Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-09-06 / 36. szám
2000. szeptember 6. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A múzsa csókja Steven Philips (Albert Brooks) hollywoodi forgatókönyvíró előző nap még a dicsőség fényében für- dött, amikor átvehette a „legnagyobb humanistának járó” díjat, ám mostanra a kutyának sem kell. Legújabb munkáját azzal dobja vissza a stúdió nagyképű főnöke, hogy nincs benne spiritusz. Filmes körökben elterjed a hír: Philips kiégett. Barátjához (Jeff Bridges) fordul segítségért, tanácsért. Jack, az igen sikeres kolléga nagy nehezen megosztja vele titkát: ihletért egy múzsához jár (és számos szakmabeli szintén ezt teszi). Steven nagy várakozással és nem kis izgalommal keresi föl Sarah-t, a múzsát (Sha- ron Stone). A nő egyáltalán nem úgy fest, mint egy ókori félistennő, mint Zeusz kilenc lányának egyike. A hölgy hóbortos, mindamellett a végtelenségig anyagias és haszonleső. A ihletnek nagy ára van. Sarah eleinte „csak” ajándékokat (gyémánt ékszereket, luxuslakosztályt, limuzint), később egyre több időt és szolgálatot követel. Végül beköltözik a csókjáért majd elepedő forgatókönyvíró családi fészkébe. A kedves humorú vígjáték görbe tükröt tart saját forrása, Hollywood elé. Az álomgyár nagyágyúi - James Cameron, Martin Scorsese és mások - egy-egy rövidke jelenetben önmagukat játsszák el”. Heti hír Jodie Foster játssza Hitler bizalmasát? A hírhedt német filmrendező asszony, Leni Riefenstahl nemrégiben balesetet szenvedett, helikoptere lezuhant, amikor visszatért Afrikába, hogy meglátogassa a nuba törzset, amelyről a hetvenes években sokakban visszatetszést keltő fotóalbumot jelentetett meg. A kilencvenhét esztendős Frau Riefenstahl könnyebb sérülésekkel megúszta a szerencsétlenséget. A táncosnőből lett rendező, Hitler bizalmasa a náci időkben nemegy propagandafü- met forgatott. A berlini olimpián készült Az akarat diadala című munkája - amellett, hogy jó szolgálatot tett a fasiszta rendszernek, műfajteremtő alkotás. Filmfőiskolások mind a mai napig belőle tanulják a mesterfogásokat. A vitathatatlan tehetségű Leni asszonyt a háború után a nürnbergi bíróság felelősségre vonta, ám konkrét bűntettet nem tudtak rábizonyítani. Az ötvenes években Riefenstahl áttelepült Afrikába, ahol sokat fényképezett, és újabb dokumentumfilmeket készített. A különös életpálya felkeltette Hollywood figyelmét is. Jodie Foster csapott le a témára, aki producere és főszereplője akar lenni a rossz hírű mozis életrajzát feltáró filmnek. Ligeti András a zenébe rejti az érzelmeit, mindennap új csodát jelent számára a muzsika Egy mosolytalan karmester Réfi Zsuzsanna ... .............................. „A partitúrákkal akár a repülőúton is foglalkozhatom...” Szerencsés embernek tartja magát, mert annak, amiért megdolgozott, van eredménye, s mert lehetősége van arra is, hogy amit megtanult, azt azok elé tálja, akiknek szól. Ligeti András mindig is megszállott maximalizmus- sal dolgozott és dolgozik céljaiért. Tizenhét esztendősen már a Zeneakadémia művészképzőjének növendéke volt hegedű szakon, és számos versenygyőzelmet szerzett. Tanult Cári Österreichnél, asszisztense és később munkatársa volt Claudio Abbadónak. Éveken át dolgozott az Operaház koncertmestereként és karmestereként, emellett pályakezdése óta vezető magyar és külföldi zenekarokat dirigált és dirigál. Öt évig első karmester, három esztendőn át igazgató karmester a Rádiózenekarnál, 1997 februárjától pedig a Matáv Szimfonikusok zeneigazgatója. Muzsikálását hallgatva az ember hamar rájön, a zárkózott, szigorú karakter csupán páncél, amely alatt impulzív, hihetetlenül érzékeny, saját magát is humorral szemlélő személyiség rejlik. Egy olyan muzsikusé, aki szerencsésnek érzi magát azért is, mert a zenével, zenében töltött évtizedek után is mindennap új csodát jelent számára a zenekari hangzás varázsa. Milyen darabokat érez magához a leginkább közel? A szigorú, mértani pontossággal felépített zeneműveket vagy pedig a klasszikus, romantikus alkotásokat? Pályakezdő koromban többnyire úgy emlegettek, mint aki főképp XX. századi kortárs zenét, Bartókot és Sztravinszkijt dirigál. Pedig életem egyik meghatározó élménye a hatévesen hallott Patetikus szimfónia volt. Óriási hatást gyakorolt rám Csajkovszkij muzsikájának végletekig feszített, hihetetlen emocionális töltése. Azóta is a kedvenceim közé tartoznak az áradó érzelmességű romantikusok, köztük Brahms. De persze mindezt ritkán gondolják rólam. Én vagyok a »nem mosolygó" karmester. A szigorúnak tűnő magatartás mögött pedig éppen a túl nagy mennyiségű emóció áll. S egyébként is úgy vélem, sok kompozíción, mondjuk, Richard Strauss Halál és megdicsőülésén vagy Brahms IV. szimfóniáján nincs túl sok nevetnivaló. Ráadásul este, amikor a koncert előtt az ember a pódiumra lép, feszült a koncentrációtól, jó adag félelem is van benne, hogy miképpen sikerül a hangverseny, így aztán nincs kedve felhőtlenül vigyorogni. A próbákon azonban én sem szeretem a fagyos légkört, úgy vélem, muzsikálni csak oldott hangulatban lehet. A május végén és június elején adott budapesti koncerteken mindenki látta mosolyogni. Akkor, amikor beült az együttesébe hangversenymesternek. Nagy élményt jelentettek számomra ezek az estek, rengeteg erőt adott a közéjük tartozás, teljes feloldódás élménye, s úgy vélem, a közös játék sokat változtatott az együttessel való kapcsolatomon is. A zenekar fejlődése miatt érzett végtelen türelmedensé- gemben ugyanis préseltem, préseltem őket, azért, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból, s ez az eltelt időszakban számos feszültséghez, eltávolodáshoz vezetett. Most mindez talán enyhült egy kicsit. Szerintem egyébként is fontos, hogy az ember muzsikusként ne csak beszéljen különböző zenei megoldásokról, hanem hangszeres előadóként maga is meg tudja mutatni mindezt. így lesz igazán hitele annak, amit kér. Egyszer valaki azt mondta, a karmester nem más, mint idegen test a zenekarban. Ha pedig az ember muzsikusként ül be az együttesbe, az egymásrautaltságtól számos dolog megváltozik, s a koncert közös kamarazenéléssé válik. Talán a mostani együttmuzsikálás után a zenészeim is jobban merik vállalni magukat, s a közös munkánk közelít az örömzenéléshez. Hegedűművészi múltjának köszönheti, hogy hangversenymesterként is be tudott ülni a zenekarba játszani. Gyerekként miért épp ezt a hangszert választotta? Mivel az apám is muzsikus volt, így zenében nőttem fel, s természetes volt számomra, hogy én is muzsikálok. A családi legendák szerint háromévesen, míg a többi gyerek kint focizott, én egy sámfát fogtam a vállaltihoz, egy másikat pedi húzogattam rajta, s mindehhez énekeltem. Ezért édesanyám úgy döntött, legyek hegedűs, s ötesztendősen meg is kaptam a magam nyolcados hangszerét. Szerettem játszani, élveztem a hegedülést, de persze azt hiszem, a természetemnek köszönhetően nem is törődtem volna bele, ha nem ment volna elég jól a játék. Szólistaként díjakat nyert szerte a világban. Miért nem a hegedűművészi karriert választotta? Mert már gyerekként is a zenekari hangzás semmihez sem hasonlítható varázsa ejtett rabul. Gyűjtöttem a partitúrákat, izgatott, hogy egy látszólag halott kottatömeget hogyan lehet megszólaltatni. A tanulóéveim alatt fantasztikus volt a gyakorlás Mihály Andrással, Halász Ferenccel vagy Kurtág Györggyel, akik beavattak abba, hogyan születik meg egy produkció. Akkoriban szinte jobban érdekelt a próbasorozat, mint maga a koncert. S bár én igazán mélységesen tisztelem a nagy szóKanyó Béla felvétele listákat, a szívem mélyén nem irigylem őket. Napi rabszolgaságot jelentenek a skálázások, az ujjgyakorlatok. A hangszeres múltamnak köszönhetem egyébként feltehetőleg azt is, hogy karmesterként, amikor vüághírű szólistákkal muzsikálok, nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot. A partitúrákkal akár a repülőúton is foglalkozhatom, a koncertprogramok változatossága pedig kiapad- hatadan. Ön szerint milyen a jó karmester? Egy mesterművei bemutatni olyan, mintha az ember a hallgatóság előtt csupaszra vetkőztetné a lelkét. S hogy mennyire sikerül jól egy koncert, azon is múlik, hogy az ember mennyire képes megmutatni magát. Felvállalja-e, hogy az, amit a nézők elé tár, nem tökéletes, s nem