Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-22 / 269. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 22. Kultúra Kamarás Iván: „Nehezen viselem az igazságtalanságot, a felesleges kötözködést és a rossz pedagógiát, amikor helytelenül közelítenek hozzám. Ezek ellenséges dolgok számomra" • Túl van már a lázadásokon, kicsapongásokon Ez már az én időm, mondhatná Kamarás Iván, de nem mondja. Pedig tudja jól: színpadon és kamera előtt mostanában kevesen dolgoznak annyit, mint ő. SZABÓ C. LÁSZLÓ Ha csak az elmúlt hetek, hónapok termését nézzük: forgatott játékfilmben és tévésorozatban, vendége volt különböző zenés-szórakoztató műsoroknak, a Vígszínházban Aljosát játszotta a Karamazov testvérekben, a Pestiben ő az alkoholista félj a Macska a forró tetőnben, a Budapesti Kamaraszínházban ő a nagyobbik fiú Az ügynök halálában. Dosztojevszkij, Tennessee Williams, Arthur Miller: súlyos darabok nem könnyű szerepekkel. A Macskáért két elismerésben részesült, s mindkettőt a Vígben kapta, kollégái szavazatai alapján. Előbb az Ajtay An- dor-díjat, majd a Hegedűs-gyűrűt vette át. Formában vagyok, mondhatná, de ezt sem mondja. Pedig tudja jól: erős, edzett színész. Bírja a terhelést. Nem egy kritikusa, szakmai jó barátja meggondolatlanságnak, sőt egyenesen árulásnak tartotta, amikor két évvel ezelőtt a Budapesti Kamaraszínházból átszerződött a Vígszínházba. Ott Othellót és Rómeót játszotta Ruszt József remek rendezéseiben, Marton László csapatában pedig egészen más jellegű feladatok várták. Ez a harmadik évadom a Vígben. Mostanra sok minden beérett körülöttem. Magamról nem is szólva. Én is érettebb lettem. A Macska a forró tetőn fontos állomása lett a pályámnak. Ugyanolyan fontos, mint annak idején a velencei mór volt. Persze a kettő között is dolgoztam, voltak komoly állomásaim. Hogy a szakma miről hogyan vélekedik, az más kérdés. Ha kevésbé sikeres produkcióban hoz létre valamit az ember, akkor azt úják róla, hogy jó, rendben, de maga az elaődás nem sokat ér. Ezt már megszoktam. Nyilvánvaló, hogy jobb egy jó légkörű munkában részt venni, amely a végén még sikeres is. A Macska a forró tetőn szerintem kiemelkedő produkció, de ha nem az lenne, én a próbafolyamatot akkor is nagyon értékes periódusnak tekinteném. Jókor és jó helyen találkoztam megfelelő emberekkel. Gondolok itt elsősorban Eszenyi Enikőre és Blaskó Péterre, a partnereimre, illetve Máté Gáborra, a darab rendezőjére. Hálás, de nehéz szerepet játszom. Sok cselekvés, erős jelenlét kevés szöveggel. Egy alkoholista férj, aki tönkretette az életét, mérgezi saját magát és a környezetét, égeti a házasságát. Rombol és pusztít. Az első felvonásban Eszenyivel van egy erős duettem, a másodikban Blaskóval. A férj alkoholizmusát eddig nem nagyon mutatták meg színpadon, mintha mindenütt attól féltek volna, hogy nevetségessé teszik a pasit. Valahogy viszo- lyognak ettől a vonaltól. Mi belementünk. Megmutatjuk ezt is. Eszenyivel nem is játszott még. Színésze ugyan volt már, egy Brecht-egyfelvonásosban. Mindketten vártuk már ezt a találkozást. Jóban voltunk, tiszteltem őt, mindig is nagy színésznek tartottam. A próbák során még szorosabb kapcsolatba kerültünk. Egymásra figyelő, kedves, jó