Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)

2000-11-27 / 273. szám, hétfő

Sportvilág ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 27. A Madison Square Garden bezárja kapuit a legrangosabb női teniszviadal előtt, amely az elkövetkező három évre Németországba költözik - a hírnek nem mindenki örült Többé már nem Szelesnek áll a világ Szeles Mónika egyetlen mérkőzésen sem ismert elveszett labdát (Archív) Nyolc év után Szeles Mónika ismét bejutott az idény utol­só nemzetközi női tenisztor­nájának a döntőjébe. A 26 esztendős, újvidéki szárma­zású amerikai játékos utoljá­ra 1990 és 1992 között brillí­rozott a mesterek tornáján, amikor is háromszor egymás után nyerte meg a WTA-Tour legrangosabb viadalát. JÁN HUDOK Első alkalommal - tizenhat évesen és tizenegy hónaposán - az argen­tin Gabriela Sabatinit múlta fölül a döntőben. A fehér sport történeté­ben a torna legfiatalabb győztese lett, s ez a titulus a mai napig őt il­leti. Egy évre rá, sőt, 1992-ben is Martina Navrátilovával bánt el. A kétszeres vesztes akkor azt mond­ta, még soha nem találkozott olyan játékossal, akinek ilyen ke­mény ütései lennének. Mást is mondott, s ez most igazolódott be: „Egyszer majd te is úgy fogsz itt állni, hogy leesik az állad a fiata­lok teljesítményétől.” Szeles Mónika ma már veteránnak számít a női teniszezők sorában, csakúgy, mint annak idején Mart­ina Navrátilová. Az eredményein azonban ez csöppet sem látszik. Idén tizennyolc tornán vett részt, s valamennyien legalább a negyed­döntőig jutott. Azonban egyszer sem tudott nyerni a világranglista első négy játékosa ellen. Négy­négy alkalommal kapott ki Mart­ina Hingistől és Lindsay Davenporttól, háromszor Venus Williamstől és kétszer Mary Pierce-től, aki az év elején még Mónika mögött foglalt helyet a rangsorban. A Mesterek Tornája döntőjében elszenvedett vereség után az újvidéki „öreg hölgy” azt mondta: „Idén nem éreztem ma­gam ilyen közel a győzelemhez.” Mónika utoljára négy évvel ezelőtt tudott igazán rangos tornán nyer­ni. Akkor az Australian Openen bi­zonyult a legjobbnak. „Idén több kiegyenlített mérkőzést játszottam a világ legjobb játékosai ellen, rá­adásul mindig kulcsfontosságú tornákon. Szinte valamennyi eset­ben éreztem, hogy képes lennék győzni, de a háromszettes csatákat rendre elveszítettem.” Hasonló forgatókönyv szerint zajlott a Martina Hingis elleni találkozója is New Yorkban. A második játszmá­ban Mónika eldönthette volna a mérkőzés sorsát, de váratlanul for­dult a kocka, s a szerencse a világ­első Hingis mellé pártolt. „Ebben a szezonban ez mindig így ment. Nagyon szerettem volna nyerni, ezért az utolsó csepp erőmig haj­tottam. Az első játszmában nekem volt több szerencsém, a második­ban azonban túl sokat engedtem meg Martinának, ő pedig elég ruti­nos ahhoz, hogy meg tudjon ka­paszkodni egy ilyen szalmaszál­ban. így aztán minden az utolsó menetben dőlt el.” Bár Mónika a nagy vesztes szemszögéből érté­kelte az eredményeit, azért ő maga is elismerte, hogy egész sikeresnek mondhatja az évezred utolsó idé­nyét. Öt hónapos kihagyás után tért vissza a teniszpályákra, s amint felépült, máris megnyert egy tornát Oklahomában. Mindez februárban történt, azután még az Amelia-szigeteken és Rómában di­adalmaskodott. A sydneyi olimpián bronzérmet szerzett, majd San Diegóban és New Heavenben bejutott a döntő­be. „Tényleg sikeres évadot zárha­tok” - ismerte