Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-06-21 / 25. szám
4 2000. június 21. Háttér Politikai portré Dinasztikus köztársaság t Nőmén est ómen: Szína nemrég elhunyt elnöke valóban oroszlánként harcolt, hogy minden hatalmat magához ragadjon. Pedig nem is Asszadnak született, hanem Dzsazhnak, ami ugyan kedves név, de ki látott már nagyra- törő csacsit? Márpedig az ala- viták - az iszlám 73 ágának egyike - arról nevezetesek, hogy kitűnően helyezkednek, még ha vagyontalanok is. Szíria még francia mandátumterület volt, amikor Hafez Asszadnak pályát kellett választania. Ekkoriban már túl volt a névváltoztatáson, és orvosnak készült, de a földműves szülők nem tudták vállalni a taníttatás költségeit. A tehetséges fiú tehát a katonai pálya mellett döntött, s ez jó választásnak bizonyult. Mint az is, hogy már 16 évesen csatlako- zott a Baath-párthoz. A damaszkuszi alapító kongresz- szuson viszont nem volt ott, mivel lerobbant az autó, amit utolsó pénzén bérelt. „Néha ilyen apróságoktól függ a történelmi jelenlét” - nyilatkozta egyszer Asszad. De ezután már semmi fontosról nem késett le, sőt. Harmincnégy évesen már tábornok volt, az országot irányító forradalmi tanács tagja, a légierő parancsnoka. 1966-ban hadügyminiszter, 1970 novemberében kormányfő, a következő év márciusában Szíria elnöke. Az arab vüág legfiatalabb államfőjeként az egyik legstabilabb rendszert hozta létre, pedig 1946, a függedenség elnyerése és az általa vezetett győztes államcsíny között átla- gosan tizenhárom havonként, összesen huszonegy alkalommal történt katonai puccs az országban. Akkor az a szóbeszéd járta, hogy ahány laktaBasar, az utód TA SR/EPA nya, annyi elnökjelölt van Szíriában. Ezeknek a hektikus állapotoknak vetett véget Asz- szad, s furcsamód éppen saját közösségével, az általa hatalomra juttatott, zsíros állásokkal jutalmazott alavitákkal kellett a legkeményebben megküzdenie, no meg saját öccsével. Rifaat, aki szintén katonatiszt lett, 1983-ban, bátyja első infarktusa idején látta elérkezettnek az időt a hatalomátvételre, de elbukott. Államfő bátyja kétszer is megkegyelmezett neki, még alelnöknek is megtette, mégis száműzetésben érte őt a halálhír. Másodszor azért rúgták össze a patkót a fivérek, mert az elnök legidősebb fiát, Bászelt szerette volna utódjának, s még akkor sem a törtető, a hatalmat és a luxust imádó Rifaat mellett döntött, amikor a „trónörökös” 1994-ben autószerencsétlen- ségben életét vesztette. Hafez Asszad ugyanis érezte magát olyan erősnek, hogy véghezvi- gye tervét, s országát dinasztikus köztársasággá változtassa. A célért derékba törte másodszülött fia, Basar ígéretesen alakuló szemsebészi pályáját. Hazaparancsolta őt Angliából, beültette a katonai akadémiára, s lassan-lassan bevonta a politizálásba is. A csendes, mosolygós „Basar doktort” már ezredesi rangban érte az „árvaság” és a hatalom átvételének feladata. Egy nap leforgása alatt lett tábornok, a hadsereg főparancsnoka és a mindenható Baath-párt elnökjelöltje. S rövidesen Szíria elnöke lesz - 34 évesen. Pedig az alkotmány eddig 40 évben jelölte meg az elnöki poszt betöltéséhez szükséges korhatárt - ennyi volt Hafez Asszad, amikor elfoglalta a posztot. S nyilván remélte, hogy van még hat éve, különben maga gondoskodott volna az alkotmánymódosításról, mint ahogy a június 17-ére ösz- szehívott Baath-kongresszuson akarta