Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)

2000-12-08 / 283. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2000. DECEMBER 8. Meditáció párizsi esőben egy miséről s arról, hogy Párizs-e még a világ fővárosa, valamint arról, hogy ki ma a legnagyobb francia költő Kultúra Item vagy áj töm? Hadd kezdjem ezúttal köz­hellyel. (Ezúttal? Párizsról nehezen lehet nem közhelyet mondani. Ez az ára a körülbe­lül a Napkirály óta tartó világfővárosi státusnak: ha egy város 300 évig Európa, sőt szinte minden földrész szellemi és kulturális köz­pontja, akkor szellemi és kul­turális életének, történelmé­nek lassan minden adata köz­hely lesz.) TŐZSÉR ÁRPÁD A mai napra előírt párizsi közhe­lyünk először IV. Henrik szájából hangzott el, aki - hogy a katolikus Párizst békés eszközökkel bevehes- se - 1593-ban harcos hugenottából hívő katolikussá lett, s pálfordulását így okolta meg: Párizs megér egy misét. Hát nem tudom, megérte-e neki (később éppen egy fanatikus katolikus merénylő végez vele!), ne­kem mindenesetre Párizsban nem­rég, egy vasárnap reggel, nemigen volt más választásom, mint szent misére betérni a Saint-Sulpice szé­kesegyházba. Ugyanis a Bonaparte és Vaugirard utcák sarkán álló Ma­gyar Intézet felé tartva olyan eső zú­dult a nyakamba, hogy jobbnak lát­tam födelet keresni a fejem fölé, s mivel éppen a lenyűgöző méretű, inkább monumentális, két bástyájú várra, mint templomra emlékeztető Saint-Sulpice előtt haladtam el, hát oda futottam be. Képzeljük el hát, hogy 2000. no­vember 26-a van, úgy 8 óra előtt le­het az idő, ülök a székesegyház egyik mellékhajójában, fejem fölött, Delacroix freskóján Mihály arkan­gyal vív a sárkánnyal, s a két csonka toronyban reggeli misére zúgnak a Sulpice harangjai; soha ilyen agyat- szívet zengető fenséges koncertet nem hallottam még, mintha valahol a csillagok között ülnék, s a kepleri szférák zenéjét hallgatnám, mintha a Rue Bonaparte-ból nem egy temp­lomba futottam volna be, hanem egyenesen a világűrbe futottam vol­na ki. Negyedik napja a Magyar In­tézet vendégei vagyunk, író-olvasó találkozóra invitáltak bennünket az Intézet kedves vezetői (három po­zsonyi írótársamat s jómagámat); a találkozó megvolt még pénteken es­te, azóta magával a várossal talál- kozgatunk, ületve én, most, a Saint­Sulpice-ben, közvetlen a reggeli mi­se kezdete előtt, a találkozásaim emlékeit rendezgetem magamban: megérte-e az esős őszben 3-4 napra Párizsba utazni úgy, hogy érkezé­sünk után szinte mindjárt fordulha­tunk vissza? (Ma már indulunk is haza.) Nos, mindenekelőtt: igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a francia főváros ma már nem a világ fővárosa. Sok ennek a külső jele is, de a belső jelei a markánsabbak: a franciák foggal-körömmel védik a védhetetlent, a régi dicsőségüket. Világhegemóniájuk elvesztése szá­mukra hasonló trauma, mint a ma­gyarok számára Trianon. Apropó: Trianon! Roncsol Laci bará­tom, expedíciónk fő előadója, teg­napelőtt este úgy nézett szembe a körülbelül száz fős francia közönsé­günkkel, mint Mihály arkangyal a sárkánnyal, mondván, hogy bizony, bizony, Trianon Franciaországban volt és van. S Grendel Lajos, kisded párizsi küldöttségünk harmadik je­les tagja (akiről az estünk másik elő­adója, Valér Mikula szlovák iroda­lomtörténész azt mondta, hogy e- gyenesen abból a közép-európai nagy erdőből jött - mármint Gren­Az igazi szenzációt a mai francia irodalomban a filozófusok jelentik. del Lajos -, amelyet a rómaiak óta az európai térképeken fehér folttal szoktak jelölni, s azt írják rá, hogy „Itt oroszlánok vannak!”), szóval mikor tegnap a Champs-Elysées-n jártunkban, valahol a Concorde- obeliszk és a napóleoni Diadalív kö­zött, egy kies zúgban felfedeztük Clemenceau furcsa, vadászruhás- hátizsákos szobrát, Grendel Lajos sem mulasztotta