el az amerikai Fed Kupa-válogatott oszlopos tagja. „Valószínűleg az 1995-ös vagy az 1996-os esztendő után ez volt a harmadik legjobb évem.” Tegyük hozzá, hogy 1999 júliusától csak a TOP 10 játékosai tudták legyőzni, a ranglétrán lejjebb helyezkedő hhölgyek rendre fennakadtak az ütőjén. A Mesterek Tornája után idén már nem lép pályára. Az elkö­vetkező egy hónapot a lábának szenteli - sérülése miatt ugyanis fel kellett adnia a tokiói viadal elő­döntőjét, s most úgy érzi, igazán rászolgált a pihenésre. Ami azonban Mónikára nézve rendkívül rossz hírnek látszik, az az, hogy a New York-i Madison Square Garden hosszú időre be­zárja kapuit a legrangosabb női te­niszviadal előtt. A Chase Championshipet az elkövetkező három évben a müncheni olimpiai stadion fogadja majd. Márpedig Mónika 1993 óta egyszer sem tette be a lábát Németországba, és erről a szokásáról továbbra sem kíván letenni. A kilencszeres Grand Slam-győztes játékos az emlékeze­tes hamburgi merénylet után dön­tött így, amikor egy ámokfutó megkéselte őt a Steffi Graf elleni döntő egyik szünetében. „Nagyon neheztelek a Tourra azért, hogy Németországba helyezték át a tor­nát. Néha az illetékesek anyagi tá­mogatás hatására hoznak meg egy-két határozatot. Szerintem most pontosan ez történt, hiszen Steffi Graf és Boris Becker vissza­vonulása után mélypontra került a német tenisz, s most ezzel próbál­ják megmenteni a helyzetet.” Mó­nika övön aluli ütésnek értékeli az ügyet. Eddig nyolc alkalommal in­dult a Mesterek Tornáján, s most egyszer csak mintha elszakították volna tőle. „Az egészről úgy sze­reztem tudomást, hogy elolvastam egy hírt a USA Todayben. Szerin­tem sokkal korábban elő kellett volna hozakodniuk az ötlettel, hogy mások is hozzászólhassanak a kérdéshez.” Az az érv, hogy a tor­nára nem Hamburgban, hanem Münchenben kerül sor, Mónika szerint nem elfogadható. „Nekem nem egy konkrét város, hanem az ország jogrendszere ellen van kifo­gásom. Ahol Steffi Graf édesapját leültetik azért, mert nem fizette be az adóját, egy embert viszont, aki gyilkosságot kísérelt meg ellenem, szabadon engednek... Továbbra sem értem, hogy a WTA Tour mi­ért szakított a New York-i arénával. Nincs még egy olyan ideális sport- csarnok a világon, mint a Madison Square Garden. Szerintem min­denki számára megtiszteltetés ott játszani. A Grand Slam-tornák helyszíneit leszámítva nincs még egy ilyen presztízzsel bíró pálya. Ha valaki csak egy kicsit is figye­lemmel kíséri a tengerentúli jégko­rong- vagy kosárlabda-bajnoksá­got, vagy nem is kell, elég, ha né­hány szót vált Wayne Gretzkyvel... Mindenki megerősítheti, a Madison Square Gardenhez fűződ­nek a legszebb emlékei.” Szeles számára talán egy halványka re­ményt jelenthet, hogy a tervek sze­rint az említett három esztendő után a Mesterek Tornája visszaköl­tözik az amerikai kontinensre. A kérdés csak az, s erre Mónika sem ismeri egyelőre a választ, hogy ját- szik-e még akkor a profik mező­nyében. „Egyszer el kell jönnie a pillanatnak, amikor szögre akasz­tom az ütőm. Hogy meddig fogok teniszezni, az elsősorban attól függ, meddig lesz kedvem hozzá. Ha majd nem szerez többé örö­met, habozás nélkül visszavonu­lok. Imádom ezt a játékot, függet­lenül attól, hogy profiként űzöm-e vagy sem.” o A fehér sport szerelmeseit nem­csak Szeles Mónika gondjai foglal­koztatták az elmúlt hetekben, ha­nem egy másik ígéretes játékos, Jelena Dokic mindennapjai