Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

2000-05-31 / 22. szám

12 2000. május 31. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Mindent anyámról Pedro Almodóvar tizenne­gyedik filmje minden létező díjat besöpört már (Cannes: legjobb rendezés, Európa- filmdíj, Arany Glóbusz, Os- car-díj). Sőt, a spanyol ren­dezőt - aki középkorú lévén bizonyára számos munkájá­val örvendezteti meg ezután is a közönséget - életműdíj­jal is jutalmazták. Hogy mi az oka ennek a díj- özönnek? A polgárpukkasz­tó, az ízléstelenségig melo- dramatikus, kusza történe­tek, érzelmi tombolások „prófétája” ezúttal kissé sze- lídebbre vette a figurát. Leg­újabb opusa szintén nőköz­pontú - mint eddigi alkotá­sainak legtöbbje szintén bonyolult, sokszereplős tör­ténetet tálal, nagy érzelmek­kel, főként abszurd humor­ral. Manuéla, a fiát egy baleset következtében elvesztő anya története mégis valahogy jobban emészthető, bár ezút­tal sem hiányoznak az ext­rém figurák (transzvesztita apa, gyermeket váró apáca, leszbikus színésznők). A film igazi jutalomjátékot kínál Almodóvar kedvelt színész­nőinek, Cecília Rothnak, Ma­risa Paraedesnek és a többi­eknek. Heti hír Nicole Kidman és a pánikszoba Bár mindenki igyekezett tit­kolni, mégis kiderült, hogy miféle új filmterv született a Hetedik és a Harcosok klubja rendezőjének, Dávid Finchernek a fejében. Sokan már a címét is tudják: The Panic Room, azaz: Pánikszo­ba. A történet hősei, anya és lánya házuknak ezt a szobá­ját használják arra, hogy rendszeresen elbújjanak a világ elől. A pánikszoba neve akkor kap új jelentést, ami­kor rablók törnek be a ház­ba, és az otthoniak kénytele­nek kedvenc helyiségükben elbarikádozni magukat. Hát ennyi! Bár az is érdekes le­het, hogy Nicole Kidman élénken érdeklődik az anya szerepe iránt. A Fincher- rajongók egy része viszont így is sopánkodik: túl sovány ez a sztori ahhoz, hogy jó mozi kerekedjen ki belőle. Jelena Obrazcova az operákon kívül prózai darabokban is sikert arat A varázslatos vamp „Visszatérek Moszkvába, ahol a Bolsoj Tyeatr két előadásában lépek színpadra.” Szalmás Péter felvétele Refi Zsuzsanna A mezzók varázsos vampja úgy véli, új korszak kezdődött az éle­tében. Hisz a reinkarnációban és abban, hogy teljesíteni kell fel­adatunkat a Földön. Az énekes­nő visszatért fiatalságához, ver­seket ír, prózai szerepeket ját­szik, rokizik és kánkánozik, s az operaáriákon kívül operett­slágereket is énekel. Jelena Obrazcovát, a legendás mezzo­szopránt tavaly a moszkvai Bolsoj Tyeatr és a szentpétervári Mariinszkij Színház közönsége köszöntötte hatvanadik születés­napja alkalmából. Obrazcova ma is aktívan énekel, számos szóló­estet ad szerte a világban, s idén több héten át vendégszerepeit a párizsi Bastille Operában, Pro- kofjev Háború és béke című kompozíciójában lépett színpad­ra. Ma is igaz rá Herbert von Karajan megállapítása, aki miti­kus tehetségnek, a természetes­ség és intelligencia keverékének nevezte, akinek mennyei, ugyan­akkor vad természetességű hangja van. Jelena Obrazcova kortalan mezzo vamp, a zene örök nagyasszonya. Hogyan őrizte meg ennyi éven át a hangját? Mi mindannyian nagyon régen születtünk erre a Földre, és mindannyian Isten küldöttei va­gyunk. A kozmoszból hozzuk magunkkal az Isten által nekünk adott információkat, ezeket kell továbbítanunk, s ha jól sáfárko­dunk velük, akkor hosszú életet élünk. Ha ott fenn tudják, hogy valakinek van még mondaniva­lója, akkor meghosszabbítják az életét. Amikor ennek vége, és már nincs mit mondani, akkor öregszünk meg, és Isten elvisz bennünket innen. Aztán később lehet, hogy ismét ideküld, azért, hogy továbbra is mondjuk a mondandónkat. Lassan negyven esztendeje éne­kel. Mennyire változott meg ez alatt az idő alatt a zenével való viszonya? Amikor fiatal voltam, s Isten te­hetséget és hangot adott, azon­nal meg akartam mindent mu­tatni. Akkor hangosan és szépen énekeltem. De