik. Valaha ő volt e bácskai kisváros gimnáziumának legfiatalabb igazgatója. Ezúttal - lévén díszvendég a város ünnepén - dr. Szeli Istvánt a tanári kar meginvitálta, ismét belépett hát a több mint száz esztendőt megélt gimnázium termeibe, immár a legidősebbként. „Még előadást is kellett tartanom - mondja -, s én hirtelenében arról próbáltam értekezni, hogy kik is a kortársaink. Mert igazgatóságom idején az akkori magyartanárunk még Juhász Gyulával ült egy padban az egyetemen, aki az oroszt adta elő, kisgyerekként Csehov volt a családi orvosuk. Velünk pedig, Pesten tanuló diákokkal, lekezelt Szegfű és Hóman. Kiknek is vagyunk tehát a kortársai?” Lépdelünk tovább. Kötetéről ejt szót, mely szerinte az utolsó lesz, s amelyet januárban jelentet meg az újvidéki Fórum Kiadó. A címe: Emlékezések könyve. A fiatal, tehetséges színésznő, Körmöczi Petronella szintén Zenta szülöttje. Magyarországon végezte tanulmányait, ott szerződést is kínáltak neki, fellépett néhányszor, majd hazajött. „A színházi munka lényege hiányzott. Azt éreztem a színpadon, hogy idegen az a közönség. Nem volt tétje a dolognak, mert tudtam, ezek az emberek nem ettek Smokit, nem ittak coctát, gyermekkorukban nem rágtak Ki-Ki cukrot, azok mások, mint mi. Másként éli meg a mi közönségünk a darabot, és nekem a közönség a fontosabb, aki velem együtt lélegzik, érzi a rezdüléseimet.” Valahogy így. Valahogy ilyen egyszerű. Piaci nap délutánja. Ülünk a kávézó asztalánál. Az utca túloldalán idős néni tolja a kerékpárját, azon spárgával ráerősített két faláda, a kormányon kopott bőrtáskák. Lassan araszol, húzza a visszeres lábát. Az Alvégben lakhat - gondolom, még fél óra kínlódás, amíg hazaér. A mellettem ülő tanárnő megszólal: ezek az asszonyok tartottak meg bennünket. Helyzetünk amúgy csőre töltött. A történet ezúttal Újvidékről való, V. L. barátom meséli. Békésen tracccsolnak egy vendéglő kerthelyiségében. A szomszéd asztalnál egy férfi csöngő mobiltelefonját akarja elővenni, de véletlenül revolverjét rántja ki a zsebéből. Nem jön zavarba, visszahelyezi, ám a telefon közben elhallgat. Végül is nem történt semmi különös, a társalgás folytatódhat.” Kiknek vagyunk tehát a kortársai? Bűnözési legek ♦ Az egy főre jutó legtöbb elítélt Oroszországban van: 690 rab jut százezer lakosra. Második az USA, 668 fegyenccel. ♦ Az USA-ban vár a legtöbb rab a halálos ítélet végrehajtására. 1998-ban számuk 3549 volt. ♦ Az emberiség történetében a japán Szadamicsi Hirasawa várt legtovább a kivégzésére: 39 évet. Nem bírta kivárni, 94 évesen halt meg. ♦ Talán a leghosszabb ideig Paul Geidel raboskodott, akit gyilkosságért ültettek le 1911-ben. Tizenhét évesen 68 évet és 245 napot kapott. 1980-ban szabadult, nyolcvanöt évesen. ♦ A leghosszabb börtönbüntetést valószínűleg Thaiföldön szabták ki 1989-ben, csalásért: 141 078 évet. Vasárnapi koktél Szigetek, jutányos áron Az ember úgy gondolná, hogy szigetet birtokolni a milliárdosok kiváltsága. Hogy ez nem egészen így van, arra bizonyíték a francia Paris-Province nevű közvetítőiroda kínálata: az iroda egy rakás szigetet kínál eladásra, amelyek közül a legolcsóbbak akár egy párizsi lakás vételárának megfelelő ösz- szegért megszerezhetők (kb. 1,2 millió frankért). A sziget árát elsősorban a fekvése, a kontinensről való megközelíthetősége határozza meg, vagy az a tény, hogy található-e rajta ivóvízforrás. A mai Robinsonoknak természetesen egyszerűbb a dolguk, hiszen a kényelmes, civilizált élet kiváltságait most már magukkal vihetik a szigetükre (mobiltelefon, drót nélküli internetkapcsolat, előregyártott elemek házépítéshez, napelemek stb.). A közvetítőiroda igazgatója szerint szigetekkel kereskedni jó üzlet, mert bár a számuk meglehetősen stabil és behatárolt, vételáruk a kereslet függvényében állandóan növekedik. Le Figaro A Koh-i-noor-t akarják Az indiaiak elhatározták, hogy visszaszerzik Dalip Szinh maharadzsa trónját és a Koh-i- noor-t, a világ egyik leghíresebb gyémántját, esetleg más értékes kincseket is. A Koh-i- noor (perzsául azt jelenti: a fény hegye) a 19. században Afganisztánból került Indiába Randzsit Szinh hadizsákmányaként. A hadvezér később az indiai szubkontinens egyik legerősebb államalakulatának, a szikh birodalomnak a királya lett. Fia, Dalip Szinh 1849-ben Viktória királynőnek ajándékozta a gyémántot. így vált a 106 karátos gyémánt a brit koronaékszerek részévé. Az indiai képviselők ma azzal érvelnek, hogy joguk van a kulturális örökség visszaszerzésére. Ráadásul Nagy-Britannia erőszakkal szerezte meg a gyémántot, hiszen Dalip még kiskorú volt, amikor Londonba vitték, és a keresztény hitre térítették. Hasonló volt a sorsa az arany- trónusnak, amely ugyanennek a maharadzsának volt a tulajdona, s amely szintén Angliában található. Time
