Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-12 / 2. szám
12 2000. január 12. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Sztárom a párom Minden idők egyik legsikeresebb angol vígjátéka eddig a Négy esküvő, egy temetés volt, ám a film alkotói megint összeálltak, és újabb munkájukkal, a Sztárom a párommal saját rekordjukat döntötték meg. Könnyed vígjátékot csinálni cseppet sem könnyű dolog. Jó sztori, rengeteg bomba ötlet és légióként tehetséges komikusok kellenek hozzá. Mindez adva van a Sztárom a páromban. Anna Scott (Júlia Roberts) legújabb filmje premierjére érkezik Angliába. Londonban kószálva betéved William Thacker (Hugh Grant) csőd szélén bukdácsoló könyvkereskedésébe. A világ legsikeresebb filmsztárja és a brit főváros legsikertelenebb könyvárusa első látásra egymásba szeret. Anna a filmsztárok sokak által irigyelt, ám fárasztóan zajos életét éli. Az elvált William anyagi nehézsége miatt lakását kénytelen megosztani Spike-kal, a rendetlen, lusta és kissé ostoba walesi albérlővel. Már az első randevú kis híján kudarcba fullad: William épp sajtó- tájékoztatóra érkezik Anna szállodai szobájába, ahol kénytelen a Horse and Hound című magazin riporterének kiadni magát, és interjút kell készítenie a sztárral az általa nem látott fűmről. Ismeretségük során számos félreértés, nehézség adódik, ám a két, látszólag cseppet sem összeillő ember elementáris vonzalma legyőzi az akadályokat. Júlia Roberts maga is átélte a filmbeli Anna gyötrelmeit, az örökké nyomában futkosó lesifotósok, pletykavadász zsurnaliszták miatt. Megtapasztalhatta, milyen nehéz egy hírességnek magánéletet élni. Hugh Grant ezúttal is kitűnően hozza a félszegsé- gét fanyar humorral leplező, szeretette méltó, hétköznapi fickót. Heti hír Merész meztelenség Nicole Kidman (31), a vörös hajzuhatagáról és ibolyakék szeméről (is) ismert, ausztrál születésű színésznő szép színpadi és filmsikereket, biztos karriert hagyott a háta mögött, amikor 1990-ben - talán a világhírre áhítozva - Hollywoodba érkezett. Itt szinte mindent elölről kellett kezdenie: újból bizonyítania kellett a tehetségét a hitetlen és fanyalgó kritikusoknak. Azzal pedig csak nehezítette a helyzetét, hogy feleségül ment Tóm Cruise-hoz, a tinilányok akkori ügyeletes bálványához. Kidmannek sok munkájába került, mire filmjei láttán az utolsó kétkedő hang is elhalkult, és rátermettségét elismertetve beléphetett a sztárok sorába. Ám mire ifjúkori álma teljesülni látszott, addigra ki is ábrándult belőle. Megelégelte az amerikai közvélemény egysíkú gondolkodását, de főként a filmipar álságos világát, amelyben a valódi értéknél előbbre való az anyagi haszon, és a tehetség helyett gyakrabban a gátlástalan törtetés jutalma a siker. Azóta jó néhány mérföld távolságot tartva az álomgyártól, igényesebb szerepek, produkciók után kutat. Mostanában a nemrég elhunyt angol rendező, Stanley Kubrick utolsó filmjében tekinthetjük meg őt, amelynek szenzációját főleg a merész meztelen jelenetek adták a sajtó számára, de remélhetőleg nemcsak ezek csábítják majd a a nézőket a mozikba. Vincze Lilla a Paramoiint Pictures stúdióban készített próbafelvételt Mindig valami újra vágyik Most jött meg Amerikából... Tasnádi Judit felvétele Réfi Zsuzsanna __________ Ism erős zene hangzik fel az üzenetrögzítőn. A telefonáló néhány döbbent pillanat után ébred rá, hogy a Dallas főcímzenéjét hallja. Bár Vincze Lilla éppen most fontolgatja, hogy legutóbb megjelent albuma, Az örök szerelem dalai közül választja ki stílszerűen valamelyik melódiát. Most számos üzenettel lehetett tele a rögzítőjük, hiszen két hónapot a tengerentúlon, Los Angelesben töltöttek. Miért utaztak Amerikába? Az első szempont az volt, hogy gyakoroljuk a nyelvet, és pihenjünk egy kicsit, de emellett számos hasznos ismeretséget is kötöttünk ezek alatt a hetek alatt párommal és produceremmel, Joó Gézával. S amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy az egyik legnevesebb tengerentúli menedzser, aki Mariah Carey-vel és Jennifer Lopezzel is dolgozik, miután meghallgatta két CD-met, felkért, csináltassak egy demo- anyagot a Paramount Pictures stúdióban. Az ő költségén készült a felvétel, amelyen öt számot énekelek: a Titanic főcímdalát, egy Sarah