Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-04 / 254. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 4. Kultúra Jirí Menzel: „Már ott ülök a kinyitott oldalak előtt, de még elmegyek benézni a hűtőszekrénybe, letusolok, zenét hallgatok... egyszerűen menekülök a kötelező feladatok elől" V Nem vagyok én ebben olyan biztos. Ahhoz, hogy a néző bekapcsolja a tévét, nem kell sem felöl- töznie, sem kimozdulnia. Hogy hollywoodi vérfürdőt vagy butító sorozatot néz? Neki egy a fontos, hogy otthon nézi. A MacDonald’s- ba is azok járnak, akik gyorsan és könnyen akarnak jóllakni. Hogy fokozatosan leszoknak egy igazi ebédről vagy egy könnyű vacsoráról? Nekik sokkal fontosabb, hogy percek alatt megtömjék a gyomrukat. Hogy az rágós vagy agyonfűszerezett, arra már csak legyintenek. Figyelje meg, kinek kell ma Bergman. Nagyon keveseknek. Ivan Passer Intim megvilágításban című remekművét vetítettem nemrég a főiskolásoknak. Senkit sem érdekelt. Nem is értették. Megkérdezték, miről szól? Mire kíváncsi a mai néző? A realitásra vagy az illúzióra? Az akcióra. Az öldöklésre. Ami az én értékrendemen kívül áll. Az én esztétikám alapja az, hogy a néző együtt éljen, együtt lélegezzen a színésszel. Színházban is, moziban is. Ugyanúgy, mint olvasás közben. Már ha olvas. Mostanában ugyanis alig olvasnak az emberek. Leülnek a tévé elé, és révetegen bámulják a képernyőt. Teljesen mindegy lett számukra, hogy mit néznek. A régi filmek még gondolatokat ébresztettek, érzelmeket kavartak. Gondoljunk csak Chaplin filmjeire. Mára a nézőből voyeur lett. Megszűnt érzékeny részt- vevőjé lenni a történetnek. Az olvasáshoz is egyfajta belső energia kell, csak akkor fogjuk fel a szavak jelentését. Sokak számára azonban megerőltető cselekvés lett az olvasás. Ellustultak, eltunyultak az emberek. A tévé pedig mindent odarak a néző elé. Az meg, ahelyett, hogy gondolkozna, válogatás nélkül mindent elfogyaszt. írt valamit az elmúlt hetekben? Glosszát, tárcát, novellát? Nem volt rá időm. A következő évad műsorát kell összeállítanom. Darabokat olvasok. Legendás lustasága mennyire gátolja az írásban? Elmondom. Bevittem a kórházba a gépet, hogy majd dolgozom. Ki sem nyitottam. Engem virgáccsal kell hajtani. Na jó, most túloztam. Elég, ha bejövök a színházba és látom, hogy várnak rám a színészek. Olyankor azonnal dolgozni kezdek. De ugyanez a helyzet akkor is, ha forgatok. Ott az egész stáb, és ki kell találnom bizonyos dolgokat. Otthon viszont egyedül vagyok, s mivel senki sem ösztönöz, nem csinálok semmit. A Storynak írt glosszákból kellene összeállítanom a harmadik kötetet. Csak hát erre is olyan nehezen szedem rá magam. Nincs kedvem újraolvasni, átírni, amit egyszer már kiadtam a kezemből. Mindig kitalálok valamit, hogy most miért nem. Már ott ülök a kinyitott oldalak előtt, de még elmegyek benézni a hűtőszekrénybe, letusolok, megborotválkozom, zenét hallgatok... egyszerűen menekülök a kötelező feladatok elől. Milyen zenét hallgat? A legtöbbször swinget. Vagy Ravelt. Az előadók közül Nat King Cole és Frank Sinatra a kedvencem. A kórházban hogyan viselkedett? Jó páciens volt? Vagy olyan nyűgös, nyafogós? Nem, nem, nem! Teljesen nyugodt voltam. Amennyire utálom a kórházat, annyira jól éreztem magam. Csak a színház miatt mart a lelkiismeretem. Hogy le kellett állnom a próbákkal. Egyébként kellemes három hét volt. Egyedül feküdtem a szobában, senki sem zavart. Néha ugyan fájt a lábam, de ezt is egyfajta üzenetként fogtam fel. Mintha az Úrtól kaptam volna levelet, amelyben figyelmeztet, hogy vigyázzak, lassabban és nyugodtabban éljek. Való igaz: minden rosszban van valamijó. Ez a baleset lazább tempóra intett. Úgy is mondhatnám: pszichikaiig jót tett velem. Egy faun balszerencsés őszi délutánja Hatvankét éves a férfi, negyvennel kevesebb a lány. Karácsonykor lesz egy éve, hogy