Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-04-05 / 14. szám
Kultúra 2000. április 5. 13 Mario Vargas Llosa regényesített irodalomelméletének kiemelkedő hatása A Nobel-díj közelében Köbölkúti Varga József A világhírű perui író olyasmire vállalkozott, amire az írótársadalom kiválóságai közül csak igen kevesen, persze ők is óvatosan és kellő előtanulmányok birtokában. Túl a férfikor delén regénybe ágyazva osztja meg az olvasóval élettapasztalatait, külső-belső regénytechnikai, alkotásbeli, valamint befogadás-lélektani műhelytitkait. A Levelek egy ifjú regényíróhoz című „irodalomelméleti esszéregénynek” három címzettje van: az olvasó, aki Llosa rendkívüli gyakorlati ismereteinek, egyéni munkamódszerének birtokosa lesz. A következő az esztéta, aki az önnön prózájában vitathatatlan tökélyre vitt irodalomelméleti és stilisztikai kísérletek mérhetetlen gazdag tárházát vonultatja fel, míg a harmadik a kezdő író, aki regényírásra adja a fejét, és igyekszik behatolni a szavak, mondaA sikerességnek két tulajdonsága van: belső egységessége és indokoltsága. tok csodálatosan csüingelő rejtelmeibe. Llosa állítása szerint nőben, férfiban egyaránt már a gyermekkorban vagy az ifjúkor kezdetén kialakul valamiféle rejtettburkolt készség, hogy a valóságban nem létező személyeket, helyzeteket, eseményeket alkosson és elegyítsen, merthogy ez a hajlam a csírája annak, amit irodalmi elhivatottságnak nevezhetünk. Mario Vargas Llosa átszelle- mülten, mintegy finom-könnyed ceruzarajzok formájában vall például az írás elhitető erejéről, az egyéni stílus, azaz a nyelvezet megválasztásáról, a tér, idő és valóságszint hármas egységéről, a váltás és a minőségi ugrás problematikájáról, sőt igényesen értekezik a kínai doboz vagy ismertebb nevén „orosz baba” alakulatról, amelyről tán ennyire részletesen még nem is olvastunk. Ez utóbbi szerkezetnek viszont csak akkor van alkotásértéke, ha ez a szerkesztésmód valami jelentős fejleményt - rejtelmet, kettősséget, többrétegűséget - visz a regénybe, s a fő cselekményszálból elágazó történetek kölcsönös ösz- szekapcsolásuk révén felkavaró hatással vannak mindegyikükre. Ennek legpregnánsabb példája az Ezeregyéjszaka. Mario Vargas Llosa Tevélformá- ban készített véleménynyilvánítása egyúttal saját kifejezőkészségének megmérettetése, próbája is a stilisztika-irodalomelmélet tárgyköréből. Leszögezhetjük, hogy az írónak magabiztos elméleti és gyakorlati preferenciája van. A különféle irodalomelméleti témakörök bemutatása nagyjából ugyanazokkal az írókkal történik. Ha viszont állításaihoz nem kap tőlük segítséget, akkor kedvére búvárkodik a világirodalomban. így kerülnek egymás mellé Sartre, Maurois, Flaubert a Bovarynéval, Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamával, Cervantes a Don Quijotéval, Stendhal, Dickens, Gábriel Már-quez, Balzac, Joyce, Céline, Cortázar, Carpentier, Lezárná Lima, Franz Kafka. A tehetség mellett azonban az élmény, az emlékek bőséges tárháza a regényírói lelemény kiindulópontja, semmiképp sem a végállomása. Az életrajzi alapanyag ugyanis átalakuláson megy keresztül, feldúsul, esetleg ellaposodik, elvegyül a kitalált epizódok közé, átdolgozzák és átrendezik. Tény, hogy a művészi alkotás el-s hitető ereje attól függ, hogy a regényíró milyen hatásosan alkalmazza a színpadi vagy cirkuszi bűvészek szemfényvesztő trükk- jeihez hasonlatos technikákat. A téma önmagában még se nem jó, se nem rossz; a forma, azaz a megírás és a művészi szerkesztés dönti el, teszi árnyalatosabbá, valószerűvé a szereplőket. A hogyan dönti el, vajon hihető vagy hihetetlen, érzelmes vagy nevetséges, mulatságos vagy drámai lesz-e a történet. A jó regényekben szétválaszthatatlan egységet alkot az, amit elmesélnek, és az, ahogy elmesélik. A sikerességnek tehát két tulajdonsága van: belső egységessége és indokoltsága. Llosa nagy jelentőséget tulajdonít az olvasásnak, hiszen az egyéni stílus megtalálásában fontos szerepe van az irodalmi „csúcsteljesítmények” megválasztásának. A kezdő író ne utánozza a legjobban kedvelt és csodált regényírók stílusát. Flaubert