el megjegyezni, hogy a nagy férfiúnak itt nem is any- nyira vadász-, mint inkább vaddisz­nó-formája van. Törlesztettünk hát Trianonért! Kicsit megkésve, de an­nál bátrabban. Hie sunt leones, item! Szóval Párizs már nem a világ fővá­rosa. Tegnap (azaz szombaton) este is zuhogott az eső. Hová lehet men­ni szombaton este, zuhogó esőben, Párizsban? Gondoltam, beülök egy moziba. A Montparnasse alatt van egy nagy mozikombinát, a Gau- mont, egyszerre 12 filmet vetítenek benne. Sorra néztem valamennyi­nek a plakátját. A 12 filmből tíz amerikai volt. Nem mentem mozi­ba. Item (vagy inkább hát: ájtöm!). Beültem a Rotonde kávéházba (a- hol előttem állítólag Simone de Beauvoir, Sartre, Hemingway, Hen­ry Miller, James Joyce, Radnóti Miklós és Aragon Louis is üldögél­tek már, meg a mi négyes küldöttsé­günk is üldögélt, mindjárt a párizsi lakozásunk első napján, de nem állí­tólag, hanem halálos biztosan; azért emlékszem olyan jól a dologra, mert Grendel Louis ott felejtette az esernyőjét; az irodalomtörténészek - megint csak állítólag - máris nyo­mozzák, hogy a nevezetes esemény a Rotonde-ban történt-e vajon vagy a Selectben; Valér Mikula az utóbbi verzió mellett kardoskodik), szóval beültem, a Rotonde-ba, és a pincér angolul kérdezte meg tőlem, hogy mit óhajtok. Nincs kizárva, hogy Hemingwaynek nézett. Item (par­don: Ájtöm). Még Pozsonyban ol­vastam, hogy New Yorkban már a nagymamák is rolleron száguldoz­nak bevásárolni. A globalizáció most ezt a divatőrületet diktálja. A hír vétele után egy héttel a Boule­vard Saint-Michelen már tizenhét rollerezőt számoltam össze. (A pári­zsi roller-őrültek főleg a St Michel és a Rue Cujas sarkát kedvelik, ahol - Radnóti szenzációs megfigyelése szerint - „egy kissé lejt a járda”.) Item. A párizsi képes magazinok címlapján már csak egy francia színészt fedeztem föl (a többi ame­rikai volt), Gerard Depardieu-t. Ő is úgy gubasztott a Le nouvel observa- teur első oldalán, anyaszült mezte­lenül (Rodin Gondolkodójának a pózában), mint egy száműzött bennszülött-vadember. Item. S vé­gül, de nem utolsósorban ugye az Európai Unió és a NATO, s az Euró­pa Parlament és az Európa Tanács székhelye sem Párizsban van. Item. Szóval Párizs már egyre inkább csak Franciaország fővárosa. De azért természetesen még mindig megér egy misét. Hisz a Notre-Dame, az Elysée-palota, az Arc de Triomphe, a Sacré-Coeur, a Panthéon, az Eif- fel-torony, a Louvre, a Pompidou Központ, a Saint-Germain temp­lom, s a számtalan emlékezetes pá­rizsi utca azért még itt van, s ha be­állók a Place Charles de Gaulle kö­zepébe, olyan pazar, szinte mennyei boulevard-ok nyílnak a föld minden tája felé, mintha a vüágmindenség közepében állnék. S ez mind önma­gában is olyan látvány, amelyhez csak az ókor hét csodája fogható. S végül itt van fölöttem a Sait- Sulpice boltozata is, amelyet én tu­lajdonképpen csak most fedeztem föl magamnak, de hálát adok az is­tennek, hogy legalább most fölfe­deztem. „Grace a Dieu”, mondja a pap is az oltárnál, ő azért hálálkodik, hogy vége a misének. Ite, missa est. Gyermekkoromban latinul miséztek a katolikus templomokban, én még ministráltam is latinul, a „Grace a Dieu” helyett azt mondtuk: „Deo gratias”, ráismerek a francia formu­lákban a latin archeszövegekre. Zeng a katedrális roppant orgonája, így zenghetett 1822-ben is, mikor az akkori idők legnagyobb francia köl­tője, Victor Hugo esküdött e falak közt örök hűséget Adele Foucher- nek. (Az „örök hűség” kerek tíz évig tartott; aztán Adelka felszarvazta Victort Sainte-Beuve-vel, a „legna­gyobb francia költő” meg még ab­ban az évben újabb „örök hűséget” esküdött. Azúttal egy színésznőnek. De arra az esküvőre már nem a Sulpice-ban került sor, az tehát már egy más történet.) Kint közben elállt az eső, ballagok fölfelé a Rue Bonaparte-on, s