viszonyt sikerült kialakítanunk, és persze nagyon kellemes érzés egy ilyen vérbeli színésznővel játszani. Azt hittem, ismerem őt, ettől függetlenül sikerült meglepnie. Olyan bele- menós, már az első próbákon is teljes énjét adja a szerephez, én meg a végére tartogatom magam. Talán lustaságból, vagy ki tudja...! Mert nem az történik, hogy spórolok, tartalékolok vagy kivárok sokáig, aztán a végén hirtelen beindulok, nem! Megy-megy a dolog, egyszer csak minden kikristályosodik. Az első felvonásban Enikő beszél, én meg inkább passzív vagyok. Eleinte aggódtam emiatt. Hogy az én kis hallgatásaim miképpen lesznek kitalálva, megsúlyozva, hogyan tudom majd a figyelmet magamon tartani. Az volt a jó, hogy Máté Gábor végig elég nyitott volt. Azért tűnt másnak ez a próbaperiódus, mint a többi, mivel úgy éreztem, meghallgatják az ötleteimet, figyelnek a gondolataimra. Ebben a felállásban sokkal nagyobb teret kaptam, mint amekkorát mondjuk egy vaskalapos rendező engedett volna. Enikővel meglehetősen furcsa helyzetből indítottunk. Valamitől felpaprikázva próbált, erősen tuszkolt rám egy nagy fotelt, én pedig, mivel fél lábbal játszom a szerepet, kénytelen voltam kiugrani a fotel mögül, s rávenni egy jó nagyot egy szép vívóütéssel a csuklójára. Később sajnos a lábfejére is mértem egy nagyobb ütést. Onnantól viszont mindketten belendültünk. Annak, hogy nyolc héten át csak őrlöm magam a próbákon, semmi értelmét nem látom, én az utolsó két-három hétben teszem rá az „idegbajt”. Dolgozhat bárkivel, mindig ugyanaz a módszere? Alapvetően nem változik, egyébként pedig mindig a nulláról indulok. Nincs prekoncepcióm, ezért is vagyok sokszor „készületlen”. Ez kényelmes álláspont, legalábbis számomra. Partnereinek viszont nem kis fejtörést okozhat. De nagyon taktikus álláspont ez, úgy hiszem. Szemlélődni, gondolkozni szeretek. Amíg ki nem adja magát az előadás, addig nem érdemes koncepcióval érkezni. Még akkor se, ha a rendezőnek már van valamilyen elképzelése. Egyedül úgysem tudnám szétrúgni a ház falát. Nem is lenne értelme. Ilyenkor kivel „taktizál”? A szereppel, a rendezővel, a partnereivel? Főleg önmagámmal. Én mindig ezt az utat járom. És elejétől fogva megpróbálok úgy dolgozni, hogy életszerű helyzetekből indíthassak. Hogy ne legyen steril, amit csinálok. Amire aztán vagy kapok választ, vagy nem. Most két amerikai darabban játszom, Tennessee Williams és Arthur Miller színművében. Mindkét figura lecsúszott fickó. De vigyáztam, nehogy hasonlítsanak egymásra. Szerencsére mindkét darabban olyan partnerekkel játszom, akikkel menni lehet, és ez nagyon jó. Az ügynök halálában, Sándor Pál rendezésében Kern András az Apa. Vele már forgattam A miniszter félrelépben, és a vígszínházi Pop- comban is partnerek voltunk. Gyerekkoromban volt az egyik nagy kedvencem. Mindkettőnk számára kellemes találkozás ez a mostani, pedig egyikünk sem könnyű eset. Lustálkodni mindketten tudunk. Sándor Pál szerencsére ügyesen bestartolta a fantáziánkat. Sokat bízott ránk. Kérte, hozzunk ötleteket, próbáljuk ki többféleképpen a jeleneteket. Dolgoztunk is, ahogy kellett. Ezzel együtt mégsem mondhatom, hogy megerőltető lett volna a munka. A nagyobbik fiút, a rögbijátékost