Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-02-02 / 5. szám
12 2000. február 2. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató 54 A hetvenes évek végén Manhattan 54. utcájában, a 254- es számú épületben működött a legendás diszkó, a Stúdió 54. Mark Christopher első rendezése időutazásra invitálja a nézőt, az 54 fénykorába. A night-club a korszak legdivatosabb szórakozóhelye volt, olyan hírességek fordultak meg falai között, mint Andy Warhol, Truman Capote, Sylvester Stallone, Michael York. A törzsvendégek mellett a sajátos „beltenyészet” is jellemezte a klubot: olyan fiatalok, akik azért vállaltak munkát az 54- ben, hogy megmártózzanak a nagymenők alkoholtól, drogoktól mámoros, csil- logó-villogó világában, ahol könnyen köttetnek kapcsolatok, az egyéjszakás kalandok némi keresetkiegészítést jelentenek. Közéjük tartozik a film főhőse, Shane(Ryan Philippe), a csóró külvárosi srác, akit a diszkó meleg tulajdonosa, Steve Rubell (Mike Myers) feltűnően jó külseje miatt karol fel, és egyengeti a pincérségtől az áhított bármixeri „posztig” ívelő karrierjét. Shane pincér barátja, Greg is erről álmodik. Greg barátnője, a ruhatároslány (Salma Hayek) viszont az énekesi karrierért lenne képes bármire. És ott van Julié Black (Neve Campbell), a „befutott” szappanoperasztár, aki a klubban vadászik jó kapcsolatokra. Shane számára Julié Black testesíti meg az álomvilágot, a sikert. Úgy tűnik, a lány érdeklődést mutat iránta, aztán kiderül, őt is eszköznek tekinti a mozikarrierért folyó játszmában... A film némi nosztalgiával és precíz tárgyi hűséggel idézi meg a hetvenes évek végét. Heti hír Carol is elmegy Carol Hathaway nővér - szerződése szerint - még megszüli Ross doktortól származó ikreit. így hát a „vajúdás erejéig” George Clooney is visz- szatér a sorozatba. Ezután viszont Julianna Margulies is szélsebesen távozik a Vészhelyzetből. A színésznőt az sem győzte meg, hogy a producerek csillagászati, 27 millió dolláros összeget ajánlottak fel, hogyha hajlandó még további két évadra leszerződni. Ha Carol nővér is kilép, akkor már szinte senki nem lesz az eredeti szereplőgárdából... Vásáry Tamás: „Én akkor lennék nehéz helyzetben, ha nem lenne elég munkám.” A muzsika burkában „Sokan csak zongoraművésznek tekintettek.” Réfi Zsuzsanna _____________ Sz eretné, ha legalább 68 órásak volnának a napok, akkor ugyanis jutna ideje mindenre. Vásáry Tamásnak mostanában kissé szoros az időbeosztása, általában csak az utolsó pillanatban készül el a feladatokkal. A zongoraművész-karmester ugyanis amellett, hogy gyakorta turnézik külföldön, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának dirigense és főzeneigazgatója. Bármennyire kevés is azonban az ideje, a jógára mindennap kell, hogy jusson néhány perc, hiszen szüksége van az ebből merített harmóniára. Vásáry Tamásnak ha csak tíz perce van, akkor fejen áll, egyébként a légzési gyakorlatokat, a meditációt is elvégzi. Nagyon fontosnak tartja a rendszeres testedzést, de még kutyasétáltatás közben is a partitúrát olvasgatja. Miért vállal ennyi feladatot? Szeretek dolgozni. Én akkor lennék nehéz helyzetben önmagámmal, ha nem lenne elég munkám. Ráadásul sok esetben nem lehet előre látni, hogy egy- egy feladattal mennyi többletelfoglaltság jár. Egyébként a zenélésben sosem tudok elfáradni, szerintem ha valamit a leikével, teljes átéléssel csinál az ember, az inkább pihentet. Azért a rendszeres testedzés mellett elhatároztam, hogy minden nyáron szigorúan hagyok magamnak egy hónapot, amikor pihenek, és csak az új feladatokra készülök. Általában arra is szeretek magamnak időt hagyni, hogy beüljek egy moziba vagy egy színházi előadásra, de ez mostanában szinte lehetetlen. Jut így ideje és energiája az írásra is? Kevesebb, mint szokott, amikor éjjel egykor-kettőkor hazakerülök, nehéz rávenni magam, hogy írjak