amikor megértet­tem, hogy ezzel a hanggal más­képpen kell bánni, s hogy van ve­le mit mondanom az emberek­nek, akkor elkezdtem halkabban s egyre inkább szívből és lélekből énekelni. Gyakran lép színpadra romlást hozó, mágikus hatalmú öreg­asszonyként, mint Azucena, Ulrica vagy olyan bűverejű, mezzo »vampként«, mint Car­men, Dellla. Mi a titka az ön hi­hetetlenül intenzív színpadi je­lenlétének, hatásának? Én nem figurákat alakítok, nem játszom a színpadon, hanem élek. Amikor egy szerepre készü­lök, akkor a mindennapjaim részévé válik az adott figura. Amikor azonban kilépek a szín­padra, olyan dolgokat teszek, amelyeken magam is megdöbbe­nek, hiszen a hétköznapi életben nem volnék képes rá. Ezért is ér­zem úgy, hogy nagyon-nagyon öreg vagyok, hiszen az eltelt évti­zedek alatt rengeteg különféle személyt keltettem már életre. Az operahősnők, a dalok figurái mind-mind belém költöztek, megváltoztattak. S különös, hogy minél hosszabb ideje va­gyok a pályán, annál érdekeseb­bé válók az emberek számára. Született egyébként egy rendha­gyó szólóestem is, amelynek az a címe, hogy: Szeretlek! A műsor­füzeten a világ számos nyelvén olvasható ez a mondat. A közön­ség soraiban helyet foglaló embe­rek folyton azt kérdezgetik, hogy ki az, akit szeretek, pedig hát ez rájuk, a publikumra vonatkozik. Szokatlan öntől, hogy újabban egyre gyakrabban lép a közön­ség elé modern művekkel, XX. századi darabokkal. Mostanában az életem minden területén furcsaságok történnek. Újdonságokat akarok ugyanis ajándékozni a nézőknek. Több figyelmet fordítok a kamaraze­nélésre, a dalestekre. Régebben az erőmet az operának tartogat­tam, most több a szólóestem. A dalokon át ugyanis sokkal job­ban el tudom mesélni a bennem élő finomságokat, titkokat. Tavaly rendezték meg Szent- pétervárott az I. Nemzetközi Jelena Obrazcova Énekver­senyt. Milyen eredményeket ho­zott? Kiváló nemzetközi zsűrit hív­tam össze - a bírálóbizottság munkájában részt vett Fedora Barbieri és Renata Scotto mel­lett számos neves orosz éne­kes -, s a megmérettetésre több mint háromszázan jelent­keztek. Sok jó hangot fedez­tünk fel, viszont rá kellett jön­nünk, hogy a fiatalok nem elég kulturáltan énekelnek, nem ér­tik eléggé a stílust. Ezért életre hívtam Szentpétervárott egy társaságot, s azok a nyugati kollégáim, akikkel végigéne­keltem az életemet, mesterkur­zusokat adnak majd nálunk. Mennyire tanítható, átadható a művészet? Nehéz kérdés, hiszen én magam is huszonöt esztendeje tanítok, s mindig azt szoktam mondani: a technikát meg lehet tanítani, de a zenét nem. Ha az illetőt nem csókolta homlokon az Is­ten, akkor hiába minden. Budapesten énekelte kétszer Verdi Requiemjét, utána pedig egy dalestet adott Satie-, Poulenc- és Kurt Weill-mű- vekből. Mi lesz a folytatás? Visszatérek Moszkvába, ahol a Bolsoj Tyeatr két előadásában lépek színpadra. A Pikk Dáma a lelkemnek kell, az Aida Amne- risét pedig azért éneklem el, hogy bebizonyítsam magam­nak, még minden rendben van a hangommal. Ezt a huszadik századi műsort pedig, amelyet hallhatott tőlem a magyar kö­zönség, Moszkvában több alka­lommal is előadom. Emellett készülök egy prózai darabra is, amely arról szól, hogy a szere­lem nincs korhoz kötve. Az Antonio Elba szigetéről című műben idősebb primadonnát alakítok, aki beleszeret egy fia­tal fiúba, a saját növendékébe. A darabban nagyon sokat éne­kelek, az operaáriákon kívül ope­rettrészletek is felhangzanak, sőt táncolnom is kell, kánkánozok és rock and rollozok. S egy másik darabban is fellépek majd Ro­mán Viktyuk avantgarde színhá­zában. A mazochizmusról szóló mű címe: Vénusz szőrmében. Él­vezem ezeket a feladatokat, hi­szen imádok improvizálni, de er­re az opera sosem ad lehetőséget. A prózai darabokban elengedhe­tem magam, s időnként azt tehe­tem, amihez kedvem van. A tudomány és a könyvkiadás mellett az irodalomé, a képzőművészeté, az éneké, a zenéé, a színházé és a táncé a főszerep A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története Kocur László ________________ Kön yvismertetésemet nemrég Lacza Tihamérral zártam, e héten hadd kezdjem vele. Ó volt ugyanis az a szókimondó egyén, aki 1979- ben (!) ezt írta: „Ha volnának csehszlovákiai magyar zeneszer­zők és zeneművek (igaz is, miért nincsenek?)