is. Az „ausztrál” tehetség nemrég döntő elhatározásra jutott: „Szerb va­gyok, itt születtem, azért jöttem vissza a hazámba, hogy újra meg­kaphassam az állampolgárságot” - jelentette ki a tőle megszokott ha­tározottsággal Jelena, kezében a jugoszláv útlevéllel. A tizenhét éves teniszcsillag hét évvel ezelőtt kapta meg szüleivel együtt az ausztrál állampolgárságot, s most úgy döntött, ezentúl Jugoszláviát szeretné képviselni. Csak az érde­kesség kedvéért tesszük hozzá, hogy pár héttel ezelőtt még auszt­rál színekben indult a sydneyi olimpián, ahol a harmadik helyért vívottt mérkőzést épp egy ugyan­csak exjugoszláv emigránssal, Sze­les Mónikával szemben veszítette el. Dokic tavaly sokkolta először a világot, amikor a wimbledoni Grand Slam-torna első fordulójá­ban kiütötte Martina Hingist. „Minden fontos tornát Európában rendeznek, sokkal egyszerűbb dol­gom lesz Belgrádból útnak indul­ni, mintha Ausztráliából mennék” - indokolta döntését . Eközben menedzserei továbbra is azt han­goztatják, hogy ügyfelük Ausztrá­liát óhajtja képviselni. „Idén bebi­zonyította, hogy minden szinten Ausztráliát akarja képviselni, le­gyen szó az olimpiai játékokról vagy a Fed Kupáról. Bízom benne, hogy ez így is marad” - mondta a tizenhét éves sztár szóvivője. A költözködés hátterében valószínű­leg az örök bajkeverő papa, Damir Dokic nyilatkozata áll, aki több­ször is kijelentette: lánya egyszer még hátat fordít Ausztráliának. Jelena édesapja akkor gerjedt ha­ragra, amikor egy ausztrál újságíró azt javasolta neki, forduljon szak­orvoshoz, amiért nem bír uralkod­ni indulatain. Damir Dokic erre a következőképpen reagált: „Mély­ségesen fölháborított, ahogy a saj­tó beszélt rólam. Bízom benne, hogy Jelena úgyis faképnél hagyja Ausztráliát.” „Tényleg sikeres évet zárhatok..." (Archív) Tizenöt év után Szlovákiának újra volt éremszerző ökölvívója a junior világbajnokságon; Pavol Hlavacka második helye a jövőre nézve reményteljesnek ígérkezik Súlyhiánnyal és sérüléssel küszködve pofozta ki az ezüstöt JÁN PLESNÍK Jó hangulatban érkezett haza Szlo­vákia küldöttsége a budapesti juni­or ökölvívó-világbajnokságról. Pa­vol Hlavackaa 60 kilogrammosok mezőnyében csaknem valamennyi ellenfelét kiütötte, egyedül a finá­léban nem tudott helytállni: az azeri Farhad Adzsanal 11:5 arány­ban verte meg. A válogatott szövet­ségi kapitányának, Tibor Hlavacká- nak a fia ezzel megszakított egy ti­zenöt éve tartó negatív sorozatot, nevezetesen, hogy szlovákiai bok­szoló utoljára 1985-ben szerzett ér­met a junior vébén. Michal Franek akkor az első helyen végzett. A bu­dapesti viadalról, valamint a sport­ág kilátásairól Tibor Hlavackával beszélgettünk. Az öt szlovákiai induló közül épp az Ön fia szerepelt a legsike­resebben. Hogyan értékeli a tel­jesítményét? Pavolnak az első összecsapása után két nap pihenője volt, ké­sőbb viszont minden nap bokszol­nia kellett. A legidegfeszítőbb csatát az amerikai Kingbroughgal vívta, amelyből végül, nagyon szoros küzdelem után a fiam ke­rült ki győztesen, de éppen hogy csak, 8:7-re nyert. Ha közép-eu­rópai kis országból valaki kiüti a sportág nagyhatalmának képvise­lőjét, az mindig óriási elismerés­sel és örömmel jár. A teljesítmé­nyeit tekintve azonban úgy gon­dolom, a legjobb formában a kir­giz Tileberbi Uuliubayi Abyl ellen bokszolt, akit a negyeddöntőben 16:6 arányban múlt fölül. Az elő­döntőben pedig az indiai Human