Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)
2000-12-23 / 296. szám, szombat
16 Kultúra ÚJ SZÓ 2000. DECEMBER 23. KARÁCSONYI JEGYZET Megtalált szeretet MISLAY EDIT A karácsonyról általában a szeretet, az összetartozás, a család jut az ember eszébe. Kapcsok, amelyek döntően befolyásolják életünket. Nem csak karácsonykor. Lehetséges persze, hogy szeretet nélkül is lehet élni. Csak nehéz. És végtelenül lehangoló. Előfordul az is, hogy a szeretet búvópatakként, titkos mederben csörgedezik. Időre van szüksége, amíg a felszínre bukkan. Az asszony, akiről az alábbi történet szól, szintén ilyen búvópatak-szeretetű volt. Mert az ő világában a szeretet soha nem hangos, szabad szemmel érzékelhető. Nem kísérték becéző szavak, sem simogatások. Fiával való kapcsolatából is hiányzott a meghitt bizalmasság. A ki nem mondott szavak, a visszafogott mozdulatok is éberen őrizték a köztük lévő távolságot. Ki tudja, miért, dicséret helyett helytelenítő szavak tolultak gyakrabban az ajkára. Sok dologgal elégedetlen volt, amit a fiú tett vagy éppen nem tett. Az esztendők során, ahogy a fiú nőtt, a kemény szavak kölcsönösek lettek. Aztán hosszabb időre betegség kötötte ágyhoz az asszonyt. S amire talán soha nem gondolt: a fia lett a legfőbb segítsége. Tudta: az anyja mellett a helye. Az asszony meglepődve tapasztalta, hogy a fiú, akiről sokáig úgy hitte, nem igazán ért semmihez, és nem igazán számíthat rá, mennyi mindent tud, s amit nem tud, abba beletanul. A fiú minden idejét neki szentelte: gondozta, ápolta, szórakoztatta, nem fukarkodott a szeretetteljes szavakkal sem. A hosszú együttlétek hosszú beszélgetéseket eredményeztek. Kiderült, hogy a szoros családi kötelék ellenére mennyi mindent nem tudnak egymásról. Beszélgetéseiknek köszönhetően egyre fogyott kettőjük között a korábbi évek során megnőtt távolság, anya és fia nem csupán jobban megismerte, hanem jobban meg is értette a másik, számára addig zárt világát. Megtudták, hogy érez, hogyan gondolkodik a másik, egymás hibái iránt is megértőbbek lettek. A karácsonyt együtt ünnepelték. Nem volt roskadásig megterített asztal, és drága ajándékok tömkelegé sem sorakozott a fa alatt. Pontosabban a fát is csupán egy szerényen feldíszített fenyőág helyettesítette. A fiú nem hozott egyetlen „igazi” ajándékot sem. Az asszony azonban boldog volt. Tudta, hogy amit a fiától kapott, az nem egyetlen napra szóló ajándék. S nem csupán a fia szeretetének örülhetett, hanem annak is, hogy saját búvópatak-szeretete végre utat talált a felszínre. „Mily hosszú az út lélektől lélekig...” - írja egyik költeményében Tóth Árpád. Valóban hosszú. De ne hagyjuk ki a lehetőséget, amikor ezen a hosszú úton elindulhatunk. SZÍNHÁZ POZSONY SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: Diótörő kedd 17 HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: A segéd k. 19 KIS SZÍNPAD: A játék vége k. 