Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-05 / 1. szám
3 2000. január 5. Tatiana Svatosová harminchárom napig festett. Alkotása félmillió cseh koronába került Ház nincs, Hrabal a falon Szabó G. László ____________ Vo lt egy szoba, amelybe soha nem sütött be a nap. Egy szoba, ahol a három jó barát, Vladimír, a festő, Egon Bondy, a filozófus, valamint Bohousek, az író minden előlegkor és fizetéskor rummal kevert meggylikőrt, zöld borsmenta- vagy rozspálinkát ivott. Egy szoba, ahol olyan remekművek születtek, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Véres történetek és legendák, a Gyön- gyöcskék a mélyben vagy a Táncórák idősebbeknek és haladóknak. Prága, Liben, Gát utca 24. Bohumil Hrabal fészke a ház hátsó traktusában, ahol egykor kovácsműhely állt. „Annak idején szükségből toldották oda, így aztán szürkületben, vagy ha felhős volt az ég, nem kellett világítanunk, de amikor a szemközti házakra és homlokzatokra és tetőkre tűzött a nap, akkor a mi két szobánk elsötétült, így hát a lehú- zós villanylámpákkal világítottunk. És hogy ez a paradoxon betetőződ- jön, hát abban a mi lakásunkban májusban, júniusban volt a legnagyobb hideg, ekkor kezdtek izzadni a falak a téli hónapoktól, és ha valaki a meleg udvarról bejött a lakásba, megborzongott, mintha hűtőkamrába lépett volna. Télen viszont ezek a tufakő falak kiadták magukból mindazt a meleget, ami a forró nyári hónapok alatt felhalmozódott bennük, így aztán nem is kellett fűtenünk... ” Gát utca a valóságban, Örökkévalóság gátja Hrabal írásaiban. A Gyöngéd barbár és a Házimurik cselekménye játszódik ezen a helyen. Na hrázi 24. A cseh próza legendás sörivója 1950 és 1973 között lakott itt. Huszonhárom év egy házban, amely mindvégig húzta- vonzotta. „Örületesen szerettem ebben a házban lakni - írja egy helyütt. - Vasárnaponként, amikor Nymburkból, a szüleimtől vonattal utaztam vissza Libenbe, futva tettem meg az utat az állomásról, és ahogy kinyitottam az ajtót, és bent voltam szegényes szobámban, elmondhatatlanul boldog voltam. Ezért fűz ilyen szakrális kapcsolat Libenhez, több mint húsz évig itt éltem... Vladimírek egyszer nevetve meg is jegyezte, hogy ha majd híres leszek, itt lesz a Bohumil Hrabal tér.” Tér már most is van, az elnevezése - is jó úton halad, a háznak azonban hűlt helye. Lerombolták 1988 tavaszán. Épült a metró, a Palmovka megálló, ide került az autóbusz-pályaudvar, és pontosan oda, ahol egykor a ház állt, emeltek egy ormótlan betonfalat. Ezt a monstrumot takarta most be színes festményével Tatiana Svatosová, a tizenegy éve Prágában élő szlovák képzőművész. „Itt lakom a közelben; naponta szembesülök a szocialista építőművészet eme remekművével. Itt, a libeni betonsivatagban egyeden tábla jelezte csupán, hogy Bohumil Hrabal élete legszebb éveit töltötte az Örökkévalóság gátján. Szemben a betonfallal, ott, a túlsó oldalon van egy pizzéria. Annak a teraszán jött az ötlet egy szép nyári estén, hogy visszaadom Hrabalt Libennek. Mégpedig úgy, hogy ezt a nagy, csúnya, szürke falat úgy fogom kezelni, mint a vásznat. Tizennégy hónapom nem is szólt jóformán semmi másról, csak a falról. Nagy munka volt. Félmillió koronába került, és harminchárom napig festettem.” Mint egy leporelló, egy óriási képeskönyv, olyan a festmény. Az első falon színes macskakaparások. Hrabal népes kerskói macskaserege sem piktorkodhatott volna tökéletesebbet. A fal másik részén óriási könyvespolc az író legkedvesebb szerzőinek névsorával. Freud, Breton, Nietzsche, Schopenhauer, Weiner, Joyce, Eliot, Hegel, Kant, Platón, Novalis, Lao-Ce, Iszaak Bábel, Hemingway és a csehek: Jakub Deml, Ladislav Klíma, Hasek, Egon Bondy. A könyvek között söröskorsók, leselkedő, bámészkodó, lustálkodó cirmosok. A harmadik falon csak egy írógépet lát a járókelő. Hrabal legendás, 1905-ös gyártmányú masináját, a Perkeót. „Osztrák gyártmány - mesélte egykor. - Nem voltak rajta vesszők, ékezetek, minden sor, amit leírtam, nevetségessé vált, mosolyt keltett. Úgy megtanultam rajta írni, hogy már éjjel, sötétben is használni tudtam, mint vak zongorista a hangszerét.” A fal negyedik részén, néhány kocsmacégér, ablakkeret, és a kóbor macskák között: Bohumil Hrabal. Pulóveresen, elmélázva, zsebre tett kézzel. „Itt állok, homlokomat ráncok koronázzák. Olyan vagyok, mint egy öreg bernáthegyi, és a messzi távolba... a gyerekkoromba nézek” - olvasom a falra írt