Basart beválasztatni a pártvezetésbe. Akarata azonban halála után is érvényesült, erről az ügyvezető elnökké kinevezett, az Asszad családhoz mindig hű Abdel Halim Khad- dam gondoskodott. Rifaat pedig hiába üzenget fia londoni székhelyű, ellenzéki hangvételű televízióján keresztül, hogy ő a „törvényes utód”, Szíriában nincs befolyása. Pillanatnyilag biztosan nincs. (görföl) Nagy a bizonytalanság a szíriai államfő halála után - jó és rossz egyaránt jöhet Az „arab Bismarck” öröké Szíriában 40 napos gyászt rendeltek el az elhunyt államfő tiszteletére. TA SR/AP Görföl Zsuzsa _____________ Ta valy május végén Hafez Asz- szad még nagy terveket szőtt, azt ígérte, egy éven belül lényeges változások lesznek. Biztos, hogy nem a halálra gondolt, bár ismertetett terveit amolyan politikai végrendelkezésként is lehetett értelmezni. Az „arab Bismarck”, a „reálpolitika szakértője” - ahogy brit életrajzírója, Patrick Seale jellemezte őt - akkor három fontos célt, feladatot említett: az első helyen a Golán-fennsík ügyének és az Izraelhez fűződő viszonynak a rendezését, továbbá a libanoni helyzet stabilizálását és Szíriában a hatalom rendezett átadását. Mindhárom feladat elvégzéséhez hozzálátott, lényeges eredményeket is elért, de a mindent eldöntő lépéseket már nem sikerült megtennie - az egy év kevésnek bizonyult. Ha Allah nem szólítja magához, akkor bizonyára nem sikeredik olyan kurta-furcsára az Asszad fiú hatalomba való bevezetése. De vegyük sorjában! Asz- szad, aki a Mr. Nem nevet is joggal kiérdemelte, mindenképpen vissza akarta szerezni a Golánt, még mielőtt fiára bízza az országot. A kapcsolatok teljes körű rendezése Izraellel - diplomáciai viszony, gazdasági, kulturális együttműködés - nem volt számára fontos. Ellenkezőleg, „igazi” győzelemre vágyott, valamiféle visszavágásra. Azt szerette volna, ha a Golánért semmit sem kell adnia, még biztonsági garanciákat sem. Azt akarta elérni, hogy Szíria kapja vissza a fennsíkot, s minden másról - még a lét- fontosságú vízmegosztásról is - csak azután tárgyaljanak. Persze Izrael is tisztában volt vele: ha belemegy a megszállt terület feltétel nélküli kiürítésébe, Asszad azután már semmilyen egyezkedésre nem lesz hajlandó, legalábbis jó pár évig biztosan nem. Ehhez tudni kell, hogy jelentős mértékben Asszad rovására írható a Golán gyors elvesztése. 1967-ben ő volt a hadügyminiszter, és az ő minisztériuma jelentette be Kune- itra elvesztését, mire a Golán lakossága és az ott állomásozó alakulatok is fejvesztve elmenekültek. Tették ezt abban a tudatban, hogy az ellenség már a hátukban van, és kelepcébe kerülhetnek. Pedig Kuneitra még tartotta magát, valaki túlbuzgó, pontosabban túl gyáva volt. Soha senki nem kutatta, ki a vétkes. Persze a város, a Golán és a Damaszkuszba vezető út őrzője ezek után gyorsan elesett, hiszen védői magukra maradtak. Asszad sosem vállalta a felelősséget a történtekért, de sok mindent elárul, hogy személyes kudarcként élte meg a veszteséget, és revánsra vágyott. Mintha Libanonban akarta volna kárpótolni magát: folyamatosan és költségesen fejlesztett katonai erejét felhasználva ugyan nagymértékben hozzájárult a polgár- háború lezárásához, viszont egy füst alatt saját protektorátusává tette a szomszéd államot. Valóra váltotta a Szíriában oly szívesen hangoztatott „egy nép két országban” elméletet, amely ellen lényegében csak a