Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-05 / 1. szám
4 2000. január 5. Háttér Az Európai Unió már februárban megkezdi Szlovákiával a csatlakozási tárgyalásokat. Pozsony tervei „nagyon ambiciózusak” EU-fóriák kontra EU-elvárások Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő Pozsonyban, Mikulás Dzurinda és Jozef Moravcík főpolgármester társaságában elragadtatással nyilatkozott a szlovák sörről és az ország felkészültségéről. TA SR Malinak István „A csatlakozási tárgyalásokra való meghívás Szlovákia újkori történelmének legnagyobb sikere, továbbá az első reális lépés abba az irányba, hogy Szlovákia lakosságának életszínvonala kiegyenlítődjék a nyugat-európai államok polgárainak életszínvonalával. Az individuális tárgyalások elve, az, hogy a jelölteket az elért eredmények alapján fogják elbírálni, esélyt ad Szlovákiának arra, hogy utolérje azokat az országokat, amelyek már a luxemburgi csúcs óta tárgyalnak az Unióval” - mondta a helsinki EU-csúcsról hazatérőben Mikulás Dzurinda. A kormányfő eufóriája az első pillanatban érthető volt, az utána következő napok-hetek nyilatko- zatözönének hangsúlyaival már baj volt. Nem a kormány, nem az egész ország előtt álló hatalmas feladatokat megfontoltan mérlegelő miniszterelnököt hallhattuk- láthattuk napjában többször is, inkább csak egy pártelnök tartotta kortesbeszédeit. Egy valójában nem is létező pártnak az elnöke, akinek a politikai túlélése függ e párt mítoszának a fenntartásától. Amihez kapóra jött neki a kétségkívül mérföldkőnek számító nemzetközi siker. A kormánykoalíció más pártjainak vezetői jóval visszafogottabban nyilatkoztak, míg pl. Dzurinda azonnal tizenöt témakörben szeremé megkezdeni a tárgyalásokat az EU-val, addig Bugár Béla vagy Jozef Migas szerint az sem lenne tragédia, ha csak nyolc vagy tíz témakörben kezdődnének meg a tárgyalások. Szerintük ugyanis az a legfontosabb, hogy ezekre alaposan felkészüljünk. Az eddig ismert menetrend szerint az EU már februárban megkezdi Szlovákiával a csatlakozási tárgyalásokat, de az, hogy hány témakörben találtatunk alkalmasnak, egyelőre nyitott kérdés. Mivel az EU elvben eltörölte a jelentkezők első, illetve második csoportra való felosztását, a tizenkét jelölt (+Törökország) között - az olyan együttműködés mellett, mint amilyen a visegrádi négyeké - kemény versengés is kezdődik. Ezzel együtt nem nehéz kitalálni, hogy kik lehetnek az első befutók. Viszont ha a lényeget nézzük, némi iróniával azt is mondhatnánk, hogy valójában ennek nincs is nagy jelentősége. A jelölt országok ugyanis mintha nem akarnák tudomásul venni, ezért nem is beszélnek róla szívesen: az EU bővítése egyértelműen politikai kérdés. Az Unió elődje, a Közös Piac elsősorban gazdasági tömörülés volt, létrehozását gazdasági okok támasztották alá. Most viszont egyet lehet érteni azzal a brit megfigyelővel, aki szerint az EU bővítésének nincs semmilyen gazdasági logikája. Ugyanis a 350 millió lakost számláló 15 tagállamhoz jön még 12 vagy 13 ország mintegy 150 millió lakossal, akiknek az életszínvonala az előbbiekének a felét vagy harmadát sem éri el, s ezt a hátrányt sem 2003-ig, sem 2004- ig nem lehet ledolgozni, de talán még 10-15 év alatt sem. Ezért sincs jelentősége Varsó vagy Budapest zsörtölődésének, amiért nem 