szöveget. Az idézeteket Tatiana Svatosová válogatta neves Hrabal-szakértők közreműködésével. Mint mondja: Prága 8. városkerülete, Liben vezetői teljes mértékben szabad kezet adtak neki. Nem voltak kéréseik, elvárásaik, ellenvetéseik. „Mindig arra vártam, mikor jönnek ellenőrizni - meséli -, szólni, hogy ezt ne, legyen inkább valami más, vagy lecserélni a kiválasztott szövegrészieteket. De nem jött senki. Nem fékeztek a munkában. Bíztak bennem. Hagytak nyugodtan dolgozni. Öt ember segédkezett mellettem, köztük a férjem, aki kezdettől fogva támogatott. Pedig hónapokon át mást sem hallott tőlem, mint, hogy hol tartok. Hrabal úrral sajnos, sosem találkoztam. Látni ugyan láttam őt nemegyszer, de személyesen nem ismertük egymást. Innen, az itteni pályaudvarról járt Kerskóba, és többször is felfedeztem őt a tömegben, ahogy bandukolt a busz felé.” Hogy milyenek voltak a ház utolsó napjai, mielőtt a dömperek lerombolták volna? Áprilkának írt leveleiben erről is beszél az író. „Akkortájt... a házunk már lakatlanul állott, nedves volt, és mállott róla a vakolat... akkor már eltávolították a lakásból az utolsó bútordarabokat is, és már csak a Dávid-ko- rona maradt a konyhában, amit akkor mentettem meg, amikor likvidálták a libeni zsinagóga oltárát, én hazavittem azt a koronát, talán azért, hogy segítsen nekem az írásban, és amikor utoljára körülnéztem a két üresen tátongó helyiségben, amelyeknek a falán már ott maradt az almáriumok és a szekrények és a képek lenyomata, a bútorok árnyképei, amik közt éltünk, pontosabban világosabb árnyalatú képe mindannak, amit már fölpakoltunk a teherautóra, akkor végül leemeltem a libeni zsinagógából származó királyi koronát, és a helyén ott virított a zsidó királyi jelvény körvonala, lenyomata... mintha csak gyerekek vágták volna ki fehér papírból, vetettem rá egy pillantást, és elmosolyodtam, és sarkon fordultam, és mentem a dolgomra, amíg csak el nem jött az idő, és buldózerek nem érkeztek... és azután minden leomlott... és nemcsak az a ház dőlt össze, ahol a feleségemmel, Pipsivel boldogan éltünk, mert fiatalok voltunk, nemcsak az én utcám tűnt el a romok alatt, hanem a szomszéd utca is.” Ladislav Michálek hosszú évekig fényképezte Hrabalt a libeni házban. Ő az egyeden, aki a romokon is megörökítette az írót. „Ő kért meg, hogy csináljak pár fotót róla, mielőtt a romok is eltűnnének. Szerette ezt a házat. Szeretett itt élni. Hogy mit szólna a falhoz, Tatiana Svatosová alkotásához? Szerintem tetszene neki. Ötletesnek, viccesnek találná. De nem venné túl komolyan, az biztos.” Tomás Mazal, Hrabal utolsó udvari fotósa szkeptikusabban fogalmaz. „Paradox helyzet. Előbb eltüntették a házat a metróállomás és a buszpályaudvar építése miatt, most pedig eltűnik a sivár, lélektelen terület. Ez a nagyvonalú gesztus számomra inkább kínos megnyilvánulása egy furcsa megalo- mániának, amely véleményem szerint ellentmond Hrabal szellemi örökségének.” Sört csapoltak, és gulyást is mértek a fal „névadó ünnepségén”. Volt taps és tolongás, öröm és vacogás. A nyirkos hideget cigányzene próbálta feledtetni. A Kormán fivérek zenekara ugyanolyan lelkesen játszott most is, mint Hrabal temetésén, 1997 februárjában. Húzták-fújták már az Arany Tigrisben is. Hrabal nemegyszer becserkészte őket kedvenc sörözőjébe. Tomás Mazal szerint imádta a cigányzenét. Megjelent az ünnepségen Magda Vasáryová, aki Jiri Menzel legendás alkotásában, a Sörgyári capriccióban Bohumil Hrabal édesanyját alakítja. „Én most már életem végéig virtuális mamája maradok az írónak. Itt, a hajdanvolt libeni házban nem jártam nála, Kerskóban igen. Hordtam is becsületesen a halkonzerveket, megetettem párszor az egész macskasereget. Most is hoztam volna, csak leintettek. Azt mondták, ezek a cicák csak a falon élnek. Remélem, senkinek sem áll majd útjában Tatiana munkája. Egereket dobok az inge alá annak, aki befirkálja a falat.” Liben „szabadtéri képtárát” moshatja eső, marhatja fagy, perzselheti majd a nyári napfény - a beton sokáig megőrzi, amit őriznie kell. Ennél többre már csak az emlékezet képes. „Tizennégy hónapom nem is szólt jóformán semmi másról...” Sört csapoltak, és gulyást mértek. „Örületesen szerettem ebben a házban lakni - írja egy helyütt. - Vasár futva tettem meg az utat az állomásról, és ahogy kinyitottam az ajtót, i HOfthKttl Hrabal előbújik a fehér lepel mögül... ...és zsebre tett kézzel néz maga elé...