azon gondolkodom, hogy ki most a leg­nagyobb francia költő. Tegnap föltettem ezt a kardinális kérdést az egykori legendás párizsi Magyar Műhely szerkesztőjének, a mai francia irodalom kiváló ismerő­jének, Nagy Pálnak is. A költő-szer­kesztő montrouge-i lakása úgy van kibélelve könyvekkel, hogy a falak­ból csak a palafont lehet látni, gon­doltam, a sok francia könyvben csak van válasz az én kérdésemre is. Nagy Pál válasza így hangzott: „Leg­nagyobb francia költő” jelenleg nincs, mert francia költészet sincs. De a verbális költészet általában is haldoklik, a „vizuális-hang-számító- gép-költészeté” a jövő. (Vö. Nagy Pál: Az irodalom új műfajai.) Hasonló a véleménye (de azért ta­lán mégsem ennyire radikális) a több nyugati egyetem tudós tanárá­nak, a Holland Királyi Tudományos Akadémia rendes tagjának, Kibédi Varga Áronnak is. (Párizsi irodalmi szabadcsapatunknak abban a meg­tiszteltetésben volt része, hogy ő volt a műsorunk „modérateur”-je. A franciául anyanyelvi szinten beszé­lő-rögtönző tudós író persze az el­més összekötő szövegeivel annyira magára vonta a közönség figyelmét, hogy többet tapsoltak neki, mint ne­künk. Isten látja a lelkem, nem irigykedtem, megérdemelte a tap­sot.) Kibédi Varga Áron szerint a mai francia irodalomban van próza, főleg regény, de nincs költészet. A legjelentősebb élő költők (Yves Bon- nefoy, André du Bouchet) már a 80. évük felé közelednek. A prózában a hatvannégy éves Philippe Söllers és a huszonkét évvel fiatalabb Michel Houllebecq nevét ajánlotta figyel­münkbe a kiváló holland-francia- magyar irodalomtörténész. Az igazi szenzációt a mai francia irodalom­ban azonban sok gondolkodó, egye­temi oktató és újságíró szerint nem az írók, hanem a filozófusok jelen­tik. „Aki ma Párizsra tekint, az első­sorban Foucaultra, Deleuze-re, Lyo- tardra és Derridára figyel” - írja a pozsonyi Kalligram 2000/9-es szá­mában maga Kibédi Varga Áron is. (A Kalligram jelzett számát egyéb­ként az Intézet munkatársai a mű­sorunk hallgatói között is terjesztet­ték, s a jó franciák vitték is a folyó­iratot, mint a cukrot, ők is láthatóan abból akarták megtudni, hogy ki a legnagyobb francia költő.) Szóval Párizsban ma a filozófusok a sztárok. Mit lehet mindehhez hoz­zátenni? Esetleg annyit, hogy püff neki! Ugyanis ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a legnagyobb fran­cia költő ma - Jacques Derrida. Mikor a múlt század vége felé Bemard Shaw-nak tették föl a kér­dést, hogy ki a legnagyobb francia poéta, az író azt felelte: Természete­sen Victor Hugo, de elég baja az a francia irodalomnak. A legnagyobb francia költő ma tehát a filozófus Derrida, de elég baja ez a francia költészetnek. Mert ez azt je­lenti, hogy nincs francia költészet. Szegény Párizs! Ezek szerint már a költészetnek sem a fővárosa. Item. Nyitom az Intézet kapuját, a zár ma a magyar történelem egyik jeles eseményének a dátumára hallgat. Természetesen nem írhatom ide, hogy milyen jelszót kell belepötyög- tetni az automatába, hogy a vasalt szézám kinyíljon, de nagyon elmé- sen-szellemesen ki van ez találva: a párizsi Magyar Intézetben még a kaputelefon is a magyar történel­met, kultúrát, irodalmat népszerű­síti. Ha megkérdeznénk a szerkeze­tet, biztosan gondolkodás nélkül ki­dudálná nekünk azt is, hogy ki ma a legnagyobb magyar költő. Az Intézet nyájas női ölként fogad magába, amely befogadás immár a párizsi expedíciónk végét is jelenti. Vár bennünket a barátságosan vi­csorgó Közép-Európa, várnak ben­nünket az oroszlánok; vár bennün­ket Pozsony és Budapest, amely vá­rosokról aztán valóban nem tudom, hogy megérnek-e egy misét, de azt határozottan tudom, hogy „legna­gyobb magyar költő” mindkettőben van dögivei. S hát ugye az sem sem­mi! Ájtöm. Ha valamivel imponálhatunk külföldön, az éppen két kultúra egymás