2003. január elsejétől, hanem csak 2004. január elsejétől van reális esélyük az uniós tagságra. Minden csatlakozni vágyó ország szívesen hangoztatja azt a frázist, hogy a bővítés az EU-nak is érdeke, mert nagyobb lesz a piaca, stb. Vegyük végre tudomásul, hogy a bővítés a mi érdekünk, a tizenötök velünk (a 12+1 jelentkezővel) csak kölöncöt vesznek a nyakukba, a gazdasági ésszerűségnek ellentmondó politikai lépésre szánták el magukat. A posztkommunista országok többsége súlyos gazdasági gondokkal küszködik (Romániában vagy Bulgáriában a teljes gazdasági összeomlás veszélye fenyeget), s az EU joggal tart attól, hogy ezekben az országokban épp a kilátástalan gazdasági helyzet miatt esetleg visszatérhetnek az autoritatív rendszerekhez, egymás közötti vitáik fegyveres konfliktussá terebélyesedhetnek. Vagyis a földrész biztonságát, stabilitását veszélyeztető tényezőkké válhatnak. Viszont az a tény, hogy Nyugat-Európa felcsillantotta előttük a csatlakozás reményét, önmagában is pozitív, a demokratikus fejlődés irányába ható folyamatokat indított el nálu(n)k. Meg kell érteni az EU-t is: a bővítéssel hatalmas kockázatot vállal - elsősorban saját polgárainak jólétét kockáztatja. Az EU eddigi problémái is elsősorban a nemzeti érdekek különbözőségéből fakadtak, s most sokan tartanak attól, hogy az új tagok felvételével az EU rendkívül nehezen kezelhető monstrummá válik. Ennek a kockázatát kell a lehető legkisebbre csökkenteni, ezért hangsúlyozták Helsinkiben, hogy először az EU belső, intézményes reformját kell végrehajtani - 2002. december 31-éig -, és csak azt követően kerülhet sor az új tagok felvételére. Az egész döntéshozatali mechanizmust hatékonyabbá és rugalmasabbá kell tenni, hiszen az, ami most 15 tagországgal is nehézkesen működik, 27 vagy 28 tag esetén teljesen működésképtelenné válna. Februártól két fontos - egymáshoz is kötődő - folyamat veszi kezdetét. Az első hat mellett további hat országgal - Szlovákiát is beleértve - kezdődnek meg a csatlakozási tárgyalások; ugyanekkor kezdődik meg az EU-ról szóló szerződés felülvizsgálatának folyamata. Ez utóbbi szükségességéről évek óta sokat beszélnek, de, sajnos, keveset tettek, márpedig a döntéshozatali mechanizmus, a befizetések rendszerének reformja nélkül egyetlen új tagot sem lehet felvenni. A beavatatlan számára az EU döntéshozatali mechanizmusa túl bonyolult. Ami mindenki számára világos: a majdani Unió akkor lehet hatékony, ha ütőképes kormánya lesz, azaz gyors és mindenki számára kötelező döntések születnek. Az EU kormányának szerepét az Európai Bizottság - jelenleg húsztagú, Romano Prodi áll az élén - tölti be, s nyilvánvaló az is, hogy e testületet nem lehet a végtelenségig duzzasztani. Újra kell tehát gondolni, hogy mely országok és milyen kulcs szerint küldhetnek képviselőket e kormányba. Az ugyanis lehetetlen, hogy minden ország arányosan képviseltesse magát: egyetlen kormánynak, így az EB-nek sem lehet harminc, negyven vagy több tagja, mert vízfej válna belőle. Az sem lenne igazságos, ha a döntések meghozatalakor az ötmilliós Szlovákiának ugyanolyan szavazati súlya lenne, mint a nyolcvanmilliós Németországnak, amely egyébként a legtöbbet fizeti be a közös kasszába. Ez is a kényes kérdések közé tartozik, valószínűleg még sokat fogunk