a stílusról a mot juste, a kellő szó elméletét alkotta meg, amely a lehető legtökéletesebben ki tudja fejezni a gondolatot. A regény mozgatója, meghatározó szereplője az elbeszélő. Ha az elbeszélő meggyőzően „mesél” a regény szereplőiről, akkor ők meggyőznek bennünket valódiságukról, ellenkező esetben viszont megingatnak, és élettelen bábunak, torzképnek bizonyulnak. A XX. századi regénynek több elbeszélője, illetve szereplő-elbeszélője van. A nyelvtani személyes névmás változásából vesszük észre, hogy esetlegesen térbeli változás megy végbe. Hogy hasznos-e vagy káros, azt az eredmény dönti el; vajon milyen hatással vannak a váltások a történet elhitető erejére. Ha azonban nem sikerülnek, akkor bizony zűrzavar lehet az eredmény. Mario Vargas Llosa ezzel az „esz- széregényével” bizonyos mértékben feladta a leckét a legműveltebb irodalomelméleti szakembereknek is. A végső konklúzió: az író rendkívüli műveltségű egyén, aki végigpásztázta, s egyúttal keresztmetszetét adta a klasszikus és napjaink világirodalmi műveinek, amelyek elméletei kifejtésekor összefoglalásul szolgáltak. A doktor-író igazi poéta doctus, s művei alapján megérett a poéta laureatus megtisztelő címre is. Érzésem szerint Llosa most már igazán a Nobel-díj közvetlen közelébe került. Regénye, a Levelek egy Feladta a leckét a legműveltebb irodalom- elméleti szakembereknek is. ifjú regényíróhoz a tudós-szakember szakavatott, merész, de módfelett sikeres vállalkozása. E műben a regényírás tartalmiformai eszközeinek cizellált szemléltetésével talán némiképp közelebb jutottunk a tökéletességig vitt prózai elbeszélő műfaj titkához. Millennium A mi pedig az Istennek tetsző új rend felépítését illeti, akkoriban a magasabb egyházi szervezet megalkotása, püspökségek alapítása pápai hozzájárulással a királyság magától értetődő joga volt. István győzelme Koppány fölött nemcsak azt bizonyította, hogy keresztény szempontból alkalmas a trónra, hanem azt is, hogy megvan a hatalma Magyarországot teljesen kereszténnyé tenni. Azonban csak mint felkent király lehetett biztos Isten kegyelme felől és használhatta teljes joggal a hatalmát. Az Úr ezredik esztendejét írták, amikor István Ascherich vagy másként Asztrik, szerzetesi nevén Anasztáz apátot ősszel Rómába küldte, ahol egymás mellett székelt II. Szilveszter pápa és III. Ottó császár. Jellemző és egyáltalán nem véletlen, hogy kit választott követének, és mikor indította útnak. Az akkoriban gyakori kettős névhasználat ugyan sok zűrzavart okozott Asztrik-Anasztáz személye körül. Az Ascherich név német vagy burgundiai francia származásra vall. Az biztos, hogy Szent Adalbert egykori klerikusa egyik legkiválóbb tanítványa volt a prágai püspöknek, aki őt végül a lengyelországi meseritzi kolostor apátjává tette. Adalbert vértanúhalála után Radla példáját követve Magyarországra jött, hogy az ifjú nagyfejedelem szolgálatába állítsa hitbuzStephanus rex Történelem és legenda Bogyay Tamás 9. rész galmát és képességeit. A keresztény Nyugat történetében pedig épp ekkoriban egy páratlan, soha többé vissza nem térő konstelláció állt elő. 999-ben az ifjú III. Ottó császár, a rendkívül tehetséges görög Theophanu fia, tanítómesterét, Aurillaci Gerbertet emelte II. Szilveszter néven Szent Péter trónjára. Az Örök Városban most tehát egymás mellett székelt a nyugati kereszténység két legfőbb hatalmának képviselője olyan egyetértésben, amilyent nem ismertek sem az elődök, sem az utódok. így próbáltak meg közös erővel megteremteni egy keresztény birodalmat, amely nem politikai hatalmi képződmény lett volna, hanem a keresztény országokat egyetemesen összefogó hierarchia, amelyet „jobb római birodalomként” akartak szembeállítani a bizánci imperiummal. Ennek a „renovatio imperii Romanorum”, a rómaiak birodalma felújítása gondolatnak a gyakorlati kormányzásban csődöt kellett mondania, mert sem a rómaiak, sem a németek nem voltak képesek felfogni és magukévá tenni a nagyszerű koncepciót. Ez tette azonban lehetővé, hogy Cseh-, Morva- és Lengyelországgal ellentétben az utoljára megtért Magyarország a nyugati