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: Dínó (am.) sz. 16 Királylány a malomból 2 (cseh) sz. 14 Charlie angyalai (am.) sz., k. 18 Blöff (am.) sz., k. 20.30 OBZOR: Űrcowboyoic (am.) sz., k. 15.30,18 sz. 20.30 Megszállottság (ff.) k. 20.30 MLADOST: Megszállottság (ff.) sz. 15, 17.30, 20 Boiler Room (am.) k. 15,17.30 Magnólia (am.) k. 19.45 CHARLIE CENTRUM: Tájkép (szlov.) hétfő, kedd 18 Öcsém születése (cseh) h., k. 17.15 Temetetlen múlt (am.) h., k.18.15 Cella (am.) h., k. 20.30 Fargo (am.) h. 20 A becsületes tolvaj (szlov.) h. 19.30 Metró (fr.) k. 20 Vasárnap jön a szerencse (szlov.) k. 19.30 KASSA ÚSMEV: A keresztapus (am.) sz., h., k. 16,18.15,20.30 CAPITOL: Dínó (am.) sz. 16,18 h., k. 15,17 Segíts, majd segítek (cseh) sz. 20 Magnólia (am.) h., k. 19 DRUZBA: Bölcsek kövére 2 - A Klump család (am.) sz. 15.30.17.45.20 h. 17.45 k. 15.30,17.45 TATRA: Űrcowboyok (am.) sz. 15.30.17.45.20 k. 17.45,20 Királylány a malomból 2 (cseh) k. 15.30 DÉL-SZLOVÁKIA DUNASZERDAHELY - LUX: Boiler Room (am.) sz. 19.30 NFG-1- FILMKLUB: Radírfej (am.) sz. 17.30 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Amerikai psycho (am.) sz. 17, 19 Dínó (am.) h., k. 17, 19 LÉVA - JUNIOR: Frekvencia (am.) sz. 16.30, 19 A Grincs (am.) h., k. 16.30, 19 GALÁNTA- VMK: Hanuman (fr.) sz. 15.30, 17.30 Outsiderek (am.) k. 15.30, 17.30 KIRÁLYHELMEC - PRIVÁT: U-571 (am.) sz., h. 18 Én és én meg az Irén (am.) k. 18 NAGYKAPOS - ZEMPLÉN: Shaft (am.) k. 18 Kirepülni nagyon tudunk! De vissza csak olyankor, ha már nagyon-nagyon mardos a lelkiismeret Anyókák úszó szigeteken Karácsony táján, amikor napról napra egyre mázsásabb súlyként nyomja a lelkemet ilyenkori jó szokásunk, az ajándékozás terhe, mert a fene tudja, minek örülne az a másik, Galgóczi Erzsébet Úszó jégtábla című írása szokott mélyen belém marni. TALLÓSI BÉLA Ahogy úgy lótok-futok az ajándék után - a végén mégis ugyanabból a termékből veszek egy újabb márkát, amely tavaly már bevált -, érzéseim és gondolataim között helyet foglalnak Galgóczi vagy Ördögh Szilveszter egy-egy elbeszélésének, kisregényének hangulat- és történetfoszlányai. Előbb csak azon morfondírozom, hogy abban a világban, amelynek talán már csak az ő meséikben van lenyomata, egyszerűbb volt az ajándékozás. Saját gyerekkoromból tudom ezt, mert szülőfalumban, Martoson is ugyanaz dívott, ami a Galgóczit is megihletett szegénypa- raszt-világban. Könnyű dolga volt a menyecskének, az új asszonynak, mert tudta, hogy karácsonyra „meleg fuszeklit az ipámnak, fekete keszkenőt a napamnak” (népi magyarból irodalmi nyelvre fordítva: meleg zoknit az apósomnak, fekete fejkendőt az anyósomnak). 0, a meny, pedig kesztyűt kapott, kötöttet és ötujjút, amelyet szigorúan csak vasárnap, templom előtt (hogy mindenki értse: templomba menés idején) volt szabad felhúzni - máskor dolgozott az asszonykéz, s a munkához nem kellett kesztyű. Tudom, a mai egyetemisták már nem Galgóczit olvasnak, letűnt a fuszeklis kor. Az 1965-ös árvíz Martosról is kimosta a népéletet, a ma csak színpadról, (nép) művészetként mutogatott egykori szokásokat. Nem akarok nosztalgiáz-, ni a régi szép időkön, amikor apáról fiúra öröklődött az igavonás mestersége, mert azt a börtönt nem kívánom. Csakhogy így, ajándékkeresgélés közben egyre mélyebben rakódik a lelkemre a galgóczis világ pora. S már nem is az