Brightman-slágert, a Just Show Me How to Lőve You-t, Piaf Mylordját és két dalt az előző albumomról, a Mélykékről. Remélem, ennek a felvételnek köszönhetően lesz folytatása a tengerentúli heteknek... A Mélykék a tengeri muzsika, a sós érintések, a hűvös óceán a szirénénekek lemeze, amellyel három év hallgatás után jelentkezett. Azért választotta ezt a világot, mert ennyire kötődik kedvenceihez, a delfinekhez? Részben valóban azért, mert imádom ezeket az állatokat, s a mostani, amerikai utazásom egyik legnagyobb élménye is az volt, hogy életemben először megsimogathattam egy delfint. A tengerhez kötődő rajongásom egyébként még évekkel ezelőtt kezdődött, amikor láttam A nagy kékség című filmet, s ez az alkotás óriási hatással volt rám. Példamutatóan szól ugyanis barátságról, emberi helytállásról, szerelemről, s szerettem volna mindezt zenébe önteni, muzsikává változtatni. Valóban hosszú volt az ezt megelőző, hallgatással töltött három esztendő, hiányzott a színpad, a fellépések, viszont nagyon élveztem a közös munkát Peter Ogival, aki Pettovics Emil tanítványa volt a Zeneakadémián. A bátyám, László, aki Ybl-díjas építész, és kiváló az ízlése, fedezte fel először Ogi muzsikáját. Ahogy megmutatta néhány szerzeményét, rögtön eldöntöttem, ezzel a komponistával szeretnék új albumot készíteni. Rettentő fontos számomra, hogy igazán kidolgozott, míves munka szülessen, amely tükrözi az én zenei világomat. Emellett valóban fejlődést jelent összehasonlítva az előző munkáimmal. Ennyire fontos önnek, hogy mindig valami mást, egyedit csináljon? A saját hangomat akartam mindig is megtalálni. S végül is éveken keresztül a Napóleon Boulevard- ral, bár akkor is akadtak alternatív számaink, népszerűek voltunk, így alkalmam volt megtapasztalni a sikert, a közismertséget. Most már ennél jobban izgat, hogy azt a zenei kifejezésmódot találjam meg, ami engem a legjobban foglalkoztat. Az utóbbi időben lényeges szerepet kapott az életemben a komolyzene, hiszen olyan tanároknál tanulok, mint az Operaház két neves művésze, Mészöly Katalin és Horváth Bálint. Nem azért, mert mostantól kezdve a dalszínházban akarok színpadra lépni, ugyanis tizennyolc évesen ezen már túlestem. Akkoriban valóban operaénekesnek készültem egy ideig, olyan volt a hangom, hogy mindentó arra biztatott, válasz- szam a komolyzenét. De már akkor is a könnyűzene mellett döntöttem, mert ez a műfaj túlságosan kötött a számomra, én pedig állandóan új utakat keresek, szeretek változtatni, variálni, mert érdekelnek az új műfajú dalok. Most szeretnék hasonló zenei világot teremteni, mint Sarah Brightman vagy az új felfedezett, az olasz énekesnő, Füippa. Az Is újdonságot, mindenképpen érdekességet jelentett az utóbbi időszakban, hogy színésznőként is debütálhatott. A Ruttkai Éva Színház Acélmagnóliák című produkciójában, valamint az Edith és Marlene-ben a sanzonkirálynőt, Piafot alakította. Régóta vágyott színészi sikerekre? Mindig is élveztem a szereplést, a pódiumra lépést, folyton újabb és újabb dolgokat igyekszem kipróbálni. A színpadot pedig egy véletlennek köszönhettem. Régi kedves barátnőm, Csepregi Éva, aki a Ruttkai Éva Színházban A kaktusz virágában és a Shirley Valentine-ban lép színpadra. Meghívott az előadásaira, s számomra lenyűgöző volt az alakítása. Ekkor kerestek meg a teátrum vezetői, hogy vállaljak én is szerepet a következő bemutatójukban. Nagyon meglepett a felkérés, rögtön azt kérdeztem, hogy ez zenés darab-e. Kiderült, hogy nem, de izgatott a feladat, tó akartam próbálni magam a színpadon, s mivel musical-színésznői álmokat régóta dédelgettem magamban, így igent mondtam. Ön a Napóleon Boulevard-ral négyszer lett az év énekesnője, számos albumuk jelent meg, rengeteg koncertet adtak. Gondolom, így nem volt lámpaláza az első színházi fellépése előtt sem. Dehogynem! Sőt, sokkal idegesebb voltam, mint a koncertek előtt; ráadásul egyébként is nagyon izgulós vagyok. De a színész kollégák, Tóth Judit, Kassai Ilona rengeteget segítettek, s az Acélmagnóliák tapasztalataival már bátrabban vágtam bele a Piaiba. A francia énekesnő nagyon közel áll hozzám, néhány számát már a Napokon Boulevard lemezeire is felcsempésztem, s kitaláltam azt, hogy »sanzonetteket« kell készíteni. Á jövőben természetesen