hallani a vitákról. A jelenlegi helyzet az, hogy az EU szerződései pontosan meghatározzák, mely esetekben milyen többségű szavazással kell dönteni. Például a jelenleg érvényes súlyozás szerint Németország, Franciaország, Olaszország és Nagy- Britannia 10-10, Spanyolország 8, Belgium, Görögország, Hollandia és Portugália 5-5, Ausztria és Svédország 4-4, Finnország, Dánia és Írország 3-3, Luxemburg 2 szavazattal rendelkezik: Ezeket a súlyokat kell megfontoltan újra elosztani, hogy az új tagok csatlakozása ne okozzon zavart a döntéshozatalban. Várható az is, hogy az egyes országok lakosságának aránya jobban érvényesül majd az új szavazási rendben. Nem kizárt a kettős többség rendszerének bevezetése: ez esetben a súlyozott szavazatok mellé a tagországok népességi arányát külön vennék figyelembe. A jelenleg érvényes rendszer szerint ugyanis szavazáskor egyhangú, többségi vagy minősített többségi voksolás alkalmazható. Minősített többség (a súlyokat is figyelembe véve) 70 százaléknál alakul ki. Az EUtagállamok nagy része szerint ez utóbbinak, tehát a minősített többségi szavazásnak a kiterjesztése az egyetlen járható út, hogy a tizenötnél több tagú EU-ban is megmaradjon a döntéshozatal hatékonysága. Sokan szükségesnek látják a vétójog teljes felszámolását is. Valószínűleg az Európa Parlament szerepének bővítésére is sor kerül, főleg a legiszlatív kérdésekben. Visszatérve Szlovákiához: Csehország annak idején hét témakörben kezdte meg a tárgyalásokat az EU-val. Günter Verheugen, az EU bővítési biztosa a Dzurinda által szorgalmazott 15 témakör kapcsán udvariasan csak annyit mondott, hogy Pozsony tervei „nagyon ambiciózusak”. Látni kell, hogy a tárgyalásokon főleg azt fogják vizsgálni, milyen minőségűek a törvényeink, és mennyire kompatíbilisak az EU jogrendjével. Az utóbbi hónapokban gyakran hallani, milyen hiányos a kormány törvény-előkészítő munkája, a kapkodás miatt rosszak a törvényjavaslatok, már a minisztériumokból sem a legjobb alapanyagok kerülnek ki, mert az igazán jó szakértőket nem tudják megfizetni, és így tovább. Mindez a szkepticizmust táplálja, hiszen nem valószínű, hogy az EU-nak is megfelel az, ami a szlovák parlamentben „még elmegy”. A kormány tehát ne eufórikus legyen, hanem megfontolt és következetes, a célokat pedig ne a vágyak, hanem a realitások alapján fogalmazza meg. Eduard Kukán külügyminiszter Martonyi János meghívására december 13-án járt Budapesten. A szlovák-magyar kapcsolatok javulását Brüsszel is rendkívül pozitívan értékeli. TA SR/AP Az EU belső reformjai után kerülhet sor az új tagok felvételére. A célokat ne a vágyak, hanem a realitások alapján fogalmazza meg. Panama Búcsú a bázisoktól PlRITYI SÁNDOR, MTI Három napja ismét Panamáé a Panama-csatorna. Az USA átadta jogos tulajdonosának utolsó katonai támaszpontját is az általa 85 évig ellenőrzött Pana- ma-csátorna-övezetben. Az átadási ünnepségeket az esetleges dátumváltási zűrzavar miatt december 31-e helyett már december 14-én megtartották. Nyelvhasználatunkban a Panama-csatornával kapcsolatos egykori botrány nyomán vált elterjedné a panamázás kifejezés, amely hivatalos személyek megvesztegetésével járó nagyszabású csalást, közpénzekkel való visszaélést jelent. De Panama előtörténete nemcsak ezt a kuszaságot és harácsolást tartalmazza. A 77,1 ezer négyzet- kilométer nagyságú, spanyol nyelvű katolikus föld a 16. század elejétől spanyol gyarmat volt, az 1810 és 1926 közötti függetlenségi háborúk eredményeként vált önállóvá, de már 1830-ban Új-Granadáihoz tartozik, amely 1886-ban lett Kolumbia. Ettől az országtól 1903- ban szakadt el, de a Panamacsatorna építéséről szóló szerződés aláírásával teljesen kiszolgáltatta magát az USA-nak, amely durván félrelökte Nagy- Brítanniát, Franciaországot, Németországot, a latin-amerikai kormányokat, és maga vette kézbe a csatornaépítés sokat ígérő ügyét. Tehát a Panama- földszoros 1903-ban Kolumbia birtokában volt, amely mivel az amerikai csatomaajánlatok nem feleltek meg neki, nemet mondott Washingtonnak. Az USA ezért „forradalmat” szított Panamában, és ez elszakította a területet Kolumbiától. A csatornára vonatkozó szerződés Panamával igen hamar elkészült, az USA egy tíz mérföld széles, 94 ezer hektáros földsávhoz jutott. Az első hajó 1914-ben haladt át az Atlanti- és a Csendesóceánt összekötő csatornán, amelynek teljes hossza 81,6 kilométer, minimális szélessége a vízfelszínen 150 méter, minimális mélysége 12,5 méter. Naponta közel félszáz hajó haladhat át rajta, 40 ezer tonna vízkiszorításig. Az áthaladási idő 13-14 óra. Jelenleg mintegy 17 ezer hajó halad át évente a csatornán, ebből 14 ezer teherhajó összesen közel 200 millió tonnányi rakománnyal, ami a világkereskedelem 4 százalékát jelenti. A vízi út használói évente 500-600 millió dollárt fizetnek csatornahasználati díjként. A fő igénybe vevők az USA, Japán és Kína. A hajók több mint 8000 kilométeres utat takaríthatnak meg, minthogy nem kell megkerülniük Dél-Amerikát. A kétoldalú megállapodások rögzítik, hogy a Panama-csatorna nemzetközi vízi út, valamennyi állam valamennyi hajójának szabad áthaladási joga van. A csatornaövezetben az USA 13 támaszpontot és kiképzőközpontot létesített. Panamavárosban helyezték el az Egyesült Államok Déli Parancsnokságának törzsét, s e parancsnokság alárendeltségében egy gyalogdandárt, egy repülőosztályt és haditengerészeti egységeket telepítettek a Panamai Köztársaságba. Az amerikai hadsereg évtizedeken keresztül gyakorolta az övezetben nemcsak a dzsungelharcot, hanem a bombavetést és a tözérségi fegyverek használatát is, sőt a második világháború idején vegyi harcanyagokkal is kísérleteztek itt. Több mint 3000 hektár számít maximálisan szennyezett övezetnek, amelynek a megtisztítása, mentesítése félmillíárd dollárba kerül. Az USA vállalta ezt a munkát, „amennyire az elvégezhető”. Omar Torrijos tábornok, akkori panamai államfő és Jimmy Carter amerikai elnök 1977. szeptember 8-án Washingtonban, az Amerikai Államok Szervezetének székházában - sokéves huzavona után - kétoldalú szerződést írt alá arról, hogy a Panama-csatorna övezete 1999 végén teljesen a két és fél millió lakosú középamerikai ország ellenőrzése alá kerül. A szerződéshez külön egyezményt csatoltak a csatorna semlegességének szavatolásáról. ’98 februárjában módosították a szerződés két pontját. Ezek szerint az USA „a csatorna semlegességének védelmében” az ezredforduló után is fenntartja magának a katonai beavatkozás jogát, valamint az amerikai flotta kritikus helyzetben áthaladási elsőbbséget kap a mesterséges vízi úton.