ajándékokra gondolok, mert zavar, hogy dobozba zárt szeretettel készülök a karácsonyra, hogy a tárgyak vonzásában akarok ünnepelni, hogy díszek közt várom a csodát... s közben úszó jégtáblák sebzik a szívem. S hogy mik is azok az úszó jégtáblák? Galgóczitól tudok róluk. Úszó jégtábla című írásának mottójaként idézi Gottfried Benn tanulmányának pár sorát. Ebben arról van szó, hogy a történelem előtti időkben bizonyos primitív északi törzseknél elterjedt szokás volt, hogy a fiatalok, amikor úgy érezték, hogy az öregek - saját szüleik - a terhűkre vannak, felültették őket egy jégtáblára, s hagyták, hogy a jégtömböt elsodorja az ár. A sorsukra hagyott utasok így várták a halált, vagyis hogy szép lassan beleolvadjanak a hullámsírba. Milyen jó, hogy ilyen civilizált világban élünk, itt, Európa szívében - nyugtattam magam naiv lélekkel, amikor, két évtizede, először olvastam. a Galgóczi-művet. Örültem, hogy itt és most születtem, ahol és amikor nem jégtömbön, hanem ágyban várhatjuk a tisztes halált, s nem kell oly kegyetlen módon végeznünk, mint ama primitív nép tagjainak. Ám e kegyeden szokás leírása után maga Galgóczi ad közre egy, a nagy magyar valóságban megesett történetet, amely bizonyítja, hogy a civilizáció korában is közlekednek jégtáblák, utasokkal. Akkor úgy láttam, hogy ezek a természetesen csak jelképes jégtáblák egy biztos kikötőbe, a nyugdíjasotthonokba tartanak. Ma már nem csak ezt látom. Hanem olyan olvadó-süllyedő-elfogyó „szigeteket” is, amelyek nem tartanak ebbe a kikötőbe, csak úgy vannak, lebegnek valahol a vadvizeken. S ott gubbaszt rajtuk magányosan egyik vagy másik szülőnk, aki mellől meghalt élete párja, s azóta egyedül van, mert mi, (felnőtt) gyerekek csak hébe-hóba szakítunk időt arra, hogy körülnézzünk a régi házban. Az élet rendje, mondják, hogy a gyerekek felnőnek és kirepülnek. S mivel joguk van a saját életükhöz, élnek is e joggal. Kirepülni nagyon tudunk! De vissza csak olyankor, ha szükségünk van valamire. Vagy ha már nagyon-nagyon mardos a lelkiismeret, talán annak a tudatnak a hatására, hogy egyszer majd tőlünk is elrepülnek. Keressük a karácsonyi ajándékot, hogy az úszó anyókáknak és apó- káknak, így ünnep táján, megadjuk, ami tőlünk telik - szeretetet dobozba csomagolva. Igaz, ma már nem egy pár meleg fuszeklit, nem egy gyapjúkendőt, hanem annál sokkal csillogóbbat kötünk díszpapírba. Valami szuperdrágát a szupermarketek árukínálatából. Azt nyújijuk át, mint egyfajta búcsúcédulát, hogy bocsánatot nyerjünk. Az örökös távollétért, hogy karácsonyra is karácsony előtt jövünk, mert az ünnepi estet saját családi körünkben szeretnénk tölteni, szeretett gyerekeinkkel, akik még nem külön szigetek, pontosabban, akiktől még mi nem vagyunk külön (jég) szigetre elszakadva. Amikor a fény ünnepén, szentestén lángot fog a gyertya kanóca, én nemcsak a születés csillagára, a betíehemi fényre gondolok. Fülemben a Mennyből az angyallal összecseng a legszomorúbb vallási szertartáson felhangzó könyörgés egyik sora: „az örök világosság fé- nyeskedjék neki”. Gyertyagyújtáskor szoktam a (nem csak) karácsonyesten úszó jégtáblák