Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-06-28 / 26. szám
12 2000. június 28. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Hivatali patkányok Mike Judge nagyon utálhatja a hivatalt. 1990-ben első, mindössze kétperces animációs filmjét saját keserű tapasztalatai alapján egy Milton nevű szerencsétlen irodistáról készítette. Három évvel később ismét feltámasztotta első munkájának központi figuráját, és két másik rajzfilm főszereplőjévé tette. Úgy tűnt, ezzel az ecuadori születésű fiatal rendező kidühöngte magát, legalábbis az amerikai hivatalokat illetően, és két másik, azóta igencsak népszerű figurát teremtett. Beavis és Butthead a Beteg és Perverz Animációs Fesztiválon debütáltak, majd televíziós sorozatban folytatták pályafutásukat. Annyira közkedveltté lettek, hogy egész estés mozifilm is készült főszereplésükkel. Sikereik után alkotójukhoz számos felkérés érkezett élő szereplős játékfilm rendezésére, ám Judge témahiányra hivatkozva rendre elutasította az ajánlatokat, mígnem ismét eszébe jutott Milton. „Ő a világ legboldogtalanabb figurája. Amikor hosszú idő után újra megnéztem első munkámat, az eredeti Office Space-t, felötlött bennem, hogy vele készítem el az új filmet. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy ez a figura képtelen egymaga elvinni egy egész estés mozit. A nézők nem kívánják másfél órán kersztül nézni ezt a rakás szerencsétlenséget.” A Hivatali patkányokban Milton mellékszerepet kap, helyette a Ron Livingston alakította Peter Gibson kerül előtérbe. Az Initech nevű cég számítógép-programozója akkor sem tud kikapcsolódni, amikor végre hazaér a „kalitkában” eltöltött napi robot után. Felkeres egy hip- noterapeutát; az beleszugge- rálja, hogy lazítson, és ne törődjön semmivel. A terapeuta azonban holtan fordul le a székről, mielőtt visz- szahozná Pétért ebből az édes állapotból, páciense pejjig ott marad szuggeráltan. Ettől kezdve nem érdekli a karrier, munkaidőben pecáz- ni jár, megmondja a véleményét a főnökeinek, sőt azt is kitalálja, hogyan gazdagodhatna meg - persze munka nélkül. Heti hír Férfiszelídítő Miután kudarcba fulladtak az egyeztetési kísérletek, Helen Hunt lemondott arról, hogy Mel Gibson „szerelmének tárgya” legyen a What Women Wantban, és inkább Kevin Spacey mellé szegődött a Pay It Forwardba. Elhatározását talán az könnyítette meg, hogy a felkínált szerep nagyon hasonlít ahhoz, amit Hunt a Lesz ez még így se! című filmben alakított, s amiért meg is kapta az Oscar-dí- jat. Spacey mozijában is egy megátalkodott férfit kell megszelídítenie, méghozzá kisfiát egyedül nevelő anyaként. Mészáros Márta: „Kritizálni lehet, amit csináltam, de a témaválasztás csak az én dolgom” Átíratlan történelem Kisvilmát a rendezőnő unokája, Cleó játssza. Markovics Ferenc felvétele Gréczy Zsolt ____________________ Mé száros Márta felrúgta a protokollt, amikor személyesen kért írásbeli engedélyt a kirgiz elnöktől, hogy Kisvilma című filmjét leforgathassa, s ebben Göncz Árpád is segítségére volt. Igen tanulságos, hogy mindenki a Napló című filmjeivel hasonlítgat- ja az új produkciót. Úgy tűnik, a Kisvilmát, amely az ön gyermekkoráról szól, nem önálló műként, hanem egy sorozat részeként kezelik, s ezek alapján bírálják. Szerintem viszont a Naplók és a Kisvilma csak annyiban hasonlíthatók, hogy mindkettőt ugyanaz a rendező készítette. Nem akarom magam Fellinihez hasonlítani, de ugyanilyen alapon volna viszonyítható az Amarcord és a 8 és fél is, mert a rendező mindkettőben megidézi saját múltja történéseit. Kritizálni lehet, amit csináltam, de a témaválasztás csak az én dolgom. A Naplók más korban is készültek, egy zárt világban, s talán ezért is számított premierjük különlegesen fontos eseménynek, míg a Kisvilma ilyen szempontból légüres térbe kerülhetett. Az első Napló 1980-81-ben készült, amikor 1956, a Szovjetunió és Kádár János érinthetetlen volt. Arról pedig végképp nem szólhatott senki, hogy az oroszokhoz kijutottak emberek, akiket elhurcoltak és megöltek. Ez pedig akkor is így történt, ha néhány jól meghatározott tabu ellenére a Kádárkorszak a magyar film aranykora volt. És ezt az első Naplót három évre dobozba zárták, betiltották. A második film, amely Moszkváról és ’56-ról szólt, megint egy másik korban készült, amikor már megjelent Gorbacsov, de idehaza még senki sem gondolta, hogy a rendszer széteshet. Ha tetszik, ha nem, Magyarországon csupán néhány, két kezemen megszámolható merész ellenálló reménykedett, és jövendölt félhangosan. Amikor pedig 1988-ban a harmadik részre csináltunk próbafelvételeket, a Kozma utai börtön igazgatója letagadta, hogy náluk valaha is embereket akasztottak. A temető pedig egy szemétdomb volt, ahonnan rendőrök zavartak el minket, hogy ott nincs semmiféle holttest. Mire a forgatást elkezdtük, már bemehettünk a börtönbe. És mire elérkezett a premier, a gazokkal benőtt 301-es parcella és környéke tele volt díszsírhellyel. Az egyik rendőr, akit Nowicki felismert, s aki néhány hónappal korábban különösen agresszíven, gumibottal a kezében üldözött minket, ott állt a díszőrségben, szép fehér kesztyűben. Érdekes, nem? Elmondhatom tehát, hogy a Naplók, amelyek zárófilmje a Kisvilma, furcsa utat járt be. Először megelőztük a történelmet, majd szinkronba kerültünk, most pedig már előttünk jár. Lehet, hogy éppen ez az oka a Kisvilma fogadtatásának: az a film, amely a Kádár-rendszerben egy kicsit is merész volt, s kódolt, de megfejthető üzenetet fogalmazott meg, éppen ezektől az üzenetektől vált érdekessé itt és külföldön. Most, hogy a tabuk ledöntettek, a gulag, a komcsizás, s talán már ’56 is érdektelenebbé vált, s csupán a nagypolitika elkoptatott hívószavává lett. Lehet, hogy igaza van, én mégsem féltem a Kisvilmát. Ez a film megszerzi a maga helyét, s kimondottan örülök, hogy végül is megcsinálhattam, ráadásul eredeti helyszínen, Kirgíziában. Ott, ahol apámról utcát neveztek el, s ahol a lakosok tudják, hogy az utcát, ahol jönnek-mennek, egy magyar szobrászról nevezték el. Hogy jutott ki Kirgíziába? Nem volt könnyű, bár a kirgizek és a kazahok rokonnak tekintenek minket. Az is baj volt, hogy a régi papírokhoz ma sem mernek hozzányúlni. Amikor először kint voltam, Csingiz Ajtmatov, sőt állami vezetők is fogadtak. Egyébként Ajtmatov ajánlotta, hogy csináljam meg a Kisvilmát. Ha hiszi, ha nem, még Göncz Árpád is segített. Mielőtt hivatalos tárgyalásra odautazott volna, felhívtam, s megkértem, mondja el vendéglátóinak, a film készültét a magyarok támogatják. Ott ígérték meg az elnök úrnak, hogy odaadják az apámról készült eredeti iratokat. Ekkor derült ki, hogy szó sem volt gulagról, hanem ott helyben fejbe lőtték. Aztán a kirgiz elnök viszontláto- gatása alkalmával engem is meghívtak az ünnepélyes vacsorára, s ott odamentem az elnökhöz, s elétettem egy fehér papírt, hogy itt és most írja le, hogy »én, Akajev, támogatom Mészáros Márta kirgízi- ai forgatását^ Maga nem tudja elképzelni, mi volt ott, amikor felborítottam a protokollt. De végül is aláírta, s a forgatás során többször ez a papír mentett meg bennünket, amikor gondjaink támadtak. Gondolom, önmagának is fontos volt, hogy a történet első fejezetét, a gyerekkorról szólót elkészítse. Amit filmre vittem, történelmi tény, amely szerintem most sincs légüres térben. Sem témája miatt, sem miattam. Amit el akartam mondani, öt év múlva is érvényes lesz. Azt azonban látom, hogy a mai hatalom, amelynek a korábbiakhoz hasonlóan ellenségképre van szüksége, azt a különös véleményt hangoztatja, hogy aki a Kádár-rendszerben élt és dolgozott, mind kollaboráns volt. Holott ha megpiszkáljuk a valóságot, az sejlik fel, hogy kihallgatásra jártunk, időnként bevonták az útlevelünket, filmjeink olykor a fiókban végezték. Azért a művek nagyobb része mégiscsak elkészült, s az azért igaz volt, hogy nem ártott jóban lenni Aczél Györggyel. Sőt, enélkül a dolog nem is működött. Ez igaz, de engem például Aczél, akit egyébként okos embernek tartok, sosem szeretett. Ez nem politikai természetű utálat volt kettőnk részéről, egyszerűen nem kedvelte az izgága nőket, akik mindig elmondják a véleményüket. Aki egy vacsoránál megkérdezi, hogy »Áczél elvtárs, maga mit csinált 1953-ban?« Lukács Györgyöt is megkérdeztem: miért nem ült börtönben a Szovjetunióban? Hogy lehet, hogy rajta kívül mindenki, aki nem pusztult el, megjárt egy-két cellát, ő pedig simán hazajöhetett. Mindez, persze, nem jelenti, hogy ellenálló lettem volna, szamizdatot sem készítettem. Viszont az is igaz, hogy Aczél mindig kihúzott a kitüntetendők listájáról, dacára annak, hogy külföldön fesztiválokat, díjakat nyertem. Önről egyszer Jan Nowicki mondta, hogy két főzés között le tud forgatni egy filmet. Most éppen A csodálatos mandarinra készül, de tudom, vannak más tervei is. Hat éve szeretném filmre vinni egy ’56-os elítélt, Tóth Ilonka történetét. Erre képtelenség pénzt szerezni, ami elég tanulságos. Tóth Ilonkát és két fiú társát 1958-ban akasztották fel nyilvános kirakatper után. Ilonka orvos volt, aki kórházban dolgozott, ahová sebesülteket vittek, ávóst és forradalmárt is. Kádár ezzel a perrel azt akarta demonstrálni, hogy voltak olyanok is, akik nem fegyverrel harcoltak az ellenforradalom idején, hanem különbséget tettek sebesült és sebesült között. Persze ebből egy szó sem volt igaz. A jegyzőkönyv szerint Tóth Ilonka a WC-ben injekcióval ölt magatehetetlen karhatalmistákat. Egészen elképesztő, bornírt és hazug állítások és vallomások után született meg a halálos ítélet. Érdekes, de a lánynak már nincsenek hozzátartozói, mert az anyja, aki küzdött lánya tisztaságáért, elhunyt. Viszont él még hat barátnő, akik együtt jártak vele iskolába, s ma is, tíz évvel a rendszerváltozás után is harcolnak a rehabilitációért. Erről szólna a film, amelyre pénzt nem adnak. Az ügyész, akinél néhány éve jártunk az iratokért, azt kérdezte, miért akarunk ezzel a témával foglalkozni. Ljubimov, Pina Bausch, Tragédia - ilyen gazdag program rég nem volt Európa egyik leghíresebb nyári színházi fesztiválján Tizennégy premier lesz Avignon júliusi színpadain Ilyen gazdag program régen volt Avignonban! E lelkes mondatot a Figaro kritikusa mondta, akivel Európa másik szögletén, a taorminai fesztiválon futottam össze. Kisvártatva találkozhattam Bemard Faivre D’Arcier-val is, az avignoni nemzetközi találkozó művészeti igazgatójával, akit persze faggatóra fogtam.- A magyarok szemszögéből alighanem a fesztiválnak az előadás-sorozata a legizgalmasabb, amelyet A Baltikumtól a Balkánig címmel hirdettünk meg. Jó ideje már annak, hogy évről évre kiválasztjuk a világ egy közelebbi vagy távolabbi táját, és onnan több produkciót invitálunk meg. Az utóbbi években így került sor Tajvanra, Japánra, Dél- Amerikára. Az idén pedig feltérképezünk egy európai vonulatot, amelyhez Magyarország is tartozik. Magyarországról azt az előadást hívtuk meg, amelyet Madách Imre műve, Az emher tragédiája nyomán Hudi László rendezett. De lesz egy litván, egy lengyel, két bolgár előadás is, egy cseh-olasz, egy románangol koprodukció, mi több: Hotel Európa címmel olyan bemutató is, amelyet kilenc nemzet képviselői együtt hoznak létre, vagyis bolgárok, franciák, lettek, litvánok, makedónok, lengyelek, oroszok, szlovének és jugoszlávok. Megrendezzük a kelet-európai művek felolvasóestjeinek ciklusát is. Amikor két esztendeje utoljára beszélgettünk, azt mondta a fesztivál művészeti igazgatója, hogy anyagi nehézségek miatt nemigen tudnak finanszírozni bemutatókat. Most arra a kérdésemre, hogy változott-e a helyzet azóta, így felelt:- Még mindig arra szorulunk, hogy partnereket keressünk egy-egy premierhez. De végül is a közönséget nem foglalkoztatja, kinek a pénzéből jönnek létre új előadások. Márpedig az említett sorozaton kívüli húszegynéhány előadás közül tizennégy bemutató lesz, kettő pedig franciaországi premier. A pápai palota díszudvarában például Jacquies Lassalle állítja színre a Médeiát, Euripidész tragédiáját, ugyanitt Jean-Pierre Vincent pedig a Lorenzacciót, Musset romantikus drámáját. De lesznek új rendezések Moliére, Csehov, Kafka műveiből csakúgy, mint kortárs írók színműveiből. E bemutatók sorát azok az előadások egészítik ki, amelyeknek szerzője és rendezője ugyanaz a művész, vagy éppenséggel kollektív produkciók. A francia közönség a celesztinusok kolostorában először láthatja azt a Marat/Sade-előadást, amelyet az orosz rendező, Jurij Ljubimov állított színre Peter Weiss művéből. Visszatérő vendégünk a Societas Raffaello Sanzio, az az olasz társulat, amely éppen nemrégiben díjat nyert a taorminai fesztiválon. Ezúttal a Genesi című előadásukat hozzák el. A tánc kedvelőire gondolva még a Laveur des vitres című produkciót, Pina Bausch koreográfiáját emelném ki, amelyet éppen a nyitónapon s még két estén tekinthet meg a közönség. A 2000. évben ugyanis az avignoni fesztivál július 6-án kezdődik, és július 30-áig tart. Szeretném remélni, hogy ellátogatnak hozzánk magyar nézők is.