államhierarchiába való beillesztése után és a császár eszmei felsőbbségének elismerése mellett a valóáSgban teljesen független maradt. A német kortárs Merseburgi Thietmar, aki elutasította III. Ottó „felújított római birodalmának” eszméjét, Asztrik- Anasztáz küldetésének eredményét egyetlen mondatban foglalta össze. „A nevezett császár kegyéből és biztatására Henrik bajor herceg sógora, Vajk, aki országában püspökségeket állított, megkapta a koronát és az áldást.” A Nagyobb Legenda valamivel bővebben számol be magáról a királlyá avatásról, amely több mint valószínű,*az 1001. év első napján, a karácsonyi ünnepségekhez kapcsolódva a Németországban szokásos rítus szerint ment végbe. A legenda elmondja, hogy miután elhozták a levelet az apostoli áldással, a püspökök a papsággal, az ispánokkal és a néppel dicsénekeket zengve Istvánt kikiáltották királynak. A felkenés után pedig megkoronázták a királyi méltóság di- adémjával. Az áldás, amelyet Thietmar szinte csak mellékesen említ, a valóságban elengedhetetlen lényegi aktusa volt mind a csáHeti kultúra Könyvespolc Monoszlóy Dezső Vasárnap illata Monoszlóy Dezső költő, író, rádiójáték-szerző, esszéista. 1968-ig, a szovjet bevonulásig Pozsonyban élt. A Csehszlovákiai írószövetség Magyar Szekciójának titkára, az Irodalmi Szemle szerkesztője volt. 1966-ban a Csók című verseskötetéért Madách- díjat kapott. 1969 novemberéig Újvidéken tartózkodott, azóta Ausztriában, Bécsben él. Az osztrák PEN Klub és írószövetség tagja. 1979-ben T. Körner-díjjal, életművéért 1986-ban professzori címmel jutalmazták. 1989-ben Bécs tartomány arany érdemrenddel, 1993-ban a köztársasági elnök a Tudományok és Művészetek I. fokú érdemrendjével tüntette ki. 1994-ben Szlovákiában műfordítói munkássága elisMonoszlóy Dezső Vasárnap illata méréséként Hviezdoslav-díj- jal jutalmazták. 1996-ban Nemzetközi PEN-díjat kapott. 1998-ban a Magyar Köztársaság elnöke a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét adományozta életműve elismerésként. A napokban megjelent kötete a költő legújabb verseit tartalmazza. Vasárnap Kisgaléria Kosztasz Ordolisz: A jázminárus szári, mind a királyi méltóságra emelésnek, és előfeltétele a felkenésnek és koronázásnak. Még ha császári előjognak tekintették is az uralkodói jelvények adományozását, egyetlen császár sem tehetett egymaga, saját teljhatalma alapján királlyá egy fejedelmet. Az évezredforduló táján azonban úgy egymásba volt fonódva az egyházi és a világi hatalom, hogy a pápa sem emelhetett valakit csak saját akaratából, a császár nélkül egy korona adományozásával királyi méltóságra. Századunk harmincas és negyvenes éveiben hevesen vitatkoztak afelett, hogy kitől is kapta Szent István a koronát. A kérdést a források alapján eldönteni nem lehet, és történelmileg egész jelentéktelennek is bizonyul, mert épp a császár és pápa páratlan egyetértése tette lehetővé, hogy a magyar nagyfejedelem vágya olyan gyorsan és teljes mértékben teljesüljön. Ugyanis követe, megint Asztrik-Anasztáz, már 1001 áprilisában meghozta Esztergom érsekséggé emelésének pápai megerősítését Ravennából, ahová II. Szilveszter és III. Ottó a római forrongások elől menekült. A saját érsekség felállításával biztosítva volt egyházi téren is az új királyság önállósága. Ez pontosan megfelelt III. Ottó bizánci ihletésű világbirodalom-koncepciójának. Ő volt az, aki Lengyelországnak is megadta a saját érsekséget, és ezzel engedte, hogy kiváljék a birodalmi egyház kötelékéből. Amíg azonban Chrobry Boleszló, a Birodalom hűbérese hiába fáradozott királyi koronáért, és III. Ottótól csak patríciusi méltóságot kapott, ugyanez a császár fenntartás nélkül és teljes sikerrel támogatta unokanővére férjének, Istvánnak a királyságra emelés iránti kérését. Mint Magyarország felkent és koronázott királya István úgy érezte, most már nemcsak képes, hanem erkölcsileg jogosult, sőt köteles is felhasználni hatalmát az ellenszegülő tartományurak ellen. Nem is tétovázott, és három év alatt a magyarok országának egyedüli ura lett. Először Gyulát kényszerítette meghódolásra. (folytatjuk)
