Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)
2000-12-07 / 282. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. DECEMBER 7. Kultúra Ónodi Eszter: „Egymás után kilencszer-tízszer nem lehet egy előadást a csúcsra vinni, a közönség azonban minden alkalommal valami rendkívülit vár..." Párizsban játszott, az Odeon stúdiószínpadán Európa különböző pontjain játszott már. Pozsonyban, Kassán, Pilzenben, Stuttgartban, Milánóban, Edinburghban. Brecht Baaljával Strasbourgba, Vilniusba, Nyitrára és pár héttel ezelőtt Párizsba is eljutott. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ez volt a csúcs. Párizsban, az Odeon stúdiószínpadán kilenc plusz egy előadás. A „plusz egy” nyilvános főpróba volt, amelyet az Odeon fél társulata látott. Európai színész számára az Odeon körülbelül annyit jelent, mint operaénekesnek a milánói Scala, balett-táncosnak a londoni Covent Garden. Magyar társulat, mégpedig a Katona József Színház először 1988- ban vendégszerepeit ezen a színpadon a Három nővérrel. Másodjára, ugyancsak a Katona 1990- ben a Platonowal és az Übü király- lyal lépett fel ugyanitt. Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor munkái után most Schilling Árpád rendezését láthatta a párizsi közönség. Azt az előadást, amely a magyar színházi életben is rendhagyó utat tett meg a főiskolától egészen a Katona József Színház Kamrájáig. Ónodi Eszter több szerepet játszik a darabban. Legelőször egy irodalmi szalonban látjuk, a bóloga- tójánosok, a fafejek között. „Műnő”, aki nem ismeri az igazi értékeket. Ezt követően a két nővér egyike, aki Baal ágyában landol. Később bárzongoristaként jelenik meg, aztán fehér ruhás koldusasz- szonyként az elmebetegek kórházában, a darab legvégén pedig az álomképben lép színre. Sok kicsi sokra megy? Vagy mondjuk inkább azt, hogy Schil- linggel bármit? Jó előadásban mindig öröm részt venni. A Baal pedig nagyon jól sikerült. Számomra azért volt nehéz a munka, mert csak villanásokra adott lehetőséget. Mintha filmben játszottam volna. Feltűnök és eltűnök. Arra nem volt lehetőség, hogy héttől tízig egy állapotrajzot adjak, itt három percekben kellett létrehozni, megmutatni valamit. Minden jelenet a maximumot várta tőlem. ívek helyett erős epizódokról tudok csak beszélni. De azért is élveztem a játékot, mert olyan embereket hozott össze a rendező, akik zenélni is tudnak. Szaxofon, dob, gitár, basszusgitár és zongora szólalt meg a színpadon. Párizsban meg is kérdezték, hogy mi zenészek vagyunk, akik betanulták a szöveget? Ezek szerint nem zenéltünk rosszul. Strasbourgban hogyan fogadták az előadást? Ott volt az első nagy megmérettetés, az első külföldi, szinkrontol- mácsos előadás. Nagyon szerette a közönség. Komoly sikert arattunk. Vilnius? Ott nem szerették, vagy inkább nem értették annyira. Hiányzott a szinkrontolmács. Szinopszist kapott a közönség, és nem tudta követni az előadást. Nyitra? Két telt házas előadás. Párizsban hányadszor játszották a darabot? Az utolsó este a 45. Baalt jelentette számunkra. Ezzel el is búcsúztunk a darabtól. Ez Viktor döntése volt. Bodó Viktoré. Azt mondta: ő már annyit változott a bemutató óta, hogy úgy érzi, képtelen már úgy játszani Baalt, ahogy a legelején, elsőéves főiskolás korában. Én ezt értem is mint színész. Ez volt az első szerepe, utána kezdett el filmezni. Teljesen ismeretlen, pályakezdő színészként kapta meg a feladatot. Mindenfajta szakmai tudás nélkül. Az energiájával, az őserejével nyomta végig az előadást. Nem úgy építette fel a szerepet, hogy annak kiindulópontja, csúcspontja és befejezése legyen, hanem csak úgy ösztönösen játszotta - remekük Azóta viszont tudatosabb színész lett, aki a 45. előadáson már nem tud ugyanolyan lánggal égni, mint az elsőn vagy a harmadikon. Ha most kezdené el játszani a darabot, akkor bizonyára lerakna magának néhány olyan pontot, hogy bármi történhet, lehet fáradt vagy dekoncentrált, az alapokban, a figura pilléreiben meg tud kapaszkodni. De amikor elkezdtük próbálni a darabot, Viktor még nem így gondolkodott. A szó jó értelmében amatőr volt, és velünk