mellett élésének képessége - ami még Nyugaton sem természetes Párizsi szlovákiai magyar szalon a tolerancia jegyében VALÉR MIKULA Anno a gazdag, de főként kultivált párizsi hölgyek szalont vezettek. Ott találkoztak a kulturális, művészeti és társadalmi élet jeles alakjai. Ezek­ből a szalonokból általában haszno­sabb dolgok kerültek ki, mint a poli­tikai kabinetek ideges légköréből. Sajnos, manapság sem nálunk, sem Párizsban nincsenek üyen szalonok, a feszült politikai légkör azonban to­vábbra is uralkodik. Ezért mindenki­nek, aki nem akar kakas lenni honi szemétdombunkon, jólesik kiesni néhány napra, és belekóstolni a sza­lonok világába. Mert azért létezik még Uyesmi - az egyiket a párizsi Magyar Intézet működteti. Ennek az intézetnek, átgondolt mű­sorstratégiájának hála, szép számú törzsközönsége van (nem csak ma­gyarokból áll). Hiszen nem csupán nyelvtanfolyamokat szerveznek, hanem kiállításokat, koncerteket, vetítéseket, színházi előadásokat, irodalmi esteket, előadásokat és úgynevezett Liszt szalont, amely a zeneköltőről elnevezett helyiségben zajlik. Idén az utolsót november 24- én rendezték, Magyar kulturális élet Szlovákiában címmel. A szervezők négy kalügramos vendéget hívtak meg: Roncsol László költőt, iroda­lomtörténészt, Tőzsér Árpád költőt, Grendel Lajos írót és e sorok íróját szlovák részről. A műsorvezető ugyancsak kalügramos volt: Kibédi Varga Áron irodalomtörténész és költő, aki az amszterdami egyete­men francia irodalmat tarnt, és aki­nek tavaly két könyve jelent meg a Kalligram Kiadóban. „Példa az elmúlt nyolcvan év békés egymás mellett élésére” - állt a meghívón, az est a „tisztelet a tole­ranciának” jegyében folyt. Megle­het, mi tudjuk, hogy ez az egymás mellett élés nem mindig példás, és hajiunk arra, hogy azt hangsúlyoz­zuk, ami nem működik jól, de Pá­rizsból nézve ezek az apró torzsal­kodások lényegtelenek! Kis csatáro­zásainkat és még kisebb fájdalmain­kat külföldre cipelni nem kifizető­dő, ezzel csak kicsinyességünket igazoljuk. Ha valamivel imponálha­tunk külföldön, az éppen két kultú­ra egymás mellett élésének képessé­ge - ami még Nyugaton sem termé­szetes. A szlovák nemzet képviselő­jeként szeretném kifejezni elismeré­semet a Magyar Intézetnek azért, hogy „a másik felet” is meghívta, ez­által a gesztus által az est nemcsak a „tolerancia tiszteletének” jegyében zajlott, hanem ennek megnyilvánu­lása volt. El tudok ugyanis képzelni egy egysíkú, kényelmes találkozót, amelyen mindenki elsírhatta volna a bánatát, és szidhatta volna a má­sik nemzetet anélkül, hogy ezek a si­rámok illetéktelenek fülébe jutottak volna. Igaz, ami nálunk még elkép­zelhető, az Párizsban elképzelhetet­len - a magyar képviselet Párizsban valóban úgy viselkedik, ahogyan Párizsban illik, míg a szlovák úgy, mint itthon (legalábbis ezt tapasz­taltam, de erről kicsit később). Lehet, hogy a hazai látószögem okozta, de azt vártam, hogy össze­jön néhány nosztalgiázó hölgy, aki udvariasan meghallgat bennünket, mi pedig még udvariasabban meg­hallgatjuk egyre rövidülő emlékei­ket egyre távolabbi ifjúságukról, hogy aztán nekivágjunk a párizsi éj­szakának. Csakhogy azon az estén zsúfolásig megtelt a terem a külön­böző nemzetiségek és nemzedékek képviselőivel. Természetesen az ott élő magyarok voltak létszámfölény­ben, de szép számmal akadtak fran­ciák, szlovákok, nem európaiak és több nagykövetség képviselői. A szlovák nagykövetség előre iga­zolta távoüétét, ami udvarias gesz­tus, de öreg hiba: úgy tűnik, műve­lődéspolitikánk tanácstalan, felelőt­len Párizsban. Elvégre mi négyen Szlovákiából jöttünk, ezt az orszá­got képviseltük, még ha hárman azt a részét, amely természetesen a ma­gyar kultúra része is - de nem csak azé. Ha párizsi képviseletünk ezt büszkén vállalta volna, fényesebb lett volna a találkozó, és az a benyo­más alakulhatott volna ki a francia fővárosban, hogy a szlovák kultúra hivatalos képviselőivel szemben to­leráns és demokratikus. Nemcsak küldöttségünk személyiségeinek je­lentősége miatt gondolom ezt. De azért is. Elvégre olyan író, mint Grendel Lajos nem születik naponta Szlovákiában! Igaz, hogy magyar és magyarul ír, de - mint ő maga is el­mondta a szalonban - mind a szlo­vák, mind a magyar kultúra része. Szóljunk azonban az estről is. Ron­csol László, a Csallóközi Kiskönyvtár szerkesztője a magyar etnikum tör­ténetéről beszélt, ezen belül is a ma­gyar kisebbség életének történelmi- politikai szempontjairól Csehszlo­vákia megalakulásától napjainkig. Én szándékosan nem beszéltem a szlovákok és magyarok együttélésé­nek politikai vonatkozásairól, ame­lyek még mindig vita tárgyát képez­hetik, arra összpontosítottam, ami összeköt bennünket: a szlovákiai magyar irodalom legutóbbi két-há- rom évtizedéről szóltam, és megkí­séreltem szlovák szempontból érté­kelni a normalizációs esztétikai és eszmei struktúrák közös szétverésé­ben betöltött szerepét. Példaként Tőzsér és Grendel szlovákul megje­lent műveit idéztem. Előbbi elmél­kedésében a multikulturális közeg pozitív hatásaival foglalkozott és a globalizáció negatív következmé­nyeivel. A globalizáció Tőzsér sze­rint nem humánus, mivel - az angol révén - a nyelvi totalizáció veszélyét hordozza. Ezzel szemben az egyik nyelvből a másikba, abból a harma­dikba, negyedikbe való szabad átjá­rást - ami a Kalligramban gyakorlat - a szabadság gyakorlati alkalmazá­saként értékeli. Grendel ott folytat­ta, ahol Tőzsér abbahagyta - a Kal- ligramnál, ami az est vezérmotívu­mává vált. Ismertette a közönséggel a nemzetek feletti kiadói koncepci­ót, melynek része a kulcsfontosságú közép-európai szövegek megjelen­tetése több nyelven. Természetesen elhangzottak Tőzsér- és Grendel- szövegek francia nyelven. Ezeket Véronique Charaire tolmácsolta ki­válóan. A vonzó francia dáma fordí­totta le Grendel És eljő az ő országa című könyvét - és a franciák azt mondják, kitűnően. Kibédi Varga Áron a szlovák-magyar kultúra köl­csönös tiszteletének és együttműkö­désének jó példájaként hozta fel, hogy Grendel a Szlovákiai írók Asszociációjának elnöke. Hasonló példát nehezen lehetne találni né­hány környező országban (például Romániában). Az est kötetlen be­szélgetéssel folytatódott. A párizsi publikum ugyanis a hivatalos rész végeztével nem ered szélnek, ha­nem kérdez. S a visszhangok alap­ján állíthatom, ezen az estén a szo­kásosnál is nagyobb volt az érdeklő­dés a szlovákiai magyar és szlovák irodalom iránt. A párizsiak csapon- góak. Megtörténhet, hogy egy-ket­tőre elfelejtik Szlovákiát, ahogy Grendel ottfelejtette az esernyőjét a Café Select ben. Grendel akaratla­nul is Laco Novomesky nyomdokai­ba lépett, aki ernyőjét a Café Uni- onban felejtette. Szlovákia viszont másban követhetné Magyarország példáját: a Magyar Intézet jelen van Párizsban, tudja, hogy a magyar kultúrára állandóan fel kell hívni a franciák figyelmét. Szlovák intézet azonban nincs Párizsban. Valószí­nűleg vannak Európának kulturális szempontból jelentősebb városai, amelyek elsőbbséget élveznek... De már megint itthon járunk - s mi­előtt nyakig belemerülnénk hazai gondjainkba, térjünk vissza néhány percre a békés párizsi utcákra, vagy a rue de Rennes-i éjszakába, amikor Grendel - immár esernyő nélkül - küszködött a verlaines-i homlokán lecsurgó esővel. Remélem, nemcsak a beaujolais nouveau tér vissza min­den év novemberében a francia ká­véházakba - egyszer még vissza kell mennünk azért az esernyőért. rfi -rt.vi •úi'*; tv. .‘Iyivj ; T7 ff tt ti ti ti ­......ti..».« ít.. tt....Xi ,t* Pár izs madártávlatból (Archív felvételek) Az „öreg hölgy"

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom