Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)

2000-11-23 / 270. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 23. Kultúra ÚJ KÖNYVEK Kantár Csaba Rozsdát jövendölve című verseskötete a Start könyvek kilencedik darabjaként jelent meg Kállai azt állítja magáról, nem egy érdekes ember Némi ars poetica, némi remény Kantár Csaba kötetét Borka Zoltán illusztrálta. Képünkön egyik, a könyv­ben is megtalálható rajza (Reprofotó) Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a mai pályakez­dő költők, és mégis irigylés­re méltó helyzetben vannak. Sokkal nehezebb megtalálni verseik olvasóit, mint kiadót találniuk köteteiknek. DUSZA ISTVÁN Ez az irodalmi paradoxon a kor szellemiségének a tünete marad mindaddig, míg az olvasók vissza nem találnak a versekhez, vagy ép­pen a kiadókat támogató állami, köz- vagy „mittudoménmilyen” alapítványok unják meg az olva- satían verseskötetek kiadásának támogatását. Mindkét esetben megszűnik a paradoxon. Harma­dik eset nincs, mert akkorra a má­sodik esetben szereplő költő már nem is a kiadónak, nem is a támo­gatóknak, hanem majd magának ír, amíg éhen nem hal. Ma is ezt te­szi, de mivel kiadójával együtt még számít az olvasóra, különö­sen akkor, amikor kötetbe rendez­geti verseit, még nem képes éhen- halni. Mindenesetre tanulja, ta­nulgatja ezt a létállapotot. Igazán nem tudom, Kantár Csaba fiatal költő verseinek lesznek-e a maguk örömére olvasó olvasói. Szeretném, ha lennének, még ak­kor is, ha a Rozsdát jövendölve cí­mű kötet igencsak egyenetlen szín­vonalat kínál; még akkor is, ha a számításba vehető értelmezési le­hetőségek végtelen számát tizedik hatványra emelte is a költő. Semmi sem új a nap alatt: az olvasó vá­laszt. Verset választ. Nem kevésbé választja a vers az olvasóját. A leg­jobbat a sok közül. Ha már az olva­só választása versek sorozatát ala­kítja az élményén keresztül saját szövegévé, akkor szinte mellékes, hogy a nem választottak miként aránylanak a választottakhoz. Lé­gyen szó éppen versekről vagy ol­vasókról. Éppen ezért nincs miért emlegetni a választadanul hagyott verseket. Nem érdemes oktatni kritikusi ma­gánízlésről a fiatal költőt, aki talán kötetének ilyetén történő felszab- dalása idejére már el is felejtette költői gyermekkora valamikori já­tékait, mely jobb esetekben így is, ügy is a halálig tart, vagy éppen azon túl - a mindenkori olvasóban. A némi lázadást az olvasóra testáló Az áldozathozatal előtt való bizonytalankodásról: (így, kettős­ponttal a cím végén) és a Préda versbéli hetykeségei mellett tény­leg mellékesnek tetszenek a dada­ista utánérzésekben fogant játsza­dozások. Még akkor is, ha ezek a játékok csiszolhatták a költő arányérzékét. Arányérzékét, a- mely nélkül nem írt volna olyan verseket, mint a Predesztináció, bár a „megcsövent” igét nem ér­tem, hacsak nem valami fatális saj­tóhibáról van szó; amint fennáll ugyanannak a lehetősége az „összvér” esetében is, amely lehet­ne a vers értelmezési tartományai­ban a ló és a szamár keresztezésé­ből születő igavonó. Viszont nehe­zebb dolga akad a befogadónak, ha a vérek összességére gondolva valami emberi folyadékelegyre asszociál. Aztán a Most című versében adys költészeti atavizmusokra találok: „felnő szememben a gyermeki re­mény / hogy mindjárt a vének hité­vé roskadjon / a frissen beszakadt sírt egyengetve”, amelyeket a vers zárósoraiban meg is fejel: „kidől­nek kapaszkodó kezeim alól a kor­látok/ tágul a tér