együtt ő sem gondolta, hogy ez a vizsgaelőadásként létrejött Baal eljut az Odeonba. Tovább feszíteni pedig nem akarta a dolgokat. Annak úgysem lett volna értelme, hogy a karjainkban haljon meg az előadás. Nem kell semmit agyonjátszani. Párizsban akkora sikerünk volt, hogy azt már úgysem tudtuk volna túlszárnyalni. Az volt a csúcs. És ott kell befejezni. Berlini és barcelonai meghívást is kaptak. Arról is lemondtak? Ebből is látszik, ez a csapat nem úgy gondolkozik, hogy nem érdekes, milyen állapotban lesz az előadás, ha utazhatunk, akkor utazzunk! Ha Viktor mint főszereplő úgy érzi, hogy ennyi volt benne, akkor ezt be kell fejezni. Le kell zárni. Nyilván vannak, akik nem értenek egyet vele, mert tudják, hogy ez az előadás még akkor is jó volt, amikor gyengébb formáját futotta. Nekik is igazuk van. Sajnálják, hogy nem játsszuk többé. Mások úgy vélik, hogy ez nem megoldás. Valaki eldönti, hogy vége, befejezte, és akkor nincs tovább. Én erre azt mondom: ez annyira speciális darab, hogy ebben minden a főszerepet játszó színész kezében van. És ha leáll a motor, akkor azt tiszteletben kell tartani. Viktor és Schilling Árpád között ez már régebben téma volt, komolyan és hosszasan beszéltek erről. Szerintem nem volt köztük ellentmondás. Meg ők már máshol tartanak. Csinálják a Krétakört. Saját társulatuk van. Én a Katona József Színház tagja vagyok. Úgy tudom, negyedéves volt a főiskolán, amikor bekerült a Baalba. Sejtette, hogy egy ilyen legendás előadás részese lesz? Egyáltalán. Próbálni persze nagyon szerettem. Rengeteget játszottunk, improvizáltunk. A vizsgaelőadás egyébként a darab első feléből állt. De már azzal is akkora sikerünk volt, hogy Zsámbéki Gábor felkérte Schilling Árpádot, rendezze meg a másik felét is a darabnak, és vigyük be az előadást a Katona József Színházba. Ez volt tavasszal. Nyáron már a zsámbéki romokon szerepeltünk a Baallal. Olyan nézővándoroltató előadás született. Különböző helyszíneken játszottunk, a nézők pedig jöttek utánunk. Másfél két hét alatt hoztuk létre a darab másik felét, és azt kell hogy mondjam, ezen nem dolgoztunk annyit, mint a vizsgaelőadáson. Arra több időnk volt, és a próbák is intenzívebben zajlottak. A zsámbéki premier a halálugrással volt egyenlő. Akkor ment le először egyben, megállás nélkül a darab. Ami nonszensz. Egyedül az mentette meg az előadást, hogy fantasztikus légkörben dolgoztunk. Mindenki tele volt energiával és erősen koncentrált, így a nézők figyelme elsiklott azon pontok felett, ahol lelassult az előadás ritmusa. Ők csak azt látták, hogy ott van tizenkét ember és irgalmatlan odaadással játszik. Csúsztunk, másztunk, fetrengtünk annak rendje és mórjja szerint. Párizsban, a darab temetésén el is meséltem a többieknek, hogy ilyenfajta e- gyüttlétet, egységet én csak egyszer éltem meg. Amikor Ascher Tamással dolgoztam egy nyári táborban, még a főiskola előtt. Ősszel aztán a Kamráé lett a Baal. Ott zárt térbe került, és elkezdtük reperto- árszerűen játszani. Be kell hogy valljam, a huszadik előadás tájékán már megcsappant bennünk az elán. Ennek is megvolt az oka. Nem voltunk már annyit együtt, ráadásul mivel késő este ment a darab, héttől fél tizenegyig mindannyian egy másik előadásban játszottunk. Bizony voltak fáradt periódusaink. A nézők szerencsére így is nagyon szerették az előadást. A Kamra mindig megtelt. Párizsban hol játszottak, melyik részén a városnak? Berthier-ben. Az Odeon stúdió- színpadán. A plakátokat természetesen a belvárosban, az Odeon környékén rakták ki, így nagyon sok néző tévedésből oda ment, onnan metrózott el Berthier-be. Az Odeon az európai színjátszás egyik legrangosabb helye. Ezért örültünk annyira, amikor a színház műsorfüzetében egy oldalon szerepeltünk Bob Wilson Poe-estjével és az Isabelle Huppert címszereplésével készült Médeával. Az ilyen többnapos vendégszereplés során mindig az első előadás a legnehezebb. Akkor dől el minden. Rögtön az elején hatalmas sikerünk volt. Állva bravózott a közönség. A kinti tolmácslány előre figyelmeztetett bennünket: a franciák nagyon érzékenyek és nagyon