felé azt kívánni, hogy a magányban legalább annak az örök csillagnak a fénye világítson nekik. Régi dicsőségünk, halkések az éji homályban... Ön vallomás, én vallomás CS. LISZKA GYÖRGYI Húsvét óta hordozom magamban. Somolygok, kacarászom, elkomoro- dom, könnyekig hatódom, a szívembe mar. Az első könyv 371 számozott mondata közt nincs egy sem, mely hidegen hagyna. A második könyv felénél már kezdem húzni az időt, egyre lassabban olvasom, hogy annyival is tovább tartson, közben duzzogok, hogy mindjárt véget ér. És aztán mi lesz? Utoljára talán kilencéves koromban éreztem ezt, mikor a Micimackót olvastam. Hogy most már kész, vége, mit csinálhatok még az életben. Ha úgy vesszük, családregény az is. És kék. Ez meg maga a családregény, egy kékbe kötött aparegény, mert „a szövegapákat rendszerint kékbe kötik”. Háromszáz-négyszáz év apái, mintegy A szív segédigéi anyaszövegeinek kiteljesedéseként. Az apád, az..., meg mikor az egész ország egy összekacsintó édesapám - na ide figyelj, apukám -, sőt a két álarcos édesapám, aki pisztolyt fogott kedden este Ózdon a Kőalja úti MOL-benzinkút 56 éves kútkezelőjére, és a bevételt követelte tőle. Sok nemes lelkű és tivornya, vagyont-ér- téket gyűjtő és osztó, fosztó és prédák) édesapámok, egytől egyig rokonszenves, hogyan is ne, hiszen nélkülük ez a regény, az egyetlen édesapa - „Enyém” - nem jöhetett volna létre. Ákiről édesapám fia nem akar írni. 712 oldalon. Mert „Édesapám a legjobb édesapa volt a világon, akit csak elképzelni tudott, tud, mert édesapám, ahogy a személyrag mutatja (lefordíthatatlan szójáték), az övé, övé apa, és ez az övé visszavonhatatlan és egyszeri.” Vele kapcsolatban van egy szomorú személyes élményem, ez az apa egyszer valahol velem is találkozott, igaz, halálában, mint párhuzamosok, fölsejdítve előttem a végtelent. Föltolul bennem a kínos emlék, szorongok kicsit, ugyanakkor megtisztelve érzem magam, mikor a 353. számozott mondatban ráismerek a konkrét napra, „...telefonhoz hívtak, hogy meghalt az édesapám, ma, május ötödikén, háromnegyed háromkor...” Innen tudom csak, hogy május hatodikán telefonozhattam én édesapám Kossuth-díjas fiával, s az elintézendő elintéztével megkérdeztem nagy hetykén, hogy van mindig. Köszönöm, tegnap meghalt az édesapám, mondta, én meg mint afféle, akinek a saját, övé egyszeri édesapja, az övé legjobb már réges-rég, tehát tudván tudja, mit jelent a részvétnyüvánítás - jöttek sokan gratuláltak-, arról nem is beszélve, hogy édesapám Kossuth- díjas fiának anyaszövegéből pontosan kiolvasható, mit gondol erről ő maga, hogy undor, hogy sajnálom, mit sajnál, hisz nem is ismerte, semmit nem tud róla, mit nem hallgat inkább, szóval én mindennek tudatában, ismeretében valami olyasmit hebegtem, hogy nehéz ilyenkor megszólalni. Nem is kell, mondta, nem is azért mondom, csak azért mondom, mert most ez van. Máskor más, most meg ez, kattant ki, talán nem véledenül, az enyém Tőzsér- versből e sor, akár a földi retesz. Hát ennyi közöm van nekem édesapám fiának édesapjához meg a fiához. Meg most már annyi, hogy egy kicsit nekem is édesapám lett, ez óhatatlan, ezzel