Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-23 / 34. szám
8 2000. augusztus 23. Varga Gizella harminckét éve él már Iránban. Magyar gyökereit azonban továbbra is őrzi Szirének között Teheránban Szabó G. László _____________ Ősi f orrás a kút, amelyből ihletet merít. Regék és mondák, mesék és legendák világa. Költő volna, ha nem festene - mondja Varga Gizella. De mert fest, a képei költőiek. Minden egyes alkotása ecsettel írt vers. Magyar és perzsa motívumokat ötvöz szürrealista megfogalmazásban. Magyarázatra csupán a perzsa szál szorul. Varga Gizella harminckét éve Teheránban él. Khosro Sinai, a jeles iráni filmrendező felesége. Az elmúlt hetekben, hónapokban három helyen, három országban töltött rövidebb-hosszabb időt. Rómában kiállítása volt, Karlovy Vary fesztiváljára félje legújabb filmjét, A tűz menyasszonyát kísérte el, Budapesthez pedig az édesanyja köti, akit minden évben meglátogat. „A szerelem rabjaként lettem szabad madár - kezdi költőien azt a történetet, amely 1965-ben indult, az osztrák fővárosban. - Rögtön az érettségi után mentem ki Bécsbe. Először művészettörténetet tanultam, egy szemesztert, utána mentem át a Képzőművészeti Akadémia rajz szakára. Az irodalom mellett ez érdekelt a leginkább. Már gyerekként is nagyon szerettem festeni. Édesapám operaénekes volt Vaszy Viktornál. Állandóan ingázott Szeged és Budapest, a színház és mindenféle más munka között. Tulajdonképpen összetört egzisztencia volt. Egy nagy álmodozó, aki azt gondolta, neki Caru- sónak kell lennie, és akkor elmegyünk Amerikába, ahol mint tenor hatalmas sztár lesz, nekünk pedig egy csapásra megváltozik az életünk. De nerfi változott meg, mert nem mentünk sehová. Az álom nem válhatott valóra. Nagyon szegényen éltünk a háború után, de az apukám mindig azzal vigasztalt, hogy a legnagyobb szépség a művészet szeretete. A legjobban természetesen annak örült volna, ha például New Yorkban csodáljuk a szépet. Hatalmas elvágyódás lakozott benne. Mivel egyke voltam, az irodalom volt az, ami a nagyvilággal összekötött. Tizenhat évesen a Királyok könyvét olvastam. A perzsa nagy eposzt is az édesapám adta a kezembe. Rengeteget mesélt a keleti kultúráról, az ókori görög és római mondavilágról. A férjem már hét-nyolc éve Bécsben élt, amikor megismerkedtünk. Én komoly és megfontolt lány voltam, nálam az intellektualitás nagyon fontos szerepet játszott. És akkor ráéreztem, hogy ez a messziről jött fiatalember ugyanolyan érzékeny, és ugyanúgy tekint a vüágra, mint én. A tehetségén keresztül megszerettem őt. Bizonyára ő is így volt velem. Más kultúrából, másfajta szellemi és vallási közegből jött, mégis jól éreztük magunkat együtt. Világosan láttuk, akárhová megyünk, még ha netán Alaszkába sodor bennünket az élet, ott is a művészetnek fogunk élni.” Arra, hogy Iránban kötnek ki, furcsamód egyikük sem gondolt. Úgy tervezték, hogy Európában maradnak, vagy elmennek Ausztráliába. Aztán mégis Teherán mellett döntöttek. „Bécsben a német volt a közös nyelvünk, a perzsából nem tudtam rizsban tanultak. Az anyósom apja szemorvosként Szentpétervárott végzett. Ilyen családban nem okozhat gondot, hogy honnan jöttem, és hogy katolikus családba születtem. Még csak nem is akartak befolyásolni, terelgetni, ami a vallást illeti. Teheránba való megérkezésünk után fél évvel már meg is volt az első kiállításom. A féljem akkoriban dokumentumfilmeket rendezett, később jöttek a játékfilmek. Aztán kitört a háború, és nehéz évek következtek. Háborús viszonyok között általában a művészeknek a legnehezebb. A galériák éveken át nem is voltak nyitva, legfeljebb magánkiállításokra gondolhattunk. 