megismerkedtek. A lány kérdezett, a férfi válaszolt. Mire véget ért az interjú, valami elkezdődött köztük. Szinte hallom Véra Chytilová epés megjegyzését: Egy faun megkésett őszi délutánja. Mi nevezzük csak szerelemnek. SZABÓ G. LÁSZLÓ Filmrendező a férfi, újságíró a lány. Egy októberi délutánon görkorcsolyázni mennek. A lány ügyes, jól forog a kerekeken. Barátja kezdő, akiből már nem lesz haladó. Elesik az utca kövén. Combnyaktöréssel kórházba viszik, azonnal megműtik. Nem, ez nem a legújabb Woody Allen-film szinopszisa. Ez egy híres prágai agglegény életének legfrissebb fejezete. Jirí Menzel ugyan nem tesz „beismerő vallomást”, de ahogy elnézem az arcát: tiltakozni sincs már kedve. Két üres tányér késsel, villával és egy pohár, néhány korty ásványvízzel. Egy nézőtéren elfogyasztott ebéd nyomai délután négykor a prágai Vinohrady Színház első sorában. A színpadon már bontják a díszletet, Jan Drda Játék az ördöggel című mesés komédiájának festett kulisszáit, Jirí Menzel, a darab rendezője sápadtan és lefogyva, mankóit szorongatva ül a sor közepén. Most fejezte be a próbát, egy hét múlva bemutató. Míg idegesen a bizonyítványát magyarázza, hogy bár három hétig nem dolgozott, a premier napját mégsem csúsztatták, előhúzom a neki hozott fiaskót. Bikavér. Egri bikavér. Ez most biztos jól fog esni. Egészségére! Köszönöm. Ennek igazán örülök. Este, vacsora után fel is bontom. Már szabad? Mit mondanak az orvosok? Mivel engedték ki a kórházból? Már jól vagyok. Vérhigító gyógyszereket szedek. Mindennap ellenőrzésre visznek, nehogy trombózist kapjak. Egy ilyen baleset után állítólag erre kell a leginkább vigyázni. Mi történt voltaképpen? Combnyaktörés. Akkor igaz, amit az újságok írtak, hogy korcsolyázni ment Olgával? Ne dőljön be a bulvársajtónak! A távirati irodának se higgyek? Mert az is kiadta a hírt. Biztos a Bleskből vették. Az meg már olyan, mint egy pletykalap. Havelről sem akkor írnak, ha valami érdekeset mond, hanem amikor elcsúszik a lépcsőn. Velem kapcsolatban sem azt tartották fontosnak, hogy Zágrábban A képzelt beteggel minden lehetséges díjat elnyertem, hanem hogy kint volt a barátnőm, aki negyven évvel fiatalabb nálam. És ugye, remekül görkorizik. Meséljem el, hogyan kerültem kórházba? Azt szeretné tudni? Ha akarja, elmondhatja. írja azt, hogy függőben hagytuk a kérdést. Függőben? Egy régebbi nyilatkozatát juttatta most az eszembe. Állítólag már huszonhét évesen is allergiás volt mindenféle függőségre. Most, amióta művészeti igazgató lett a Vinohrady Színházban, öntől függenek írók és színészek. Tőlem? Én ezt most hallom először. Azzal, hogy ön dönt bizonyos kérdésekben, például hogy kinek a darabját tűzi műsorra a színház és kik játszanak majd Ha a színház a szeretője, a film pedig a felesége, ahogy gyakran emlegeti, akkor most hosszú távon hűtlenkedik. De miért? Azért, mert nincs rám ideje a feleségemnek. Komolyra fordítva a szót: én nem tudok közlekedni ebben a pénzügyi dzsungelben. Eddig el voltam kényeztetve. Elém tették a forgatókönyvet, azt mondták, olvassam el, s ha tetszett, elkezdtük a munkát. Ma már a legelső körben is producerekkel kell tárgyalni, amire képtelen vagyok. Ezért nem csinálok filmeket. Más kérdés, hogy egy-két kivételtől eltekintve nincs is miből. Kevés az olyan alapanyag, amellyel megéri dolgozni. De az is lehet, hogy túlzottan óvatos vagyok. Ha így is van, nem tehetek róla. Ilyen a természetem. Én mindig, minden felkérés előtt százszor átgondolom, képes vagyok-e a felkínált anyag megrendezésére. Csak akkor kezdek bele, ha érzem, hogy igen. Manapság, amikor a forgatás költségei rettentő magasak, még jobban meg kell fontolni, mire fordítsuk a pénzt. Mert vehetnének rajta például drága kórházi berendezéseket is. Ha tőlem függene, én csak értékes filmeket támogatnék. Gondolom, tudja: kevesen gondolkodnak úgy, mint ön. Én még nem is találkoztam olyan rendezővel, akit érdekelt volna, hogy mennyire költséges egy-egy vállalkozása. Számomra a rendezés nem az önmegvalósítást jelenti. Nekem ez a hivatásom. Én nem azért forgatok, hogy szórakozzak, vagy hogy kielégítsem ilyen-olyan vágyaimat. A Sörgyári capricciót hárommillió, Az én kis falumat ötmillió néző látta Csehországban. Azokban az években viszont még nem volt szatelit, amerikai filmáradat, videokölcsönző, mexikói szappanopera. Mára sok minden megváltozott. A tévé ízlésromboló hatásáról nem is akarok beszélni. A nézők igénytelenségéről sem. Pár évvel ezelőtt, ha egy régebbi filmet néztünk, sokszor bizony az orrunkat húzogattuk. Ma ugyanezt az alkotást látva azon csodálkozunk, mennyivel jobb, mennyivel igényesebb munka, mint a most készített filmek jelentős hányada. Ebben a helyzetben viszont nyerhet a színház. Egy jó előadás elszippanthatja a nézőket a képernyő elől. „Én mindig, minden felkérés előtt százszor átgondolom, képes vagyok-e a felkínált anyag megrendezésére." (Dömötör Ede felvétele; Rendezőként már a korábbi években is megfordult a Vinohrady Színházban. Művészeti igazgatóként ez az első évadja. Milyen repertoár kialakításán dolgozik? Nekem egy a célom: a normális embereket szolgálni. Avantgárd, posztmodern előadásokból Prágában is van elég. Jó és érthető előadásokat létrehozni sokkal nehezebb, mint a modernizmus lila köpenyébe burkolózni. Én a villamosvezetőknek, a tanítóknak, az orvosoknak rendezek és nem a színházkritikusoknak vagy a sznoboknak. Azt is szokta mondani, hogy a színháznak nem az a dolga, hogy felhergelje a nézőket. A színházban az embernek önmagát kell felismernie. A jó filmnek és a jó könyvnek is ez a feladata: szembeállítani magával a nézőt vagy az olvasót. Megmutatni neki, hogy „tessék, ilyen vagy!” A művészet feladata ősidők óta egy és ugyanaz. Kulturálttá tenni az embert, fejleszteni tudását, a humánumát. Oscar Wilde és Goldoni darabjai után most Jan Drda komédiáját viszi színpadra. Vígjáték ez is a javából. A háború után sok helyen játszották a világban, és mindenütt sikere volt. A nézők nagyon szeretik. Kamera előtt mikor állt legutóbb? Talán tavaly. Vagy tavalyelőtt? Kis szerep volt. Mesefilmben. Azt megbenne, sokak életét befolyásoljaAz lehet. De nem függ tőlem senki. A színészek szabadok. Köztünk nincs függőség. Minden előadás kölcsönös megegyezés eredménye. A színész felelősséget érez a társulata iránt. Ha ez a munkahelye, úgy viszonyul minden produkcióhoz, mintha egy nagy családban élne. Az összetartozásnak íratlan szabályai vannak. Azért, amit kapok, adnom is kell. Az írókkal is hasonló a helyzet. Én nem függök tőlük, ők nem függenek tőlem. Ideadják a munkájukat, elolvasom, ha szükségünk van rá, megtartjuk, ha nem, felajánlhatják más színházaknak. Szabad a piac. Az, ami nekünk nem kell, másoknak még jól jöhet. előzőén pedig Simó Sándornál a Franciska vasárnapjaiban. Nem hiányzik a film? A pénz hiányzik. Én arra gondoltam, hogy rendezőként... ... rendezni is csak akkor tudok, ha van miből. Legutóbb 1994-ben, a Csonkinhoz kaptam pénzt. Azóta nem forgattam. Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című kisregényéből írtam forgatókönyvet. Évekig dolgoztam rajta, teljesen feleslegesen. A producerek ugyanis elhappolták előlem az anyagot. Most Jan HFebejk asztalán fekszik a könyv. Ő az új kiválasztott. Tényleg? Pár nappal ezelőtt beszéltem vele. Meg sem említette. Jan Svérák és Sasa Gedeon mellett ő az új cseh film harmadik királya. Én is szeretem a filmjeit, de nem tudom, milyen a viszonya Hra- balhoz. Hajó filmet csinál belőle, nem fog annyira fájni, hogy ő kapta a nagy lehetőséget, de ha nem, nagyon dühös leszek. Most, ebben a pillanatban csak annyit mondhatok: Hrabalt annak kell adni, aki már bebizonyította, hogy köze van hozzá, és nem bukik meg vele.