mindenben szép. Oda meri-e adni magát fenntartások nélkül a publikumnak. Akkor is vállalnia kell a darabról alkotott véleményét, gondolatait és érzéseit, ha a közönség soraiban ez nem mindenkinek tetszik, mert a produkció az őszinteségtől válik hitelessé. Amikor 1986-ban Abba- dóval találkoztam, és felkért, dirigáljam a Mahler Ifjúsági Zenekart, az volt a feladatom, hogy Bartók A csodálatos mandarin című művét betanítsam. Kíváncsi lettem volna az ő tempó- és karakterelképzeléseire, de Abbado egy kedves mosoly kíséretében azt mondta, ha egy karmester zenekar elé áll, akkor kizárólag a saját elképzeléseit képviselheti. Szeptemberi csengetés. Vége a nyári vigasságoknak, flörtöknek és szerelmeknek, amelyeknek íze még édes méz gyanánt bizsergeti érzékeiket Az eredményesség megteremtése a diák kezében van Köbölkúti Varga József Verőfényes szeptember eleji nap. Mert a tanévnyitó még a szomorkás, napot nélkülöző égbolt alatt is mindenkor szívderítő látvány. Az iskola újra megtelik gyermekzsivajjal, felszabadultan kacarászókkal, egymással kergetőzőkkel. Végérvényesen és megfellebbezhetetlenül itt az ősz. A gyermeki szorongást még ugyan felváltja a mindent betöltő zsibongás, hiszen még mindegyre kísért a nyár feledhetetlen bája... Az izgatott élmény- beszámolók túlfűtöttsége tükröződik az arcokon, ünnepi ruhák illata terjeng az előcsarnokban, s összevegyül az ódon falak és a félig nyitott osztályok áporodott szagával. De holnaptól már szívbemarkoló csöngetés figyelmeztet a komoly munka megkezdésére. Gondolatban a felnőttek is együtt mennek a szeptemberi évkezdésre. Vajon mit hoz a kifürkészhetetlen jövő? Beteljesülnek-e a vágyak, erőben, egészségben kegyes lesz-e hozzánk a Sors az iskolaév folyamán? Valamennyi szülő a legjobb előmenetelre számít. Az eredményesség megteremtése azonban már egyedül a diák kezében van... Az alapiskolások virágcsokrokat szorongatnak a kezükben, a középiskolások meg valamiféle sajátságos vagánysággal, ám jókora feszélyezettséggel aprócska táskákkal, retikülökkel a hónuk alatt toporognak ablakmélyedésekben, lépcsőfordulókban vagy akár vaskos oszlopok árnyékában. Aztán megkezdődik az ünnepélyes ceremónia. Csaknem kővé dermedve lesik az igazgató intő szavait, s tudják, íme vége a nyári vigasságoknak, flörtöknek és szerelmeknek, amelyeknek íze még édes méz gyanánt bizsergeti érzékeiket... Immár teljes erővel a tanulásra kell összpontosítani, merthogy csakis a felelősségteljes, komoly munka hozza meg a gyümölcsét, bármennyire igyekszik is erre rácáfolni a meggazdagodást hazudó öntelt magamutogatás, amely mintegy lefitymálja a tudást. Ne feledd viszont, hogy valakinek örökké kiszolgáltatottja leszel, ha hiányzik belőled a becsvágy, és kezet fogsz a lustasággal! Talmi fény Egyszer felkattint- hatod az irodalom és a tudomány ezernyi kulcsra zárt ajtaját! fakósága borítja a kérkedők büszke önérzetét, mert nem mindegy, hogy gyertyaöntő, kazánfűtő, kocsmáros, esetleg kőművessegéd leszel-e, vagy tanító, mérnök, gyógyszerész, tanár, illetve orvos... Sokszor csak akarat kérdése a szellemi kincsekben bővelkedő jövő, hiszen a tanulás mindössze állandósul- tabb ráhangoltságot kíván a tudományok minél mélyebb, minél tökéletesebb elsajátítására. Kezedben a jövőd, sáfárkodj hát vele a lehető leggazdaságosabban! Ne higgy a csodákban, csak a hosszú, borzasztóan keserves menetelésben, hogy egyszer felkattinthasd az irodalom és a tudomány ezernyi kulcsra zárt ajtaját! Ne hallgass a kételkedőkre, a nagyképűen hangos- kodókra, az üresfejűekre, a jel- lemtelen gazemberekre! Cselekedj mindig saját belátásod szerint, nemegyszer kikérve a szülők tanácsát, hogy később senkit se okolhass! A csalódás és kudarc örökös jó barát, s csak arra várnak, mikor billenthetnek ki kiegyensúlyozottságodból, és törhetik össze életerőid. De még akkor is, mindvégig, akár a Sors ellenében is szabályos eszközökkel vedd fel a harcot, és sohase légy kicsinyhitű, gyáva vagy közömbös... Hiszen a családnak éppúgy szüksége van rád, mint a társadalomnak. Ne hagyd cserben hűséges pártfogóidat: a szülőket! Szomorú lenne látni az elgyötört arcokat, a bánatos szemeket...