néhány mondatot. Ezt azonban nem mulasztom el, ez annyira fontos számomra, mint a zene. Ugyanis minden élénkén él bennem a születésemtől kezdve. Emlékszem, még a feleségem mondta - amikor 1969-ben tervezgettem, hogy egyszer megírom az életrajzomat -, hogy ne halogassam addig, amíg időm lesz, mert úgysem lesz soha, most azonnal kezdjek neki. A nyolcadik kötetre való anyagnál tartok, már jócskán túl vagyok a négyezredik oldalon. Szeretek megjeleníteni tájakat, embereket, helyzeteket. Szerintem ugyanis ha valaki önéletrajzot készít, ezzel lefényképezi a lelkét, s megmutatja, hogyan változik a különböző hatások, tapasztalatok által. S én ezzel a regénnyel szeretnék adni valamit az embereknek, érzelmeket kiváltani belőlük, elgondolkoztatni őket. Persze a könyv csak a halálom után jelenhet meg, hiszen számos közéleti ember is a szereplői között van, ráadásul az én érzelmi életem is megjelenik benne. Mégis úgy érzem, minél előbb el kell, hogy készüljek vele, s szerencsére mostanában egyre több hozzá az energiám. Figyeltem nemrég egy tévéfelvétel alatt. Lámpákat, kamerákat hurcoltak a terembe, lárma volt, nyüzsgés, ön pedig úgy ült a zongoránál és muzsikált, mintha burok védené, és csak a zene létezne. Erre már akkor tréningeztem, amikor zeneakadémistaként egy furulyás fiúval laktam együtt. Mindenki gyakorolta saját darabjait, és eközben megtanultam függetleníteni magam attól, ami körülöttem zajlik. Ha az ember úgy játszik, hogy benne van a lelke is, akkor ez nem fárasztó. Számos zenei versenyt nyert, sok kitüntetést kapott, az utóbbi időben pedig Magyarországon is rangos elismerésekkel bővült a sor. A magyar zenekultúra fejlesztéséért és nemzetközi terjesztéséért már átvehette a Magyar Köztársaság Arany Emlékérmét, sőt a Kossuth-dí- jat is. Fontosnak tartja az ilyen elismeréseket? Megpróbálom függetleníteni magam a jó és rossz visszajelzésektől, hogy kívülről tudjam szemlélni a munkámat, hiszen előfordult már, hogy a legjobb koncertjeimet húzták le, a leggyengébbeket pedig agyondicsérték; úgy vélem, minden tökéletesen relatív, s hogy mi az érték, azt az ember általában magában is érzi. Volt időszak, amikor hiába akartam zenekart, éveken át nem sikerült elérnem, hogy legyen egy saját együttesem, mert sokan csak zongora- művésznek tekintettek. Talán még a közönség ítéletét tartom a legmérvadóbbnak: az tényleg eredmény, ha egy hangversenyen sikerül megteremteni a nagy pillanatokat, a kollektív öntudatlan működését. Persze ha jó szívvel adnak egy-egy elismerést, annak örülök, különösen azért, mert az én kitüntetésem boldoggá teszi a családomat és a barátaimat. Már hat esztendeje a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának a zeneigazgatója. Nem fárasztó száz ember életét irányítani? Szeretek emberekkel foglalkozni, s mivel nagyon empatikus vagyok, megérzem azt is, kinek milyen a hangulata. Automatikusan belehelyezem magam a zenészek bőrébe. Nem könnyű nekik sem, hiszen naponta más elképzeléseit kell megvalósítaniuk. Szerencsére a Rádiózenekarnak lelke van, igazi muzsikusokból áll, akik kamarázó füllel figyelnek oda egymásra és a hangok mögötti világra is. Én pedig igyekszem úgy vezényelni, hogy úgy játsszanak, ahogy szeretnének, s valóban örömmel muzsikáljon mindenki! S ennyi vezénylés mellett nem hiányzik önnek a zongorázás? Akkor ugyanis nem száz zenészen, hanem csak saját magán múlik, hogy hogyan szólaltatja meg az adott darabot. Az embernek a saját keze nagyobb ellensége, mint egy egész zenekar. Számomra a dirigálás sokkal több sikerélményt ad, mint a zongorázás. Míg száz zenekari koncertből átlagosan egyet tartok rosszul sikerültnek, addig száz zongoraestből egyetlenegyet tartok jónak. Amikor szólistaként lép pódiumra az ember, akkor kötéltánc, zsonglőrmutatvány a koncert, s egész este attól retteg, hogy nem lesz-e memóriazavara, hogy