folytatom a zenei pályámat, de boldog lennék, ha a színpad is beleférne az életembe, s persze elsősorban zenés produkciókban szerették szerepelni. A színháznak egyébként is rengeteget köszönhetek, hiszen ott ismerkedtem meg Szakály György balettművésszel, aki szintén játszik néhány darabban. Régi vágyam volt, hogy jól megtanuljak mozogni, s Gyuritól ígéretet kaptam a közös táncórákra. A Mélykék kapcsán pedig Egerszegi Krisztina ígérte meg, hogy megtanít úszni; úgy látszik, előbb-utóbb az összes gyermekkori álmom, vágyam teljesüli így képzelte az a kislány az életét, aki folyton zenét hallgatott, zongorázni és gitározni tanult, verseket zenésített meg? Minderről nem is álmodtam. A legnagyobb csoda számomra az, hogy az általam példaképnek tartott énekesek, művészek ma a kollégáim, hogy elfogadtak, hogy velük dolgozhatom, velük együtt léphetek koncertdobogóra, színpadra. Nagy László lírája a 90-es évek irodalmi diskurzusában az „igazság helyévé” vált. Tolcsvai Nagy Gábor monográfiában dolgozza fel költészetét Egy avult, már kiüresedett versbeszédet hozott vissza Németh Zoltán ____________ To lcsvai Nagy Gábor igen nehéz feladatot vállalt, amikor eldöntötte, hogy Nagy László költészetét monográfiában dolgozza fel. Valószínűleg ő maga is felmérte kísérletének „heroikusságát”. Nagy László lírája ugyanis a 90-es évek irodalmi diskurzusában az „igazság helyévé” vált. Ez a líra, a Nagy Lászlói-i verseszmény, líratípus ugyanis az a hely, amellyel szembesülve az irodalomról gondolkodó csoportok, az egymásnak feszülő kánonok a leginkább „nem értik egymást”, egyszóval Nagy László kapcsán radikalizálódtak leginkább a vélemények. Míg egyes Nagy László-hívők ebben a költészetben az egyén tragikus szerepvállalásának a lehetőségét, a közösségi eszményeknek és értékeknek elkötelezett líratípust, a népi és nemzeti sorsproblémák vállalását, a képviseleti po- ézis mitologikus, prófétikus, tragikus ihletésű megvalósulását látják, addig mások arra mutattak rá, mennyire korszerűden ez a líratípus nemcsak a kortárs világ- irodalmi áramlatok között, hanem a Nagy László-féle versbeszédet időben megelőző „nyugatos”, a Nyugat című folyóirat által képviselt költészeteszmény viszonylatában is. A Nagy László-féle közösségi, képviseleti líra, prófétikus hangnem, a költőnek mint zseninek és magányos hősnek a kultusza, a személyes és nemzeti tragikus emberfelettivé nagyítása mind a XIX. századi romantika közhelyei - állítják ezek az értelmezők, s hozzáteszik, ezekkel a jellemzőkkel Nagy László egy avult, már kiüresedett versbeszédet hozott újra forgalomba a XX. századi magyar líra kontextusában. Tolcsvai Nagy Gábor elemzései azt mutatják, szinte didaktikus pontossággal, hogyan lehet költészetet tisztán, csak a nyelvre, annak stilisztikai, retorikai és poétikai jellemzőire koncentrálva elemezni és értelmezni. E költészet ilyen „belső” elemzései felől jut el olyan következtetésekhez, amelyek megpróbálják némiképp „normalizálni” a Nagy László körül hisztérikussá vált helyzetet. Szerzőnk monográfiájában először is arra a meglepő következtetésre jut, hogy Nagy László költészetének korszakhatárai nyelvi szempontok felől nézve is majdhogynem teljesen megegyeznek az életrajzi, történelmi korszak- határok által felrajzolt fejlődési modellel. Másodszor ő is rámutat a Nagy László-i líraeszmény meg- késettségére, avultságára, hozzátéve azonban, Szegedy-Maszák Mihállyal egyetértőén, hogy „Nagy László művészi jelentősége valószínűleg fölülmúlta történeti szerepét”, s hogy a tragikus világképű magyar líratípus néhány „maradandó alkotását” hozta létre. Harmadszor pedig, s ez talán ennek a könyvnek a fő üzenete, Tolcsvai Nagy Gábor azt a dog- matizmust bírálja, amely „a történelemnek egyvonalú célelvűsé- get tulajdonít”. Nem biztos tehát, hogy ami a jelen nézőpontjából korszerűtlennek tűnik, az művészieden is, s hogy az, ami ma korszerű, nem lehet éppígy avult egy következő korszak eszménye számára. Amit tehetünk, az a másság értékeinek mindenkori elismerése, az ellentmondások felismerése és megfogalmazása nemcsak a bírálat tárgyául választott műben, de saját szövegünkben is. Az irodalom ugyanis a folytonos változás lehetőségében lehet csak a megértés és a gyönyörködtetés terepe.