reaktívak. Ha tetszik nekik valami, akkkor őrjöngve imádják, de ha nem, kifütyülik a színészt. Greeneway társulatát például meg is dobálták. Egy ilyen történet fényében még inkább örülök, hogy ekkora sikerünk volt. Nagyon sokszor visszatapsoltak bennünket. A kritikusok az egekig dicsérték az előadást. Túlzás nélkül mondhatom: ez volt a Baal mennybevitele. Schilling Árpádról azt írták: Magyarország kulturális nagykövete. Bodó Viktor neve mellett Fassbin- dert és David Bowie-t emlegették. Hogy milyen remek csapat vagyunk, azt minden cikk külön méltatta. Egymás után kilencszer-tízszer nem lehet egy előadást a csúcsra vinni, a közönség azonban minden alkalommal azzal a tudattal ült be a színházba, hogy valami rendkívülit lát. A jó kritikák megtették a kellő hatást. Természetesen Párizsban is voltak nézők, akik egy idő után felálltak, és elmentek. Egy közönségtalálkozón meg is kérdezték a franciák Schilling Árpádot, hogyan reagált a kivonuló nézőkre? „Ez is azt mutatja, hogy hat az előadás” - felelte. Először járt Párizsban? Most voltam kint másodszor, de azt hittem, több időm lesz a városra. Tévedtem. Bár mindennap eljutottam egy olyan helyre, ahol előző alkalommal nem jártam, mégsem merem azt mondani, hogy mindenütt jártam. A Sacre Coeur alatt laktunk, az afrikai negyedben, ahol még a zöldséges is más árut kínált, mint a többi. Alma, körte, répa helyett mindenféle furcsa gumókat, gyökereket. Mivel az illatszerbolt vásárlóköre is feketékből áll, minden festék az ő bőrüket szolgálta. Voltunk egy felejthetetlen kávézóban is, valahol a város szívében. Olyan figurákat láttam, akikről el tudtam képzelni, hogy még Picasso számára is érdekesek lehettek volna. Furcsa, fekete ruhás, mogorva tekintetű, ugyanakkor nagyon kedves pincérasszonyok szolgáltak ki bennünket, akikben a nőiesség legapróbb jelét sem fedeztem fel. A versailles-i kert ugyanilyen elképesztő élmény. A barokk még a fákat sem kímélte. Tíz méter magas fák kockaformára vágva. Hátborzongató és mégis lenyűgöző látvány. Négy órán keresztül csak a kertben sétáltunk. Megnéztük Marie Antoinette műfaluját is. Vízimalom, farm és baromfiudvar várta őt, hogy amikor megunja a nagyvilági életet, legyen hova elvonulnia a tehenészlányokkal. Elképzeltem őt, ahogy rokokó krinolinban pihen a „tanyán”. Színházi élmény? Pár nappal a bemutató előtt láttuk Brook Hamletját. Három este ingyen ment az előadás. Először a raboknak, aztán a diákoknak, majd a hajléktalanoknak játszották. Mintha tesztelték volna az előadást. Abból, ahogy az a három réteg fogadja, gondolom, sok mindenre lehet következtetni. Nekem nagyon tetszett a produkció. De mindenekelőtt maga a színház. Az épület. A világháború előtt orfeum volt, a háború után gabonaraktár, aztán ismét színház. így kapta meg Brook. Olyan az épület, mintha még most is romos lenne. Direkt olyanra van festve. Álomszép. A díszlet mintha indiai lett volna. Piros-narancsszínű háttér, vörös szőnyeg a színpadon, négy-öt párnával. Egy japán zenész különös hangszerekkel kísérte az előadást. Hamlet szerepét egy harminc körüli fekete színész játszotta zseniálisan. Kellemetlen élmény? Jutott abból is. A metróban. Már befejeztem a telefonálást, épp el akartam tenni a mobilomat, amikor két fiú nekem rohant, és kiverték a kezemből. Szerencsére nem tört össze, csak szétesett. Az egyik fele a lábam előtt hevert, a másikat viszont a metró szennycsatornájából kellett puszta kézzel kihalásznom. A részletektől eltekinthetünk. Ha most szállna le az Orlyn, első útja hová vezetne? Ha a kedvesemmel mennék, akkor a Latin negyedbe, vagy egy Bastille környéki kiskocsmába. Ha a barátnőmmel, akkor a La Fayette áruházba. De ha egyedül, akkor a Concorde térre, és felülnék az óriáskerékre. De az Eiffel-tornyot is nagyon szeretem. Az újra és újra lenyűgöz. Kecses, nőies, gyönyörű. Persze most Budapesten van, és Polly szerepére készül a Koldusoperában. Már tudom a két nagy dalt. A dögöseket, a vérfagyasztóakat. Már repülök. Már vissza kell fognom magamat. Brecht Baal című színművében, fehér ruhás koldusasszonyként (Dömötör Ede felvételei)
