Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-09-13 / 37. szám
Kultúra 2000. szeptember 13. 13 Gondolatok Rákos Péternek a Kalligram kiadásában nemrég megjelent könyvéről Nemzeti jelleg, a miénk... Kovács Ágnes Az idei magyar könyvhétre jelentette meg a Kalligram Kiadó a kassai születésű, hosszú ideje a prágai Károly Egyetem magyar tanszékén tanító Rákos Péter könyvét Nemzeti jelleg, a miénk és a másoké címmel. A dm olvasásakor arra gondolhatnánk, hogy a mű politikai jellegű, s mint ilyen, száraz és a kevésbé politizáló hajlamú olvasó számára érthetetlen lesz. Aztán alább tekintetünk az apró betűs címre esik, amely ekképp hangzik: Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők. Azoknak az olvasóknak, akik ritkán vagy nem szívesen olvasnak politikai jellegű írásokat, most felcsillanhat a szemük: mégsem politika, hanem történelem! Bár tudjuk, a politika a történelemmel mindig kézenfogva jár, nem illethetjük e két főnévből képzett jelző egyikével sem e művet. Közelebb áll inkább a filozófiához, az elmélkedéshez. De az elkövetkezőkben azoknak sem kell megijedniük, akik esedeg a bölcselet területén nem túl járatosak. Mert a könyv szerzője - amellett, hogy mélyen tiszteli olvasóját - türelmesen és szívesen magyaráz. Azonban nincs is szükség különösebb magyarázatokra, mert nyelvezete és stílusa rendkívül egyszerű, érthető és világos. A könyv egy percig sem unalmas, mert - a tudomány hagyományos módszere, tehát az analógiák és aktualitások mellett Azoknak sem kell megijedniük, akik a bölcselet területén nem túl járatosak.- megtűzdeli írását anekdotákkal, aforizmákkal, valamint ankétokkal; tehát az „öt a-tól” sem tartóztatja meg magát. Mint azt a szerző a bevezetőszerű fejezetben íija, a rímben megjelölt téma nem új és nem is ritka manapság. Ő maga is lassan fél évszázada foglalkozik vele, mondhatni: „életét tette rá”, amit inkább kényszerűségnek érez, mintsem érdemnek, mert „századunk szégyene, hogy más, fontosabb dolgok helyett annyian szentelik életüket az előítéletek elleni szélmalomharcnak”. A szerző ebben a könyvében nem kisebb feladatot tűzött ki célul, mint a nemzet „imidzsének” a meghatározását, „a nemzetek más nemzetekről és önmagukról alkotott képének felvázolását főleg, de nem kizárólag, közép-európai viszonylatban”. Rögtön szembetűnik, hogy Rákos Péter rendkívül óvatosan és körültekintően bánik a szavakkal. A tárgyalt témát megpróbálja nyelvi szempontból - sőt eleinte csak nyelvi szempontból -, objektíven megközelíteni. Alaposan megvizsgálja a tudatunkban már állandósult jelentésű szavakat, amilyen például a „sztereotípia”, mely terminust az utóbbi időben egyre gyakrabban használjuk a nemzeti jelleggel kapcsolatban. Némely szavak, szókapcsolatok, olykor egész mondatok, melyek meghatározott jelentéssel meggyökeresedtek a tudatunkban, sokszor akadályozzák a valóság hiteles megismerését, s így a szó és a valóság között szakadék keletkezik. Ezért kell - mondja Nádas Péter író is - leporolni a szavakat, újra és újra megtisztítani őket az évek, évtizedek során rájuk rakódott portól, szennytől, netalán vértől. Ekképpen a szeterotípia, konkrétabban a könyv témájába vágó etnikai vagy nemzeti sztereotípia eszköze, de akadálya is a megismerésnek. „Eszköze, mert... lehetővé teszi, hogy valamely, az egész halmazra jellemző vélt vagy valóságosan szignifikatív jellegzetességet ragadjuk meg. Egyben azonban a sztereotip mindig akadálya is a megismerésnek, amennyiben (...) lehetetlenné teszi az egyedi jelenségek megértését”. A sztereotip nem valami tőlünk független dolog: mi is aktív részesei vagyunk, s „létezésmódját” kialakítjuk azzal, hogy beplántáljuk mások tudatába - nemcsak azokéba, akikhez szólunk, hanem azokéba is, akikről szólunk -, s a magunkéba egyaránt. Mintegy „ráoktrojáljuk a valóságra, mint valamely valóságosan működő tényezőt”. Persze, az etnikai sztereotip túlnyomórészt alá van vetve egyfajta „civilizációs ellenőrzésnek”, s ebből kifolyólag (vagy ennek következtében) gyakrabban gondoljuk, mint ahányszor használjuk, kivált az érintettek jelenlétében. A szerző a továbbiakban kísérletet tesz arra, hogy kimutassa az „imago” avagy „imidzs”, melyet más nemzetekről vagy akár a magunkéról alkotunk, mely dolgokra vonatkozik. Eszerint vonatkozik a színtérre (imago loci) vagy a tájra (imago regionis), a nemzeti történelemre (imago históriáé), az ősökre (imago avorum), az anyanyelvre (imago linguae), a tulajdonságokra (imago attributo- rum). A szerző kiejti a fogalmak jelentését, és irodalmi, történelmi példákat hoz az „imidzs” vonatkozásában a fentebb felsorolt területekre. A tulajdonságok imidzsét meghatározó jelzőknél hosszabban időzik: az olvasó vele együtt haladhat a tudományos módszer útján, midőn az egyes nemzetek nemzeti alkatát jelölő jelzőit osztályozza, szelektálja, finomítja. Könyve harmadik fejezetét a nemzeti alkatok témájának szenteli. Előbb különböző művekkel foglalkozik, amelyekben a szerzők igyekeztek meghatározni valamely nép lelkialkatát. Olyan műveket vizsgál, amelyek a nemzeti jelleggel kapcsolatos ellentmondásokat és dilemmákat tükrözik. Majd sorra veszi a magyar, a cseh, a szlovák és a német nemzeti alkatot. Gondosan megvizsgálja a már meglévő sztereotipeket, e nemzetek alkatának vélt meghatározóit. Mindvégig rendkívül objektív, Le kell porolni a szavakat, megtisztítani a szennytől. nem mond ki végszavakat, hanem inkább csak segít bennünket eligazodni a sokszor ellentmondásokba ütköző vélemények, előítéletek, sztereotipek kuszaságában, s emellett segítségül irodalmi és tudományos művekre támaszkodik. A könyvben találunk még egy érdekes írást a nemzeti humorról, valamint mi is játszhatjuk azt a „társasjátékot”, amelyet ankét formájában sok évvel ezelőtt állított össze a szerző. A könyvet pedig egy találóskérdés-féle történet záija. Pontosabban nem is ez az, ami lezárja a művet: a bibliográfia után a könyv utolsó két lapján található a Tíz tétel, a „nemzeti alkatról” (ha van). A szerzőre mindvégig jellemző óvatosság a témával kapcsolatban itt mutatkozik meg a legjobban, hiszen korántsem biztos a nemzeti alkat létezésében. Ebben a tíz tételben Rákos Péter könyve gondolatmenetének vezérfonalát nyújtja ösz- szefoglaló jelleggel. Regény L ábjegyzetként ehhez, azt azért nagyon remélem, hogy senkinek se jut eszébe magyarkodással vádolni engem, egy virtigli tótot, ugye. Milota előadásai a főtérről Kedveseim, hallgatóságom! Bizony meglehetős az a felelősség, mely ránehezedik a honfoglalások vezéreinek vállára, kiknek előbb azt az utat kell megmutatniok, amely nem csupán a szóvirágos elvi síkon visz a kánaáni boldogság felé, hanem igazán végigjárhatóan is éppen oda vezet, ahol utóbb aztán ugyancsak őnekik kell kijelölniük az új otthon, a haza vagy a ház helyét, végül is a miheztartás végett le kell verniük a megalapozások sarokpontjainak összes cö- vekét is. Ha e gondok száz rétege közül most a helyes otthonteremtésnek csak a csupasz topográfiai dilemmáit vesszük, ez már önmagában is kacifántos ügy. Na de kezdjük el! Füleljetek csak bele, drágáim, ti is a mélységben csörtető múltnak zúgó kagylójába! Melyből én negyed évezrednyi távolból is hallom ostorpattogtatását annak a hangadónak, hivatásból élenjáró iránymutatónak, ki hadak híján nem hadúr, hanem mezei gazdák telepesseregének kalauzoló vezére, közügyeik választott bírája. Akit mondjuk a valahai sámáni tiszt két örököse, az Első Lelkész meg az iskolamester, továbbá a jegyző, az albíró és a tíz esküdt kísér. Nem szabad eltévednünk, akár tajtékzó hátaslovakon, akár laprugók kagylóján ringó, fürge társaskocsikon robognak előre Milota előadásai a méhekről Závada Pál 7. rész újra és újra, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban ugyanerre jártak-e három vagy öt hete a legjobb települőhelyet kikeresni Tudnyánszky báró pusztáján. S hogy eldöntsék, az úttalanság- ban melyik a rövidebb vagy a járhatóbb út, melyen a nehéz, ökrök vontatta szekerek porba ve- szően hosszú karavánja is végig- evickélhet. Végül pedig akkurátusán célba kell érniük, egyrészt tehát helyrajzilag is a legalkalmasabb ponton kell meghatározniuk a mai piacteret, hogy a köré rendezhessék a nyolcvan beérkező család minden ponyvasátoros lakószekerét, saroglyás és tárkocsiját s közöttük terelt összes állatát, másrészt tartani muszáj magukat a célbajutás pontos határidejéhez is. Mert meg van határozva, hogy az 1746-odik év Szent György-napjáig ők a jelölt pusztát tartoznak csupa jámbor, istenfélő, jó gazdákkal társulva megszállani. Kontraktusuk szerint ettől a naptól fogva már ez a közösség kell hogy fizesse földesurának e puszta földje és települése után az esztendőnkénti hétszáz rhénusi forintokat a benefí- ciumokért s a jobbágyi kötelességek vakságáért, megtoldva egy akó olvasztott tehénvajjal és ajtón hízott szalonnával (ne kérdezzétek, az milyen), azonmód, hogy a summa felét Szent György-, másik felét Szent Mi- hály-napon kötelesek majd évről évre a nevezett naturáléldcal együtt, fogyatkozás nélkül Pestre adminisztrálni. Ezenkívül számít- tatik a mindennemű vetemé- nyekből az uraságnak járó kilenced, s őt illetik meg a bírságiumok és egyéb szokásosan kötelező jussok, például a magvaszakadtak fennmaradó javai meg a határban találandó tévelygő marhák. Mindezek fejében lehet a maradék szabadsággal élni, házhelyet s művelendő földet kijelölni, építeni, termeszteni, tenyészteni és szaporítani. Meg szaporodni, sokasodni, családot alapítva, Isten akarata, illetve az ágostai hitű evangélikus felekezet törvényei szerint. Ily módon az ideköltözöttek első gondja volt, hogy nemcsak községileg, hanem egyházilag is szervezkedjenek, vagyis haladéktalanul nekilássanak a paplakot és az imaházat magába foglaló épület megalkotásához. egállott tehát a bíró, az Első Lelkész meg mondjuk a tanító valahol ott, azon a ponton, ahol majd úgy 150 évvel később Mikszáth Kálmán a Tizenkettedikkel, körbejártatták előbb a tekintetüket, majd a csizmáikat is keresztül-kasul