szoborságom kö­rül / elragad a zajtól tomboló nép / bennem felejtkezik a magyarma­gány”. Ha a „tomboló nép” éppen­séggel nem a zajtól cselekedne, eggyel kevesebb képzavar gyengí­tené Kantár Csaba kötetét. (A „szo­borságom” meg a magány magya­rosítása eléggé parodisztikus fel­ütés ebben a lírai komolykodás­ban.) Ezek sorát sajnos olyanok is gyarapítják, mint a Nemes órák aíatt című egészen tisztességesnek tetsző opuszában a „szószátyár pennámra” jelzős szerkezet, így aztán meg kell elégednie a vers nyomában járó olvasónak a Tor és a Tor II. című versek ikergon­dolatiságával, amelyekben az ép­pen elmúló század magyar hazug­ságai ellen lázad. Igaz, nyelvezeté­ben némi stílustalanságokkal („ha csak egy krémesért is”) és zavart játszadozásokkal, de mindezek el­lenére ars poeticának is felfogható eltávolodással az elődöktől és a kortól. Kantár Csabának többre egyelőre nem futja. Olykor még a ldérlelt gondolatok is kiérleletlen versek­ben jelennek meg. Ezért látja úgy a kritikus, hogy a kötetben így objektiválódott küzdés a gondola­ti, az érzelmi és a nyelvi anyaggal csupán a reményt adja a fiatal köl­tő alkotói attitűdjéhez. Más jellegű gondokat vet fel mindaz, ami Kan­tár Csabáról megtudható a verskö­tet hátlapján olvasható szövegből. Huszonkét éves. Kísérletező, útke­reső alkotói alkat lévén józan szemlélettel egyelőre beláthatatlan költői fejlődésének iránya. Foglal­kozik akcióművészettel, perfor- mance-szal, mozgóképpel. Ezek­hez képest a kötete konzervatív jel­leget is hordoz. A nyelv lehetősége­inek a tágításával is foglalkozni lát­szik, amihez azonban nem elég megismételni a Tristan Tzara Ho­gyan újunk dadaista verset? című „módszertani” útmutatójában leír­takból eredeztetett ujjgyakorlatot: „Fogj egy újságot. / Fogj egy ollót. / Válassz ki abban az újságban egy olyan hosszúságú cikket, amilyen­re a versed tervezed. / Vágd ki a cikket. / Aztán vágj ki gondosan minden egyes szót, amelyekből az a cikk áll, és rakd egy zsákba őket. / Rázd meg szelíden. / Aztán húzz ki egymás után minden egyes kivá­gott szót. / Másold le lelkiismerete­sen, / abban a sorrendben, ahogy a zsákból kikerültek. / A vers rád fog hasonlítani. / S lám, máris rendkí­vül eredeti író vagy, és elbűvölő ér­zékenységű, ámbár ezt az érzé­kenységet a köznép kellően még nem értékeli.” Ettől a költészeti találmánytól - minden ellenkezése ellenére is - a kritikus sem tud soha megszaba­dulni, elvégre A dadaista kiáltvány utolsó mondata így szól: „Aki ez ellen a kiáltvány ellen van, az da­daista!” Azért van Kantár Csaba el­ső verseskötetében némi lázadás, némi ars poetica, némi remény és több költészet. (Kantár Csaba: Rozsdát jövendölve. AB-ART - Start Könyvek 9., Pozsony 2000) Árpád vezértől Horthy Miklós kormányzóig összesen nyolcvan történelmi személyiség portréját rajzolja meg Ami a tankönyvekből rendszerint kimarad VAJDA BARNABÁS A könyvkiadók tapasztalatai sze­rint, miközben az emberek egyre kevesebb pénzt fordítanak köny­vekre, bizonyos irodalmi zsánerek, pl. a tényirodalom egyes fajtái iránt nemhogy nem csökkent az érdeklő­dés, hanem még nőtt is. A lexiko­nok és a lexikonszerű kiadványok mindenképpen ide tartoznak. A Királyok, fejedelmek, kormány­zók című könyv sem rendszeres történelmet, hanem képes tabló­kat tartalmaz. Csicsay Alajos Ár­pád vezértől Horthy Miklós kor­mányzóig összesen nyolcvan törté­nelmi személyiség portréját rajzol­ta meg, érdekes adalékokat szol­gáltatva