Parreent késztette megadásra. Aztán már „csak” az említett finá­lé volt hátra. A csapat visszatérése után jutott a közvélemény tudomására, hogy Pavol a világbajnokság alatt egészségi gondokkal küsz­ködött. Nem lehetett volna elébe menni a bajnak? Be kell vallanom, hogy egyszerű­en nem jutott rá idő. Pavol álla­pota az egyik hazai bajnoki mér­kőzés után kezdett rosszabbodni, amikor a Nitra színeiben lépett ringbe. Mivel az extraligás talál­kozóra egy héttel a világbajnok­ság előtt került sor, már nem le­hetett rajta segíteni - ezért a vébé ideje alatt kezelte magát. Ráadá­sul a súlyával is gondok voltak, de az általános problémáktól el­térően nála nem felesleg, hanem hiány jelentkezett. A bokszolok rendszerint este, a mérkőzésük előtt két-három kilóval többet nyomnak, de reggelre ennek a többletnek nyoma vész. Pavolnak fel kellett „híznia” ahhoz, hogy egyáltalán kesztyűt húzhasson. Tehát ilyen szempontból is hát­rányban volt a többiekkel szem­ben. A fia eredményének tudatában mit gondol, milyenek a honi ökölvívás kilátásai? Az utóbbi időben nem sok babér termett Szlovákia bokszolóinak a nem­zetközi porondon. Utoljára Rudolf Dydi ért el kimagas­ló eredményt, aki 1997-ben a buda­pesti junior világbajnokságról bronzéremmel tért haza. Azóta nincs egy olyan eredményünk sem, amely előtt a szakma meghajolhat­na. A sydneyi olimpiára sem jutott ki egyetlen szlovákiai bokszoló sem. Ugyanakkor nem hiszem, hogy kü­lönösebben féltenünk kellene a ho­ni ökölvívás jövőjét. A fiatalok kitű­nő lehetőség előtt állnak, egy sor te­hetséges junior versenyzőnk van, akik hét érmet szereztek az utóbbi két évben az Európa-bajnokságo- kon. Ha továbbra is biztosítani tud­juk nekik azokat a feltételeket, ame­lyeket eddig tudtunk, meg vagyok győződve arról, hogy még nagyon sokra vihetik. A budapesti vébé az utolsó ifjú­sági viadal volt a fia számára. Mit gondol, hogyan búja majd a váltást, milyenek az esélyei a fel­nőtt kategóriában? Meg kell, hogy mondjam, a fel­nőttek közé lépni mindig nagyon megterhelő feladat. Nincsenek il­lúzióim, tudom, hogy a juniorok­nál elért eredményei jelen pilla­natban semmit sem számítanak, tehát nem lehet azt várni, hogy most majd a felnőtteket is leta­szítja a dobogóról. Kidolgoztam egy stratégiát. Ennek első pontja, hogy nem szállhat ringbe addig, amíg nem lesz makkegészséges. Másodszor pedig érett férfivé kell válnia. Még csak tizennyolc éves, nem kell sürgetni semmivel. Szorgalmas, céltudatos fiú, türel­mesnek kell lennünk vele szem­ben. Az elsődleges célunk az athéni olimpiai, ami négy év múl­va lesz esedékes. Addig még sok munka vár ránk, de azt hiszem, mindketten egyformán örülnénk neki, ha sikerülne megvalósíta­nunk közös álmunkat. Pavol technikailag képzett har­cos. Ön helyesli azt, hogy a pon­tozók is elsősorban erre figyel­nek oda? Biztos Vagyok benne, hogy a sportágnak ez csakis a javára vál­hat. A budapesti vb-n is több olyan mérkőzésnek voltam a szemtanúja, amelyen kimondot­tan a technikai felkészültség szá­mított. A fiamra nézve ez jó jel. A sportág látványossá tételének szempontjából is kedvező ez a stí­lus. Régen többen is kritizálták az elektronikus pontozási rend­szert, de úgy gondolom, a gya­korlat rácáfolt a tamáskodókra. Ma már sokkal ritkábban ítélnek „félre” a pontozóbírók, ezt a bu­dapesti viadal is világosan bebi­zonyította. Egyetlen óvásra sem került sor.

Next

/
Oldalképek
Tartalom