libanoni keresztény erők berzenkedtek, berzenkednek. Saját libanoni kudarcuk után még a nyugati hatalmak is csendben tudomásul vették a 35 ezer szíriai katona jelenlétét, sőt még elismeréssel is adóztak Damaszkusz „béketeremtő” erőfeszítéseinek. Persze már csak azután, hogy 20 ezer szír katona beszállt az Irak elleni szövetségbe az Öböl-háború idején. Ez meglepő és részben kockázatos lépés volt annak ellenére, hogy Asszad és Szaddám Husszein ősellenségek voltak. Az „imperializmus elleni harcra” nevelt szíriai közvélemény ugyanis szimpatizált Szaddámmal. Asszad jutalma nem maradt el: a Nyugat felhagyott az éles bírálatokkal, az Öböl menti monarchiák Damaszkusz lekötelezettjei lettek, és hálájukat 2 milliárd dolláros adománnyal juttatták kifejezésre. Ez az eset is bizonyítja: Asszad mindig kitűnő taktikus volt. Nem kisebb politikus, mint Henry Kissinger mondta róla: „Asszad szívós és taktikus tárgyalópartner, a legérdekesebb arab politikus.” Általában az a vélemény alakult ki róla, hogy kemény vitapartner, széles látókörű vezető, kíméletlenül őszinte, és állja a szavát. Főleg ez utóbbiért akart az izraeli kormány éppen vele megegyezni. Barak tudta: ha Asszad aláírja a béke- szerződést, akkor azt meg is fogja tartani, így aztán nem csoda, hogy a jordán király tavalyi temetése alatt a zsidó állam titkos- szolgálatának gondja volt rá, hogy vizeletmintát szerezzen Asszadtól annak megállapítására, milyen is valójában az egészségi állapota, mi igaz a betegségeivel kapcsolatos mendemondákból. Nem sok biztatót állapíthattak meg az orvosok, hiszen Izrael szinte belehajszolta Szíriát a tárgyalásokba, még az amerikai elnököt is rábírta arra, hogy találkozzon Asszaddal. Gyorsabb volt a betegség, mint a diplomácia, s így Asszad egy befejezetlen művet hagyott a fiára. Basar Asszad helyzetét az is nehezíti, hogy messziről és kényszerből jött a politikába, és még nem is nagyon melegedett meg benne. Az arab államok Izraelhez hasonlóan abban reménykednek, hogy a fiú nem tér le apja útjáról, de talán rugalmasabb lesz. Akik közelebbről ismerik Basar Asszadot, azok a nagy dinasztiák fiatal sarjai, mindenekelőtt a jordán és a marokkói uralkodó. Szerintük Basar - aki évekig élt Nyugat-Eu- rópában, folyékonyan beszél angolul és franciául - amolyan felvilágosult uralkodó lesz. Sem a harckocsidandár, sem az elnöki gárda parancsnoksága nem volt igazán az ínyére, sokkal jobban érdeklik még ma is az orvostudomány új eredményei, szívesen sportol, szereti a gyors autókat. Igazi aranyifjú, csak botrányos nőügyei nincsenek, pedig még nőtlen. Nyüván megszívlelte apja utasítását: jól kell nősülnie, hogy a dinasztia megerősödjön. Ez a feladat egy időre bizonyára halasztást szenved, hiszen Basar Asszad bizton számíthat rá: ha más nem is, száműzött nagybátyja ki akarja majd próbálni, mennyire erős. Jelentős mértékben Asszad rovására írható a Golán gyors elvesztése. Izrael szinte belehajszolta Szíriát a tárgyalásokba. Lengyelország Amit szabad Jupiternek... Malinak István____________ Szinte már közhelyszerűen ha- sonlítgatják a szlovákiai médiumok a lengyelországi helyzetet a hazaihoz; ebben van igazság, párhuzamok találhatók, de úgy tűnik, mégis a különbségek a döntőek. Ezek lényege pedig egy mondatban is összefoglalható: amit Lengyelországban a jobboldali-liberális kormányerők megengedhetnek maguknak, azt Szlovákiában