az uralkodókról s azok művészeti vonatkozásairól, életké­peket a törökökről, a Cilleiekről, a hamincéves háborúról stb., szóval csupa olyasmiről, amit a tanköny­vek általában nem tartalmaznak. Miközben a szerző egy pillanatra sem feledi, hogy az olvasókat saját (felvidéki magyar) kultúrtörténe­tük érdekli leginkább, nem hagyja ki az erdélyi és a Habsburg vonat­kozásokat sem. Általában hajla­mosak vagyunk átugorni vagy egy­oldalúan (csupán elítélően) ismer­tetni a magyar nemzeti szempont­ból kevésbé rokonszenves uralko­dókat, ezért is tartom különösen érdekesnek a könyv portréit Habs­burg uralkodóinkról, akik így szé­lesebb értelmezési hátteret adnak a magyar történelmi események­nek. I. Ferenc nevét pl. hallani szoktuk a magyar jakobinusok ki­végzésével kapcsolatban, azt vi­szont ritkábban említik (ez a könyv igen), hogy ő volt az uralko­dó Széchenyi István nevezetes Akadémia-alapításakor, vagy hogy a Himnuszunk is az ő idejében szü­letett. A könyv minden magyar király­nak, fejedelemnek és kormányzó­nak egy-egy képekkel gazdagon díszített dupla oldalt szentel. Szi­gorúan vett történelmi kritériu­mok szerint persze gond, hogy a történelem időrendjében tarka­barkán váltakozó nagy államférfi­akra és jelentéktelen uralkodócs- kákra egyforma tér jut (Luxembur­gi Zsigmondra pl. ugyanannyi, mint Barcsay Ákosra), hiszen így az a téves képzet keletkezhet, hogy történelmünkben ugyanolyan fon­tosak voltak (sőt, hogy az utóbbi egyáltalán fontos volt). A súlypon­tozás hiánya viszont előny, ameny­nyiben szabad kezet ad a szerző­nek, hogy ne minősítse és értékelje a históriát, hanem csak mesélje. Volt a kezemben ugyanennek a könyvnek a néhány évvel ezelőtti első kiadása is, de most alig ismer­tem rá az átdolgozott, bővített vál­tozatra, annyira megváltozott, fő­leg a gazdag képanyag, melynek egy része - a XIX. századi, roman­tikus ihletésű portrék - az uralko­dók utólag elképzelt, idealizált áb­rázolásai. A szerkesztőt dicséri né­A könyv törzsanyagát, az uralkodói portrékat gazdag melléklet követi. hány ritkaságszámba menő kép, például az 1941-es magyar köz- igazgatási állapotot illusztráló tér­kép beillesztése a kötetbe. Helyes döntés volt továbbá az évszámokat a fejezetcímekben úgy közölni, hogy az az uralkodók születési és halálozási dátuma helyett a törté­nelmi személyiségek uralkodói ha­talomban töltött idejét adja meg (hány félreértés származott már abból, hogy egy-egy könyvből nem derült ki első látásra, az uralkodó nevéhez tartozó évszámok ponto­san mit jelentenek!), de azért Ár­pád esetében nagy merészség volt megadni a „887-900 körül” meg­jelölést, tekintve, hogy róla rend­kívül kevés biztos adat áll rendel­kezésünkre. A könyv törzsanyagát, az uralko­dói portrékat gazdag melléklet kö­veti. Az egyikben a magyar királyi családok (Árpádok, Anjouk, Habs­burgok) világos, áttekinthető le­származási ágait találjuk, egy má­sik pedig azt tartalmazza, melyik uralkodónk hány évig élt és hány évig uralkodott. II. (Kis) Károly pl. mindössze harmincnyolc napig, ezzel szemben Ferenc Józsefet nyolcvanhat éves korában és hat­vannyolc évnyi uralkodás végén szólította magához az Úr. Az ilyes­fajta „rekordok” jelentősége a tör­ténelemtudományban szinte nul­la, nem szakmabeli olvasónak vi­szont érdekes lehet az efféle kis adalék. Mindent összevetve azt gondolom, hogy főleg a történelmi érdekességek és a kultúrtörténet iránt érdeklődő fiatalok fogják elő­szeretettel forgatni ezt a könyvet. (Csicsay Alajos: Királyok, feje­delmek, kormányzók. Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2000) A színház szerelem JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Krampner Ferenc hetvenöt éves. No és akkor mi van - legyint egyet a kedves olvasó, de ha hozzáteszem, hogy ez a Krampner Ferenc nem más, mint Kállai Ferenc Kossuth-dí- jas szülész, mindenki megemeli a kalapját. Hetvenöt év kellett ahhoz, hogy egy fiatal újságírónak, egyéb­ként a színész rajongójának eszébe jusson, hogy talán illene „a” Kállai­ról is egy könyvet megjelentetni. Kovács Boglárka be is állított a mű­vész öltözőjébe, s volt mersze szem­telen kérdéseket feltenni a ma is ál­landóan színpadon lévő zseniális színművésznek. Kállai válaszol is, ritka őszinteséggel, holott előszavá­ban azt állítja magáról, nem egy ér­dekes ember, hisz kerüli a szenzáci­ókat, magánélete példás, évek óta nem foglalkozik politikával, s még életében nem maradt el miatta elő­adás. S mégis - ő a Nemzeti Szín­ház talán legöregebb élő tanúja, aki 1946-ban került a Nemzetibe, miu­tán fényes sikerrel eljátszotta Ró­meót a mára teljesen feledésbe me­rült Fényes Alice oldalán Bárdos Ar­túr színházában, s csak egyszer, 1982-ben merült fel benne a távo­zás gondolata, amikor, bár legna­gyobb sikereit érte el, mégsem tu­dott azonos hullámhosszra jutni a két, vidékről felkerült művészeti ve­zetővel, a Katona József Színház későbbi alapítóival, Székely Gábor­ral és Zsámbéki Gáborral. Izgalmas képet kapunk a Nemzeti mindenha­tó urairól, a sokak által csak dé­monként számon tartott Major Ta­másról, az őt követő lagymatag Marton Endréről, de Kállai nem igazán akar beszélni a jelenről, ar­ról a káoszról, amiről a mostani Nemzeti dicstelen története szól. Természetesen központi témája a könyvnek a Tanú című film, amelyet Kállai alakjára írt Bacsó Péter, s már az is csoda volt, hogy elkészíthették, s még nagyobb csoda, hogy 10 évvel később egy francia filmszakértő jó­voltából, aki zárt vetítésen nézte meg a filmet, eljuthatott a cannes-i filmfesztiválra. Teljesen véletlenül vök Kállai parlamenti képviselő is a régi rendszer utolsó éveiben, de a könyv legizgalmasabb része mégis az a feltárulkozás, amelyben Kállai legendás házasságáról és legendás szerelmemül, köztük Colette Deréal francia szülésznőről vall, akivel egy budapesti forgatáson ismerkedett meg, s amely szerelem gyakorlatilag a színésznő haláláig tartott. A könyv igen gazdag képanyagot tartalmaz, s hogy meghallgattasson a másik fél is, van benne két előszó, és megszólal Székely Gábor. Kállai egyre pesszimistább, nem hisz már a művészetek katartikus erejében. Hetvenöt éves korára a művész eljut az ominózus kérdéshez: Miért va­gyunk a világon? Tessék mondani, miért születtem meg én? - Gondo­lom, a nézők és a rajongók számára ez nem lehet kérdés. (Kovács Bog­lárka: Színház, szerelem. Saxum Kiadó, 2000) Barnásnál kimondatlanul is a szabadságról van szó Egy mai Robinson MÁRTON LÁSZLÓ A dolog mélyén egy halálosan ko­moly írói probléiha is rejlik: az, hogy a személyiség, miközben elbe­széli önmagát, egyre kevésbé ábrá­zol, s egyre inkább fordítani, tolmá­csolni kénytelen. Ennek értelmében olyan hipertextus jön létre, amely a nem létező alapszöveg legtöbb (nem létező) árnyalatát nem tudja, nem is akarja visszaadni, ugyanak­kor, „valóságos helyzete” alapján, az alapszöveg rangjára tart igényt. A fenti értelemben folyamatos