...” Megállapításába vegyült egy kis esszéisztikus túl­zás, de ezzel együtt nagy igazságot mondott ki. A (cseh)szlovákiai magyar műve­lődés történetének harmadik ré­sze a múzsák világába kalauzol, a kötet 368 oldalán a tudomány és a könyvkiadás mellett az irodalomé, a képzőművészeté, az éneké, a ze­néé, a színházé és a táncé a fősze­rep. És most kanyarodnék vissza Lacza bevezető állításához. Ha Duka Zólyomi Emese, a pozsonyi Egyetemi Könyvtár Zenei Szak- könyvtárának vezetője mindössze negyven oldalon el tudja mondani (és el tudja!) 90 év zenetörténetét, akkor valószínűleg Laczának van igaza. A fejezet rendkívül aprólékos, a munkásdalárdák és földműves­énekkarok éppúgy tárgyát képe­zik, mint az operaélet. Említést tesz a kórusmozgalmak intézmé­nyesült találkozóiról és a különbö­ző zenei napokról. A csehszlováki­ai magyar zenei élet jelesebb mű­vészeinek és teoretikusainak kata­lógusával zárul. Takács András a csehszlovákiai magyar néptáncmozgalom törté­netét foglalja össze, s noha a kötet­nek - Vqjtek Miklósé mellett - ez a legrövidebb tanulmánya, adatok bőséges halmazát találhatjuk ben­ne. A lényegesebb koreográfusok és koreográfiák mellett az egyes évekhez kapcsolódóan hozza a művészeti fesztiválok statisztikai adatait, a nézők és szereplők szá­mát is. A Szlovák Nemzeti Színház balett­együttesének egykori magántán­cosa, majd dramaturgja, Vojtek Miklós a magyar-szlovák színpa- ditánc-művészeti kapcsolatokat szedi rendbe a kezdetektől napja­inkig. Külön fejezetben tekinti át a pozsonyi színpadi tánc történetét, Csehszlovákia megalakulásáig. Fejezete azért „soványka”, mert ezen a téren nem sok mindennel rukkolt elő művészeti életünk. En­nek okai azonban valahol „rend­szerszinten” keresendők; ha egy népcsoportnak csak két kőszínhá­za van... A számtalan kiállítást szervező Farkas Veronika tanul­mánya tárja fel képzőművésze­tünk fejlődését. A komáromi mű­vészettörténész a XIX. századra való kitekintéssel kezdi írását, melyből képzőművészeti életünk sok jelensége levezethető. Bemu­tatja a két vüágháború közötti lé­nyegesebb képzőművészeti köz­pontokat: Kassát, Besztercebá­nyát, Körmöcbányát, Losoncot, Ri­maszombatot, Rozsnyót, Nagymi- hályt, Komáromot és természete­sen Pozsonyt. Kifejti, a szlovákiai magyar képzőművészet csak saját erejére! számíthat, és csak akkor fog létezni, ha erre képes lesz. Tóth László színház iránti vonzó­dása közismert, elég arra gondol­ni, hogy ő volt az, aki (egyedül!) merte vállalni, hogy két kötetben megírja a komáromi magyar nyel­vű színjátszás történetét; de a Pár­huzamok és kitérők című könyvé­nek is nagyon értékes a színházzal foglalkozó fejezete. Az itt közölt dolgozatában a színhá­zat mint nemzeti létünk és öntu­datunk természetes megnyilvánu­lását értelmezi, s ekként vizsgálja. Tóth László színháztörténet meg­írására törekszik, de munkája - és ezt nem hibájául rovom fel - bőven tartalmaz politika- és társadalom­történetet is; a felvidéki magyar kö­zösségnek ugyanis meg kellett vív­nia harcát a magyar színházért, az első köztársaság alatt éppúgy, mint a félmúltban. A műsorvá­lasztásba is gyakran beleszólt a politika, a husáki normalizáció színházainkat sem hagyta érin­tetlenül. S aki színháztörténe­tet ír, szükségképpen bele kell komponálja a magyar nyelvű szí­nészképzés megoldatlan helyze­tét... Filep Tamás Gusztáv a csehszlovákiai magyar tudomá­nyosság, könyvkiadás és iroda­lom nyolc évtizedét próbálja be­mutatni. Amit el lehet mondani irodalmunkról, azt elmondja. Összefoglalónak kiváló.

Next

/
Oldalképek
Tartalom