játszom. A gyerekkori jeleneteket nem akartuk túldimenzionálni, inkább csak a visszaemlékezések szintjén jeleztünk bizonyos dolgokat. A komolyabb „meccsek” a jelenben játszódnak. És ott a négy nagyjelenet a vége előtt. Azokban rengeteg feszültség van. A tavalyi évadban hét darabban láthatta a közönség, a mostaniban ötben. Ennyivel, gondolom, meg is elégszik. Én úgy érzem, már eddig is sok jó szerepet kaptam. Alighogy kitettem a lábam a főiskoláról,' már meg is kaptam Othellót. És a díjat is, az alakításért. Amióta a Vígben vagyok, minden évben két-három olyan műben kapok feladatot, amelyek a világirodalom gyöngyszemei. Foglalkoztatnak. Dolgozom eleget. Igazgatómmal, Marton Lászlóval sok mindenben egyet értünk, hasonló a véleményünk. A skatulyától nem kell félnem nála. Bár tömeggyilkost egymás után kétszer is játszottam, a két figura különbözött egymástól. Vegyük sorra azokat a filmeket is, amelyeket A miniszter félrelép óta forgatott. Kezdjük a Fehér alsóval. Kisjátékfilm a menedzservilág ügyes-bajos dolgairól. Két pasi elmegy alsóneműt vásárolni. A felszínesebbet alakítom én, aki megpróbálja befolyásolni fiatalabb, naiv társát, hogy milyet vegyen magának, melyik a legszuperebb és miért. A boltban aztán mindkettőjüket jól kiosztja az eladónő, útban kifelé pedig kiderül, hogy én is csak egy szerencsétlen flótás vagyok. Mi volt ez? Ujjgyakorlat? Vicces, jópofa karakter lehettem, groteszk figura. Engem mindig is vonzott ez a műfaj. Az első generáció tízrészes tévésorozat fiatal, gazdag emberekről. Pénz, szerelem, bűntény. Ez a három fő motívum. Közben kiderül, milyen körülmények között élnek, s mi foglalkoztatja őket. Én egy jól menő bár gonosz tulajdonosát játszom, akit saját magán kívül semmi és senki nem érdekel. Bíztató az anyag. Tavasszal kezdi el vetíteni a televízió. Vademberek. Szurdi Miklós rendezése. Kevés pénz, nehéz forgatás. Négy barát, négy egykori osztálytárs minden évben elhatározza, hogy elmennek egy szigetre Szentendre közelében, és ott pecázgatnak nagyokat beszélgetve. A baj akkor kezdődik, amikor összeütközésbe kerülnek egy szerb matrózzal, akiről az én figurám azt gondolja, hogy ellopta a drága horgászfelszerelését. Először felhergeli a többieket, aztán megpróbálja visszafogni őket, de már nem megy. És itt indul el a lélektani dráma. Szeptemberben milyen a Duna? Haragos. De azért beleugrottam. Persze nem ez volt a nehéz. Nem vette figyelembe a stáb, hogy közben elkezdtem próbálni Az ügynök halálában. Délelőtt tíztől kettőig színház, este hattól tízig megint, éjszaka pedig forgatás. De egészen reggelig. Szóltam, hogy ezt nem fogom bírni, de nem vették tudomásul. Hajnali négykor, összefagyott Ízületekkel már nem könnyű koncentrálni. Melléléptem, és kiment a bokám. Szerencsére nem durrant be, így a színpadon sem okozott komolyabb gondot. A forgatás utolsó három napján azonban, amikor az autósjeleneteket vettük fel, végig görcsben volt a gyomrom. Azok valóban életveszélyes helyzetek voltak. Mészáros Mártával A csodálatos mandarinban dolgozott. Ott a csavargók egyike voltam, Gálffi László és Szabó Győző stricitársa. Gálffi egy tolókocsis, perverz alakot játszik, én meg hol férfi, hol női ruhában tűnök fel. Bozsik