1980-ban átjöttünk egy évre Európába. \Egyetlen célunk volt. Fellélegezni, felfrissülni. Bécs„Teljesen elvarázsoltak a piros-fekete maszkok, az arannyal átszőtt színes ruhák, fátylak.” semmit. De hat hónappal azután, hogy Teheránba érkeztünk, már tűrhetően beszéltem a nyelvet. Nem olyan nehéz a perzsa. Áz arab sokkal nehezebb. Harmincéves az egyik lányom, harmincegy a másik. Mindkettő beszél németül, angolul és magyarul is természetesen. Csak a férjemet nem tudtam megtanítani. Szégyellj nagyon, de azt mondja: nem ismer bonyolultabb nyelvet a magyarnál. A lányokhoz születésüktől fogva magyarul beszéltem. Hasznát is veszik most a tudásuknak. Ha magyar filmet vetít az iráni televízió, ők tolmácsolják a nézőknek. De például Örkény István Tóték című drámáját is a lányom fordította le perzsára. Visszatérve a beilleszkedésemre: hozzám első perctől fogva nagyon kedvesek az irániak. Az iszlám szabálya a következő: Egy muzulmán férfi bármikor elvehet egy más vallású nőt, egy muzulmán nőnek azonban muzulmán férfit kell választania. A férjem szülei szerencsére művelt, nagyvonalú emberek. Az apósom egyike volt azoknak az orvosoknak, akik hetven évvel ezelőtt Pábe mentünk, ahol diákként mindketten jól éreztük magunkat. Később rájöttünk, hogy nem jó megfutamodni. Magyarországról a vasfüggöny alatt bújtam ki, Iránt a háború miatt hagytuk ott. Furcsán hangzik, tudom, de azt kell, hogy mondjam, ebben a sajátos helyzetben még mélyebbre merültem a perzsa kultúrában, mert akkor már eredetiben olvastam az ottani irodalmat, történelmet. Egy idő után mindketten beláttuk, hogy jobb, ha visszamegyünk. Nem akartunk a levegőben lógni. Se Budapest, se Teherán - valahová tartozni kell. A Bécsben töltött egy év azonban mindenképpen meghatározó volt az életemben. Az elzártság bizonyos mértékben használ a művészetnek. Az ember többet foglalkozik magával és a világgal, amely körülveszi. Most, amikor Irán nagyot nyitott Nyugat felé, úgy érzem, hogy azokat a kincseket, amelyek az elmúlt évek során felhalmozódtak, alkalmunk nyílott megmutatni. Fogalmazhatok úgy is, hogy eljött az iráni film ideje, és a nyitás a képzőművészetben is tapasztalható. Az elmúlt két évben Svájcban és Angliában láthatták a képeimet, jövőre Budapestre is elkerülnek, és Pozsonyba is boldogan vinném őket. Ami az iráni nők helyzetét illeti: a társadalom alsó rétegeiben sok a nehézség, a diszkrimináció. A galériatulajdonosok nyolcvan százaléka azonban nő, a tudomány területén és az orvosok között szintén sok a nő, és van az országnak két nagyon tehetséges rendezője is. Irán az utóbbi években hatalmasat fejlődött kulturális téren. Az ország lakosainak fele húsz éven aluli. A fiatalok fogékonyak a művészet iránt, a zene, a színház, a képzőművészet egyformán érdekli őket. Egy kiállítás megnyitóján mindig rengetegen vannak.” Varga Gizella alkotásai irodalmi alapokon születnek. Gyerekként a görög regéknek is rabja volt, Iránban a perzsa mese- és mondavilágban horgonyzott le. Színes és gazdag ez a világ. Titkaival, sejtelmes történeteivel, páratlan kincseivel elsőre megfogja az embert. „A szimbolizmus mindig közel állt hozzám. Nem véletlen, hogy a magyar költők közül Adyt szeretem a legjobban. Ő is azt mondja: mi, magyarok Keletről jöttünk. Iránban én erre nagyon ráéreztem, ezért is tudtam azonnal beépülni, és anélkül, hogy feladtam volna az önazonosságomat. Én már régóta úgy érzem, Teheránban is otthon vagyok. Az emberek kedvesek, kedélyesek, a perzsa kultúra pedig óriási. Szerintem Körösi Csorna Sándort is ez vonzotta annyira. Két évvel ezelőtt elutaztam az ország déli részébe. Most először, amióta kint élek. Bandar-Abbasz a Perzsa-öböl partján fekszik, nem is gondoltam, hogy olyan gyönyörű város. Teljesen elvarázsoltak a piros-fekete maszkok, az arannyal átszőtt színes ruhák, fátylak. A lányom találóan megjegyezte: ezek a nők olyanok, mint a sellők. Tudniillik tényleg olyanok. És van ott a közelben egy sziget, amelyen gyöngyhalászok élnek. Minden évben leengednek egy bölcsőt a tengerbe, hogy ha már áldozatot akar venni, akkor az a bölcső legyen. Hát nem gyönyörű? És annak dacára, hogy festményeimhez elsősorban az ottani világból merítek, a magyar gyökerek is láthatóak mindegyiken. Ez is érdekes. Kinti barátaim azt mondják, teljesen iráni lettem, itthon meg lép- ten-nyomon azt hallom, hogy semmit sem változtam. Kinek higgyek?” Könnycsepp Antonius és Kleopátra Szirének