ezen a helyen, amely voltaképpen az ér partján terül elé (hisz valamirevaló települést kettészel a folyója, úgy szép az), de a káka és náderdő sűrűjén át csendesen folydogáló vízhez mégis csak annyira közel, hogy ott már renHeti kultúra Könyvespolc Macsovszky Péter Kivéve „...nem szeretném, ha legújabb szövegeimet avantgárd vagy posztmodem agyficamként kezelnék, vagy azt hinnék, hogy mindenáron valami újszerűt, valami meghökkentőt szeretnék felmutatni. Erről szó sincs. Engem ugyanis inkább a steril és használatiutasítás-szerű szövegek, szövegfoszlányok lírai utóízei érdekelnek. A bennük rejlő wittgensteini visszafogottság, hűvösség, coolness, már-már matematikai szófukarság. Vagy ha kérdés formájában kellene megfogalmazni kísérletezéseim fő indítékát: lehet-e az avantgárd vagy pontosabban egy rendhagyó művészeti gesztus rurpca MA08OVKSV ■> mm ">'>■ Itt mg llÉÍ tin, vagy fordítva: lehet-e a legbanálisabb rutint úgy kezelni, mint megismételhetetlen művészi tettet? Kötetem példákat és helyzetlehetőségeket kínál. Ezek csak kiindulópontok, melyeket ki-ki saját lehetőségei és ízlése szerint fejleszthet, variálhat tovább...” (Kalligram, Pozsony) A hét fotója Kovács Zita: Feszítés des szintre emelkedjék föl a medret övező lapály, ahonnan már kissé távolabbról hallik a nádiveréb rikácsolása, a szárcsa büffögése meg a vadmca sápogá- sa, belevegyülvén a békák koncertjébe. Szemöldökvonogató, komor ábrázattal szemlélték e vidéket a jeles férfiak, iskolamesterükkel hajtatván el a lépten- nyomon máris ott lábatiankodó, rajcsúrozó gyermekhadakat, végül pedig rövid tanakodás után, mikor nyomban le is hurrogták a tanítót, ki a maga építményét akarta volna majd épp azon a helyen látni, összebólogattak, s erélyes léptekkel indultak meg ama terület felé, ahová főzőcskézni összeverődött asszonyok holmi tábortüzeket készültek már rakni, s így a kelekótya fehérnépet határozott férfiszókkal volt muszáj onnan kipenderíteni. Merthogy akkurát itt kell lennie, ergo tehát itt is lesz a templom. Vagy hát imaház, egyelőre. Nak szem zasztanye ten kocs zo zvonom!, vájt bele az Első egy keresztet csizmája sarkával a földbe, pontosan a mai torony helyének a közepébe. Azt parancsolta tehát, hogy ide álljon az a kocsi a haranggal, amelyet ők négy évvel korábban, még szentandrási telepes korukban vettek Budán abból a 25 arany jutalompénzből, amit felséges koronás királyné asszonyunk kegyelméből azon fárdozásukért kaptak, hogy megfékeztek bizonyos Cibakházán föllázadt garázdálkodó katonákat. No tak skola zasz tu bugye!, iramodott neki az iskolamester a térségnek, hogy szemközt, az ér felőli oldalon pedig ő vesse meg a lábát, kijelentvén, hogy márpedig akkor az iskola meg itt lesz! S valóban ott is épült fel, és szolgálta az aprónép lutheránus szellemű oktatásának ügyét egészen addig, míg az elvénült hosszúházat Adamec bácsi le nem bontat- ta. De hát ugyan ki tudja, mi hogyan történt?! Jön egy másik levéltári búvár, és azt mondja, szó sincsen róla!, nem úgy ment ez a falualapítás, aihogyan azt a romantikus helyi historizálás mondaköltői mesélik! Mint például én mint nyugalmazott anyagbeszerző, ám aktív méhész. Hanem hogy ez a honfoglalás is kettős vagy még többes volt, sőt, kisebb-na- gyobb hullámokban való beáramlásnak és beszivárgásnak lehetne mondani inkább. (folytatjuk)