Yvette kapta a Lány szerepét. Harmincöt perces a fűm, olyan, mintha egy mozgásszínházi produkció részese lettem volna. Olvastam nemrég egy nyilatkozatát, amelyben azt mondja: zseninek hitték az elemiben. Miből volt annyira jó? Anyámék hittek ezt-azt rólam, mert nagyon korán fogékonynak mutatkoztam különböző színházi dolgokra. Alighogy megtanultam a betűket, már a Hamletet olvastam. Tizenévesen verseket írtam, később pedig drámát, régi nyelvezettel. Voltak ilyen megmagyarázhatatlan dolgaim. A felnőttek világába hamarabb be tudtam kapcsolódni, mint a sajátomba. Az osztályban mindig furcsán néztek rám, mert anyám mellett, aki a Pécsi Balett vezető táncosa volt, sokat ücsörögtem felnőttek között. Később mégis gátlásossá vált. Mitől? Kamaszkori barátaimmal mindig nagyon kritikusan néztük az embereket. Mindenbe belekötöttünk, mindenben találtunk hibát. Rengeteget cikiztük a körülöttünk levőket. A főiskolán aztán, amikor ki kellett menni a színpadra, és mutatni valamit, hirtelen saját magamat is ilyen kritikusan láttam. A másokkal szemben támasztott elvárásaim egyszer csak saját magamra vetítődtek ki. Ott volt előttem a képzeletbeli görbe tükör, és nem tudtam nem belenézni. Három-négy hétig tartó csendes szemlélődései is ebből erednek? A próbákon? Nem mondanám. Aki ért hozzám, az látja, hogy azért akkor is mocorog bennem valami. Nem vagyok az, aki semmit se csinál, vagy bele kell kötni, hogy elkezdje. Már ismerik a módszerem. Talán észrevették már, hogy olyan nagyon súlyosan nem mentem mellé soha. A végén nem lesz minősíthetetlen, amit csinálok. Erre legalábbis még nem volt példa. Vannak persze még ma is gátjaim, amelyeket építek, de nem ez a jellemző. Már sokkal felszabadultabb vagyok. Meg rutinom is van. Hatodik éve vagyok a pályán. Játékstílusát tekintve minden alakításából kitűnik, milyen nagyokat merít az életből, az életéből. Az élményforrást, akárcsak az energiát, táplálni kell. Ha nem ezt tenném, gyorsan kiégnék. Nem szeretném, ha a szerepeim egy idő után hasonlítanának egymásra. A Karamazov testvérekben is a saját élményeimből indultam ki. Bármi történik is velem az életben, azt azonnal rögzítem. Van bennem egy parányi gépezet, amely mindent megjegyez. Egy belső ösztön, amely megmutatja, meddig kell elmenni. Nem szoktam spórolni az érzelmekkel. Különben pedig tényleg van bennem néha nyafogás, kedvetlenség, látszólagos nemtörődömség. De nem alaptalanul. Nehezen viselem az igazságtalanságot, a felesleges kötözködést és a rossz pedagógiát, amikor helytelenül nyúlnak hozzám. Ezek ellenséges dolgok számomra. Mindezzel együtt mégis úgy látom, jól mennek a dolgai. Való igaz, nem nagyon kell foglalkoznom mással, mint azzal, amit csinálok. Néha el is engedhetem magam. Mennyire? Teljesen alámerülni nem lehet. Bárhol vagyok is, viselkednem kell. Ezért ez a belső nyugalom? Túl vagyok már a nagy lázadásokon. Nem akarok feltűnősködni, észre- vesznek anélkül is. Már nem olyanok a megnyilvánulási formáim, műit régen. Sem a dicséretet, sem az ellenszenvet nem veszem komolyan. Mindkettőtől meghülyülnék. A kicsapongás is egyre inkább háttárbe szorul az életemben. Nem vagyok nagy ivó, nagy hangú mulatozó. Inkább olyan szó nélkül szemlélődő.