nem üt-e mellé. A dirigálásban pedig az is óriási élmény számomra, hogy az együttessel folytatott munka során napok alatt látványos eredményt lehet elérni. Én a próbákon mindig agykontrollal dolgozom, s ezeket a tapasztalataimat hasznosítom az előadáson, amikor valóban teljes átéléssel adom át magam a zenének. És tényleg szeretek emberek közt lenni, együtt muzsikálni. Amikor zongoristaként jártam a világot, az rettentő magányos élet volt. Havanna századszor lenyúzott bőrénél sokkal érdekesebb egy tízévesforma fiúcska, a csodagitáros Nawfel Fidel Castro gitárral a kezében lopakodik a kertek alatt Fáy Miklós ___________________ Ak i jól ki akar szúrni magával, az hallgassa végig a Viva Cuba című lemezt Luis Frank y su Tradíciónál Habana előadásában. A hangsúly azonban nem a hallgassán, hanem a végigen van: egy ideig nagyon jó a lemez, lehet lazítgatni rá, tándépésekben közlekedni a lakásban, dudorászni a KISZ által nálunk is divatba hozott dalokat, Commandante Che Guevara és Guantanamera, mellé a La Bamba és a Besame mucho, de nem a szokott módon, hanem sok ütéssel, fakopáccsal, kopottas, rekedt, öreg hangokon, kubai módra. A latin zene idejét éljük. A szupersztár ma Jennifer Lopez, Ricky Martin, a nagy (?) Iglesias fia, Enrique, és még Carlos Santanát is vagy tíz Grammy-díjra terjesztették föl, márpedig az ilyen világdivat kihat az igényesebb zenéket szeretők szokásaira is. Kuba ráadásul tényleg különleges: rongyokba öltözött emberek minőségi szivarokat szívnak, és negyvenéves Cadillacnek dőlnek. Azt csinálja a világ a kubaiakkal, amit velünk csinált: kiállítjuk őket az állatkertbe, nézzük, hogy élnek a rácsok mögött, szurkolunk, ha autóbelsőbe kapaszkodva átúsz- szák az óceánt, és gratulálunk az otthon maradiaknak, hogy nem veszítették el az életkedvüket. Rendes dolog. A Viva Cuba lemezzel is csupán az a baj, hogy nagyon egyforma. Végestelen-végig üt az ütős, Ricardo Martinez, aki egyébként administrador dél grupo, furcsán, fémesen peng a gitár, fölötte nyöszörgi Luis Frank Arias director generál a táncos léptű dallamokat, és a várt karneváli hangulat helyett lassan, de biztosan elönt a csacsacsacsömör, történjen végre már valami, maradjon el egy ismétlés, vagy a szövegnek legyen értelme, de nem, ez ilyen, eredeti, igényes, pontosan adagolva a nagy slágereket és a kevésbé ismert melódiákat, csak ebben a nagy népművelésben megeszi a hallgatót a penész, lassan előveszi a paranoia, Fidel Castro lopakodik a kertek alatt, és jön a kubai csodafegyver, a Piqui Pala. Havanna századszor lenyúzott bőrénél sokkal érdekesebb egy tízévesforma fiúcska, a csodagitáros Nawfel. A gitárja körülbelül akkora, mint ő maga, és elég jól nyúzza is a hangszert egy olyan műfajban, amely a csodagyerekeket nem szokta elviselni. Az igényes gitárzene ugyanis valamiféle megállapodottságot igényel: stílust, felismerhető zenei elemeket, összetéveszthetetlen hangzást, vezető erejű személyiséget. Nawfel viszont egyáltalán nem kész muzsikus, csak éppen a vékony kis ujjai nagyszerűen járnak a hangszer fogólapján, és tudja a szakmát, vezeti a zenekart, kíséri az énekest, jelen van. De játékából pontosan ki lehet hallani az elődöket és ihletadóNawfel, a csodagitáros kát, Hendrixet úgy játszik, mint Hendrix, Claptont úgy, mint Clapton, néha mintha Santana szólna, és otthonos a gyerek a funkyban, a dzsesszben, a blues- ban és a rockban. Igazi bemutatkozó album, amikor valaki megmutatja, hogy ezt is tudom, azt is tudom, és majd később kitalálom, hogy a sok lehetséges közül melyik útra lépek. Átlagos esetben ez lenne az az eset, amikor a második album sokkal érdekesebb az elsőnél. Nawfel esetében azonban meglepő a poéti- kusnál is ifjabb kor, és a hozzá nem illő képességek, stilisztikai képlékenység és biztonság. Ez a gyerek már nagyon jó, és minden valószínűség szerint csak javulni fog.