számolnia kellett a fiának, ha nekem adta, kékbe kötve odadta. Húsvétra. Merthogy akkor jelent meg Esterházy Péter Harmonia caelestise. Számozott mondatok az Esterházy-család életéből és Egy Esterházy család vallomásai. Ez a nagyregény, az apaszöveg, az olyan magyar mondatok, amelyek konkrétan énbelőlem azt váltották ki, hogy nem akartam, hogy vége legyen, mert mindvégig, ha kezembe vettem, átjárt keresztül-kasul, szél- tében-hosszában az az égi harmónia, amire az ember születése óta vágyik, s ami felé, ha nem ostoba, igyekszik. Benne van a majki nagymama bölcsessége, a minimum háromszáz év, amiben gondolkodni érdemes, mert mit számít, hogy kaptam-e halat idén karácsonyra, eszem-e pulykát jövőre, ha rontom a nyelvet, hagyom süllyedni az igényességet, a termelés-fogyasztás alkatrésze vagyok, bevásárlógép, egy nagy száj, mely mindent elnyel, s meg sosem telik. Hordozom magamban húsvéttól, jókat mulatok, mert hogy az ember esendő, az olykor mulatságos is tud lenni, ha az ember háromszáz években gondolkodik, s összeszorul a torkom, mert ugyanez ugyanakkor annyira megható. S talán nem véletlen, hogy karácsonyra buggyant ki belőlem, amikor minden a szent családról szól, megtartó édesanyákról és édesapákról, hagyományról, kultúráról, hitről - az égi harmóniáról. S megdöbbentő a felismerés, hogy az ifjúságom irodalmi tananyagából ismert nagy tiszteletet érdemlő rőzseszedő anyókák, körtemuzsikás mezítlábas legénykék jégvirágos karácsonya mellé kibomlott s velük szépen összesimult a grófi szegénység, a kitelepítettek nyomorúsága - édesanyám krumplit lopott - ugyanazt igazolva, hogy ha a lélek nemes, körülötte minden felmagasztosul, az istálló, a jászol, a szalma... Istenem, hogy nincs új a Nap alatt. Gyermek született. Attól a naptól kezdve mindig mindenkor ugyanaz ismédődik, s az ember - mert ostoba -, mégsem érti. Szerencse, hogy az Úr türelme végtelen - isméüés a tudás anyja -, majd csak megértjük. Addig is hajtsuk fel a legnagyobb halat, a legszebb fát, a legcsillogóbb ajándékokat, szerezzük be a legnyugatibb ajtódíszeket, süssük meg a legmázosabb mézeseket, terítsünk fényűző asztalokat, de emiatt ne panaszkodjunk. Hiszen ahogy EP úja másutt, „az ünnep sincsen csak úgy, magamagától, semmiből nem spórolhatjuk ki önmagunkat. Tevékeny részvételünk nélkül az ünnep csak halott forma, merev díszelgés valami előtt, ami tiszteletet érdemel, az ünnep mint jól- neveltség, mint imamalom, mint hatalom, mint kötelességtudás (mert rend a lelke mindennek), elhárítás, elkerülés, megúszás, konzerválás, ilyen az az ünnep, amelyből elvesszük a személyes tétjeinket. Az ünnep nem ünnepség, ahol mindent előkészítettek már, s csak be kell vonulnunk, hogy legyen végre valaki, aki értékelje a hidegtálakat és a ragtime-zenekart. (...) Ez ügyben néha olyan mondatokat mondok - hallom mintha a saját nagybátyám volnék, aki idejét múltán és finnyásan sápítozik, hogy milyen kupleráj lett a világból, mintha csak halkésről beszélnék, modorról, rendről, egy konzervatív úr. Lehet; nem hiszem. Egy biztos: ünnep nélkül nem lehet élni.” Két angyal Nagy József Angyalok sorozatából