mű­fordítói munkát végez Barnás Fe­renc Bagatell című regényének én­elbeszélője is, az idényt fordítja idő­re, folyamatos időmúlásra, és a hangsúlyosan idegen közeget for­dítja le a személyiség reflektáltan szituáló gondolatritmusára. Barnás elbeszélője magyar férfi, aki német és svájci városokban utcai, majd ét­termi zenéléssel keresi a kenyerét, s mindvégig önmaga állapotának raj­zát, egyszersmind elemzését adja. Majdnem úgy beszél, mint Robin­son a lakatlan szigeten, csak az ő cö­löpvára egy nagyméretű autó, s kannibálok vagy lázadó tengeré­szek helyett vendéglősök, rendőrök, továbbá járókelők bukkannak fel. Barnás tér- és időkezelése is merő­ben robmsoni jellegű; a Dél-Német- ország és Észak-Olaszország közötti terület a lakatlan sziget, s miután arról, ami a nyári idények között, ősztől tavaszig Magyarországon történik, jóformán semmit sem mond az elbeszélő, a nyarak egybe­folynak, s az idő múlásának funkci­óját mindinkább a dolgok logikájá­nak múlása tölti be. A dolgok logi­kája értelemszerűen az apró részle­tek felé mutat, s ezekből Barnás el­beszélője kifogyhatadan. Nemcsak azt tudjuk meg tőle, hogy melyik vörösbort érdemes inni, hanem azt is, miért kell az üres palackot tarta­lékolni a kocsiban, s hol lehet tartal­muktól megszabadulni, ha már nem üresek (a dupla nejlonzacskók­ról nem is beszélve). Ez az egyik pont, ahol az életforma összefügg a mű formájával. A másik pont a zene. Barnás elbe­szélője benne él és benne gondolko­dik a zenében, valahogy úgy, ahogy azt a régi vándormuzsikusok tehet­ték. Egyszer sincs leírva a könyvben a szabadság, de kimondadanul is erről van szó; és egyszer sincs leírva a csoda, ám az elbeszélő úgy adja elő (ezúttal írásban) utcai és ven­déglői szerepléseit, hogy abból ki­derül: a csoda (ha nem is mindig, de azért nem is ritkán) végbemegy, függedenül attól, hogy mi a követ­kezménye és (az elbeszélőn kívül) ki vesz róla tudomást. A zenei elem­zések és a helyzetelemzések mind­annyiszor a személyiség önelemzé­sébe torkollanak, s e tekintetben Barnás új regénye nem kevésbé ra­dikális Áz élősködő című, szintén monologikus formában írt előző re­gényénél, amellyel három éve debü­tált, ugyanakkor kiegyensúlyozot­tabb annál. Ott az elbuijánzó ma­gyarázatok mindinkább a forma el­lenében hatottak, itt a magyaráza­tok, megmaradva tárgyi kereteik közt, fontos formaképző elemek. Barnás egyértelművé teszi, hogy nincs olyan művészi vagy egziszten­ciális csúcspont hőse pályáján, ahonnét vissza (vagy körül) lehetne tekinteni, mégis az a benyomásunk, mintha fejlődésregényt olvasnánk. A fejlődés iránytalanságának re­BARNÁS FERENC bagatell Kátiigrain génypoétikai tanulsága (amolyan feketeleves) persze még hátravan. Az elemző magyarázatok fényében ugyanakkor hiányérzetet is kelt a könyv robinsonisága; kiderül ugyanis, hogy a sziget mégsem tel­jesen lakatlan. Barnás (mint szerző) számos epizódfigurát villant fel, ám arra mintha már nem lett volna energiája, hogy hierarchiát állítson fel epizód- és mellékszereplők kö­zött. így azok a személyek is villa- násszerűek maradnak, akik az elbe­szélői jelzések értelmében fontosak lennének: a biciklizve alkotó festő, a volt NDK-s remete, az élettárs és a nővér. Mindezért azonban kárpó­tolja az olvasót a könyv lapjain kiraj­zolódó epikus terrénum. (Barnás Ferenc: Bagatell. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 2000)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom