Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-02-23 / 8. szám
12 2000. február 23. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Oscar Wilde szerelmei „Ezen a világon két tragédia lehetséges. Az egyik, ha az ember nem kapja meg, amit akar, a másik, ha megkapja.” Oscar Wilde-tól származik az aforizma, a szellemes társasági embertől, az ünnepelt színpadi szerzőtől, a Dorian Gray arcképe című regény, A boldog herceg, Az önző óriás és más gyönyörű mesék írójától. Élete - közhelynek hangzik, de igaz - filmre kívánkozik. Az álszent viktoriánus korban élt. ír származása London „jobb köreiben” bizalmatlanságot, homoszexualitása pedig botrányt keltett. Brian Gilbert kétórás filmfolyama úgy mutatja be az író életútjának egyik fontos szakaszát, hogy közben hiteles képet kapunk a korról, az angol társadalomról. Megismerjük a „dandy” írót, a szépségkultusz megszállottját, aki ugyanakkor szeretette méltóan kedves ember volt. A korábbi egysíkú ábrázolásokkal ellentétben Wilde-ról kiderül, hogy nem „alibi házasságot” kötött Constance Lloyde-dal, hogy két gyerekének gondos, szerető apja volt. A filmből azt is megtudhatjuk, hogy az asszony mindvégig kitartott férje mellett, még a börtönévek alatt is. Wilde vonzalma saját neméhez csak házasságkötése után derült ki. Egy kanadai fiatalember csábította el, majd szerelemre lobban az előkelő Lord Alfréd Douglas iránt. Ez a szenvedély lett a végzete: a fiú apja nyilvánosan szodomitának nevezte őt, s az író rágalmazási pert indított ellene. A bíróság azonban - homoszexualitás vádjával - Wilde-ot ítélte el. Két pokoli esztendőt töltött a readingi fegyházban. Több mint száz évnek kellett eltelnie, hogy az írót hivatalosan rehabilitálják. Heti hír Meg feleség lesz Hároméves előkészület után talán mégis sikerül nekifogni az Ez a férfi, ez a nő című romantikus filmnek, amelynek főszerepére sikerült végre megnyerni Meg Ryant. A mozi sztorija arról szól, hogy miképp próbálja megoldani családi problémáit egy folyamatosan gondokkal küzdő házaspár. A forgatókönyv azokon a megtörtént eseményeken alapul, melyekről 1996-ban cikk jelent meg az Esquire magazinban. A film rendezője Richard Loncraine, 30 millió dollár áll a rendelkezésére. Schiff András Capella Andrea Barca néven együttest alapított Már nem fél Beethoventől Gy. Balázs Béla felvétele Réfi Zsuzsanna ______________ A muzsika sosem fárasztja. Nemcsak a zongorázást, hanem a zenehallgatást is élvezi. Schiff András a muzsikán belül szívesen foglalkozik több dologgal, hiszen nemcsak zongorázik és dirigál, hanem fesztiválok művészeti vezetője, s emellett életre hívott egy saját együttest is. S bár a külföldön élő, világhírű zongoraművésznek évekkel előre felkérésekkel teli a naptára, a legnevesebb koncerttermekben, fesztiválokon muzsikál, arra azért mindig igyekszik időt szakítani, hogy a magyar közönség előtt is pódiumra lépjen. Köztudott önről, hogy kiváló szerkesztő, s mindig maga állítja ösz- sze koncertjeinek műsorát. Minek az alapján válogatja a progamokat? Úgy vélem, minden műsornak meg kell, hogy legyen a maga formája, az egyes darabok közötti szoros tematikus összefüggéssel. A program-összeállításkor lényeges szempontnak tartom például azt is, hogy az adott városban addig milyen darabot játszottam. Mostanában számomra Beethoven muzsikája az új zenei terület, mert bár ő az egyik legismertebb zeneszerző, én csak az utóbbi időben kezdtem foglalkozni darabjaival. Beethoven muzsikájába bele kell nőni, érlelni kell, akár a jó bort. Szándékosan hagytam mostanra a műveit, korábban mindig féltem tőle. Zeneakadémiai professzorom, Kadosa Pál nagy Bee- thoven-rajongó volt, s folyton azt szerette volna, ha többet játszom a német zeneszerző alkotásait; én azonban inkább Mozart, Schubert darabjaiból válogattam. Most azonban már nagyon élvezem Beethoven kompozícióit. Az ösz- szes szonátájából egyelőre csak huszonötöt játszottam el, s úgy tervezem, sorozatként csak négy év múlva, az ötvenedik születésnapomon adom elő ezeket a műveket. Volt időszak, amikor száznál jóval több koncerten lépett egy évben a közönség elé, hangversenyei száma ma is kilencven körül van. Hogyan jut ideje emellett a fesztiválok szervezésére és az együttesére? Bele kell ennek is férnie a mindennapjaimba, hiszen a zenének ezek a területei is érdekelnek. Egyébként az osztrák fesztiváltól, amelynek tíz éven át voltam a művészeti vezetője, nemrég váltam Időnként nagyon magányos. meg. Szép munka volt, de rengeteg elfoglaltsággal járt. Most csak a Heinz Holligerrel közösen vezetett svájci rendezvénysorozattal foglalkozom, amelyet mindig pünkösdkor rendezünk meg. S persze időt kell szánjak a saját kamarazenekaromra is, amelyet két esztendővel ezelőtt alapítottam. Capella Andrea Barnának hívják, s bár ez szép itáliai hangzású név, nem más, mint a saját nevem olaszra fordítva. András - Andrea, Schiff - hajó, azaz barca. Nincs székhelye, nincsenek állandó muzsikusai, a legjobb barátaimmal alkalmanként gyűlünk össze közös zenélésre. Salzburgban ugyanis az év eleji Mozart-héten felkértek arra, hogy játsszam el az összes Mo- zart-zongoraversenyt, minden évben hármat hallgathat meg előadásomban a közönség. Itt játszik velem a Capella Andrea Barca is. Most januárban szerepeltünk először közösen, s ez volt életem egyik legemlékezetesebb együtt- muzsikálása. A sorozat egyébként folytatódni fog, s két év múlva operát is előadunk, Mozart Cosi fan tuttéját. Ennek azért is örülök, mert mindig is nagyon szerettem ezt a műfajt, szívesen dolgoztam és dolgozom énekesekkel. Gondolom, a Cosi fan tuttét már vezényelni is fogja, hiszen az utóbbi időben karmesterként is gyakran a közönség elé lép. Hogyan kezdett dirigálni? Az első lépést a Mozart- és Bach- zongoraversenyek jelentették, amelyekhez nem kell igazán karmester, maguk a zeneszerzők is hangszerük mellől irányították az együttest. Magam is kipróbáltam, és nagyon élveztem ezt a zenei munkát. Ráadásul azok a zenekarok, amelyeket dirigáltam, folytatásra biztattak. Előadtunk így néhány Beethoven-művet, Haydn- és Mozart-szimfóniát, jövőre pedig - úgy döntöttem - megpróbálkozom a Máté-passió- val is. Szeretek kamarazenélni, együttesben játszani. Zongoristaként ugyanis időnként nagyon magányos az ember. De egy önálló esten csak önön múlik, hogyan hangzik fel az adott mű, ezzel szemben egy zenekarban nyolcvan-száz emberrel kell együttmuzsikálnia, s ez a közös munka számos kompromisz- szummal jár. így igaz, hiszen előfordul, hogy az elképzelés és a megvalósulás között drasztikus a kontraszt, s minél többen játszanak egy darabban, annál kisebb az esélye annak, hogy az szólaljon meg, amit az ember szeretne. Mindezek ellenére én nagyon élvezem az együttmuzsikálást, hiszen a partnerek inspirálnak, új zenei ötletekkel gazdagítanak. Persze a vezénylést is gyakorolni kell, hiszen eleinte óhatatlanul elkövet ki- sebb-nagyobb ostobaságokat az ember. De a hibákból is lehet és kell is tanulni, s akkor a legközelebbi koncert jobban sikerül. Sokan úgy vélik, a mai zenei világban a szólóművészek játéka egyre jobban hasonlít egymáshoz, mindenki csak csillogó virtuozitásra törekszik, nem pedig arra, hogy egyéni hangon tudjon muzsikálni. Igaz ez a zongoristákra is? Sajnos, ennél a hangszernél is egyre jellemzőbb az uniformizá- lódás, s ez a tendencia nemcsak a koncerteken, hanem a lemezfelvételeken is megfigyelhető. Kórkép és korkép is ez egyben. Pedig nem jó az, ha minden nagyon egyforma. Akárcsak az ellentétes véglet, amikor valaki mindenáron különbözni akar a többiektől. Legyen mindenkinek meg a saját, egyéni, felismerhető hangja, erre kellene törekedni. Egyébként nálunk, zongoristáknál nagyon meghatározó maga a hangszer is. Én például annyit szenvedtem már a közepes instrumentumoktól, amelyeken nem tudom igazán megvalósítani az elképzeléseimet, hogy mindenhová viszem magammal a saját hangszeremet. Egyébként érdekes, hogy vannak művek, amelyek szebben szólalnak meg Bösendorfer zongorán, és akad, amelyet inkább Steinwaye-n kell előadni. Beethoven művei például mindkét hangszeren jól hangzanak; de például Bachot inkább Steinwaye-n szeretek játszani. S mennyire megterhelő, amikor háromnaponta a világ különböző pontjain, különböző műsorokkal lép a koncertpódiumra?- Engem mindebben legjobban az utazás fáraszt. Minél többet járok- kelek a világban, annál jobban utálom a vonatozást, hajózást, repülést és autózást. Ezért ha lehetőségem van rá, mindig igyekszem két fellépés között pihenni. Az embernek időnként töltődnie kell. Ilyenkor szívesen járok színházba, s szeretem a jó könyveket eredetiben olvasni: a magyar mellett angol, német és már olasz nyelvű köteteim is vannak. A pihenés, kikapcsolódás után pedig az ember újult erővel tud belemerülni a hangok mögötti világba. Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél. Irodalmi tanulmányok, esszék és látomások. Mazochizmus a kritikus poszton Egy könyv, amely radikális téziseket közvetít Kucor László ________________ A hazai magyar irodalom eddig legterjedelmesebb összefoglalójában, a Görömbei András által írt A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-80 című monográfiában olvashatjuk: „A csehszlovákiai magyar irodalomban többször elhangzott a segélykiáltás: »Kritíkus kerestetik!« Hogy e segélykiáltásra érkezett-e válasz, vagy hogy egyáltalán beszélhetünk-e hazai magyar kritikai életről, hadd ne vitassam e keretek közt. Az viszont bizonyos, hogy beszélhetünk Németh Zoltánról, aki hazai irodalmi életünk mindhárom (Kalligram, Szőrös Kő, Irodalmi Szemle - vagy van több is?) fórumában masszívan ott van, sajátos (csak) hazai berkeinkben kevesek által művelt dekonstrukciós beszédmódjával; és pofátlanul fiatal kora ellenére már második (ezúttal verses) kötetén dolgozik. Líránk terén az utóbbi időben örvendetes expanzió tapasztalható, sok fiatal szerzőnk készül megjelentetni első kötetét, s vannak köztük tehetségesek is, de - ismerve verseit, biztos vagyok benne - Németh kötete ezek közt is „nagyot fog szólni”. Most viszont első, A kapus öröme a tizenegyesnél című kötetéről szeretnék pár szót szólni, melyben irodalmi tanulmányok, esszék, látomások kaptak helyet. A kötet rendkívül alapos, fegyelmezett szerkesztésről tanúskodik. Az első fejezetben találhatók - az értelmezés szempontjából legalábbis - a legproblémásabb szövegek, feltételezem, ezek a látomások, ui. a többi szövegre alkalmazható a szerző által megadott másik két műfajmegjelölés, ezekre viszont a legkevésbé sem. Ezek közt található a két kedvencem, a PP, azaz a nagy posztmodem Ppiroska és a farkas históriája, ill. a Hhhhhhhófehérke és a hét cybertörpe című posztmodem álmesék. Ezek az álmesék elgondolkodtatóak: bennük Németh felvonultatja és egyben nevetségessé is teszi az egész po-mo interpretációs eszköztárat, majd pedig gyakorlatilag ugyanezekkel az eszközökkel nyúl a szlovákiai magyar irodalomhoz. Az én - korántsem tévedhetetlen! - olvasatomban ezek a szövegek helyezik törlésjel alá a kötet további fejezeteit. Németh a Szőrös Kőben megjelent, kritikával kapcsolatos eszmefuttatásában posztstrukturalista terrorról beszél, mely egyeduralmat követel magának az értelmezés területén. Noha maga is alkalmazza ezeket az interpretációs stratégiákat, igyekszik ironikus hozzáállását kifejezésre juttatni, s úgy tűnik, sikerrel. A kötet második fejezete a legérdekesebb (számomra). Ha Németh Zoltán nem hagyja ott őrhelyét a kritikus poszton - melyen megmaradni egyfajta mazochizmus -, az itt megjelent tanulmányoknak kritikatörténeti jelentőségük lehet. Bennük ugyanis saját kritikatörténeti előzményeit kívánja megteremteni. Irodalmunk három meghatározó teoretikusáról ír, Fábryról, Koncsolról és Zalabairól, Roncsol „Miért van, ha nincs?”-én keresztül Zalabai Zsig- mond téziseivel való vitájában eljut a szlovákiai magyar irodalom, mint esztétikai kategória radikális tagadásához. Jellemző kritikai életünk (már ha van ilyen) löty- tyedt lagymatagságára, hogy ezzel a nagyon is radikális téziseket közvetítő könyvvel senki sem mert/akart/ (esetleg megfelelő elméleti előképzettség híján nem is) tudott vitába szállni. A harmadik fejezetben a kortárs prózáról, Grendel Lajosról, a tragikusan elhunyt Tálamon Alfonzról és (nem minősítem, lévén szó nagy kedvencemről, bármilyen jelző elfogultság volna) Győry Attiláról ír. A mű befejező részében hazai líránk utóbbi éveinek termését vizsgálja, ítéletei épp olyan biztosak a Nyolcak nemzedékét képviselő Tőzsér Árpáddal, mint a Pegazus-nemzedék ifjú, kötettel jelentkezett szerzőivel kapcsolatban. Kortársakról írni, különösen költők esetében (pláne ha hölgyekről van szó...) mindig veszélyes, de az idő egyelőre fényesen igazolja Némethet, legalábbis ami az általa felvázolt fejlődési irányt illeti. Németh Zoltán fontos művet publikált, s noha nem bizonyosan értek egyet minden tézisével, a munkája egészét igen jónak tartom.