nem. A Szolidaritás Választási Akció (AWS) és a Szabadság Uniója (UW) alkotta koalícióból a kisebbik párt, a keresztényliberális UW kiugrott, az AWS kénytelen volt vállalni azt a hálátlan (és önpusztító) szerepet, amit a kisebbségi kormányzás jelent. Kwasniewski államfő a múlt héten feleskette a lemondott UW-tárcavezetők helyébe lépő új minisztereket, úgy tűnhet tehát, hogy simán mehet minden a maga útján, de ez persze nem igaz. Megfigyelők szinte biztosra veszik, hogy a kisebbségi kormány nem tudja sokáig tartani magát, s legkésőbb a jövő év elején előrehozott választásokat kell tartani. Ami a hasonlóságot illeti: az igaz, hogy a lengyeleknél is a saját kormánya ellen fordult az egyik párt, de ez nem hasonlítható MigaSék eljárásához, mert az UW és az SDL között akkora a távolság, mint Makó és Jeruzsálem között. Az UW elnöke az a Leszek Balcerowicz, akit a lengyel sokkterápia atyjaként ismert meg a világ, s éppen azért mondott le miniszterelnök-helyettesi és pénzügyminiszteri posztjáról, mert a nagyobbik koalíciós partner, az AWS a parlamentben rendre elszabotálta az ő következetes, kemény reformelképzeléseit. Tehát amíg nálunk az SDL és jelenlegi elnöke a kommunista múlt átörökítője, addig Balcerowicz radikális reformer, a piacgazdaság következetes híve, a Nyugat is őmiatta fogadta el fenntartások nélkül az AWS-UW koalíciót. Tény az is, hogy Balcerowicz Lengyelországban nem örvend túlzott népszerűségnek, sokan máig nem tudják neki megbocsátani az 1990-1992-es sokkterápiát. És itt jön az újabb hasonlóság. Az AWS abban hasonlít a Dzurinda-féle SDK-hoz, hogy az is választási célból jött létre, csak sokkal heterogénebb, mint a szlovák vezető kormányerő. Különösen az AWS szakszervezeti gyökerű csoportjai számára voltak elfogadhatatlanok Balcerowicz reformjai, még az ország kiárusításával is megvádolták, a parlamentben pedig rendre a Balcerowicz-féle gazdasági törvények ellen szavaztak. A lengyel sokkterápia atyja (52 éves), akiről azt mondják, következetesen ragaszkodik az elveihez, főleg ezért ugrott ki a koalícióból, a politikai indítéka pedig az volt, hogy az UW befolyásának megmentéséért jónak látta elhagyni a süllyedő hajót. Ugyanis az AWS és az SDK abban is hasonlít egymásra, hogy a népszerűségük hihetetlen mértékben megzuhant. Vége tehát a ’97-es választásokon győztes jobboldali kormánykoalíciónak, s valószínű, hogy az előrehozott választásokat a baloldali SLD nyerné, melynek jelenleg több mint harminc százalékos a népszerűségi indexe. Ezzel Balcerowicz azt a kockázatot is vállalta, hogy majd a szemére vetik: ő hozta vissza a hatalomba a baloldalt. Sőt: Varsó központi kerületének példája még azt is előrevetíti, hogy az UW és az SLD együttműködése esetleg országos szinten sem olyan elképzelhetetlen. És itt van az alapvető különbség, amiről az elején szó volt. Szlovákiában kényszerhelyzet van, mert a mostani kormányhatalomnak csak a meciarizmus az alternatívája, aki ezt a kormányt megbuktatná, aki kikényszerítené az előrehozott választásokat, az Meciart segítené hatalomra. Lengyelországban a baloldal nem jelent ekkora, meciari típusú veszélyt, ezt a baloldali államfő, Kwasniewski személye is bizonyítja. Az EU sem jelezte, hogy egy esetleges baloldali kormány csökkentené a lengyelek felvételi esélyeit, míg Szlovákia kapott ilyen figyelmeztetést Meciar esetleges visszatérése kapcsán.
