Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-20 / 267. szám, hétfő
Sportvilág ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 20. Németországban és Angliában új szövetségi kapitány után kellett nézni, miután Christoph Daum és Kevin Keegan csalódást okozott; hosszas vita után megszületett a döntés Végleg véget értek a (nagyhatalmi harcok Berti Vogts (balról), az exkapitány sok sikert kívánt Rudi Völlemek Az elmúlt hetekben két komoly dilemma foglalkoztatta az európai labdarúgás híveit: ki foglalja el az angol, és ki a német válogatott szövetségi kapitányi posztját. A két fut- ballnagyhatalom szöüvetsége meglehetősen sajátosan oldotta meg a kérdést. PETER SAJDÍK Az angol szövetség (FA) döntése kisebb sokként hatott ^szurkolókra, hiszen Angliában a hagyományoknak minden szinten óriási jelentőséget tulajdonítanak, s azzal, hogy a futballválogatott élére nam hazai, hanem svéd szakember került, egy tradíció végleg megszakadt. Sven Goran Eriksson jövőre veszi át a szigetországiaknál az irányítást, amikor már lejár a szerződése a római Láziénál. Sergi Cragnotti, az olasz együttes elnöke a következőket mondta Eriksson szezon végi távozásáról: „Hatalmas veszteség ér ezzel bennünket, mert Eriksson nagyon sokra vitte a csapattal. Döntésén, természetesen tiszteletben tartjuk, ahogy ő mondta, ez egy újabb kihívás lesz a számára.” A hír „hallatára” a Lazio részvényei valamelyest veszítettek értékükből. Az olasz sajtó is sajnálattal fogadta a svéd szakember döntését, míg Angliában a médiák egyenesen felháborítónak tartották Eriksson .érkezését. „Katasztrófa” - idézte az 1966-os vüágbajnok Jackie Charltont a Daily Mirror. „A franciákat francia, a németeket német edző irányítja, az olaszokról nem beszélve, csak nekünk kellett külföldire hagyatkoznunk” - zárta cikkét az angol lap. Bobby Charlton sem tett kendőt a szája elé: „Ez a vállalkozás eleve kudarcra van ítélve. Mit akar kezdeni Angliában egy olyan edző, aki még saját hazája válogatottjának sem ült a kispadján? Nagyon csalódott vagyok, ez tiszteletlenség az angol szakemberekkel szemben. ” Ezt a véleményt azonban Nagy-Britan- niában nem mindenki osztja. Például David Beckham, az angolok újdonsült csapatkapitánya sem: „Szerintem ez bombaötlet volt. Nagyon sok tapasztalattal rendelkezik, és a nemzetközi porondon is bizonyítani tudott a Lazióval.” David Platt, a Nottingham szakvezetője annak idején Eriksson védenceként rúgta a labdát a Samp- doriában. Az egykori válogatott játékos örömmel fogadta az angol szövetség döntését: „Értelmes húzásnak tűnik, hogy Erikssonnak jutott az vezetőedzői szerep. Hosszú távon is gyümölcsöző vállalkozás lehet ez Angliára nézve.” Arsene Wenger, az Arsenal francia trénere sem lát semmi rosszat abban, hogy egy svéd kormányozza majd az angol nemzeti tizenegyet: „Hihetetlen érzékkel tud tárgyalni azokkal a sztárokkal, akik milliókat keresnek, és ha akarnák, fütyülhetnének a válogatottra. Ez a mai labdarúgásban nagyon értékes tulajdonság.” (Most elsősorban a Lazi- óban játszó Crespóra, Nedvedre és Simone Inzaghra kell gondolnunk, korábban, a Sampdoriában ugyanilyen volt a helyzzet Gullittal, Mancinivel és Vierchowooddal.) Bármelyik félnek legyen is igaza, egy biztos: 2001 júliusától Sven Goran Eriksson lesz az angol válogatott szövetségi kapitánya. Akár tetszik, akár nem. A világbajnoki selejtezőkre nézve talán már túl késő, de felmerült a lehetősége, hogy Finnország és Albánia ellen is már az 52 esztendős skandináviai szakember irányítsa az angol csapatot. Dino Zoff, a Lazio alelnö- ke úgy véli, az olaszok semmiképp nem tesznek keresztbe Erikssonnak: „Tisztában vagyok az angolok helyzetével, saját tapasztalataimból tudom, hogy a bizonytalanság csak árthat a válogatottnak. Mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne nehezítsük meg Eriksson dolgát. Ö sem áll könnyű feladat előtt, de elég dörzsölt és tapasztalt ahhoz, hogy megbirkózzon a kihívással.” Ha már a kihívásnál tartunk, tegyük hozzá, a svéd tréner szerződése öt évre szól, s mivel a 2002-es vébé Anglia számára elérhetetlen célnak tűnik, Erikssonnak pont az lesz a feladata, hogy védenceivel kiharcolja a 2006-os világbajnoki részvételt. A feladat nem lehetetlen, a Lazio edzője nem kezdő szakember. 1976-ban a harmadosztályból az élvonalba hozott fel egy svéd csapatot, a Degersdorf együttesét, majd 1980 és 82 között UEFA Kupát, bajnoki címet és két Svéd Kupát szerzett az IFK Göteborggal. A következő két esztendőben kétszer volt bajnok a Benfica Lisszabonnal, amellyel még egy Portugál Kupát is nyert. 1984 és 86 között letölti első két idényét a Laziónál, ám az utolsó fordulóban, a Lec- cétől elszenvedett botrányos vereség után mennie kellett - ez a mérkőzés döntött arról, hogy a bajnoki cím Torinóba, a Juventushoz kerül. Utána a Fiorentinánál dolgozott, de csak egy 7. és egy 8. helyre vitte a csapattal. 1989 és 91 között ismét a Benficát irányítja. A portugál együttessel bejut a BEK-döntő- be, ennek előzmánye ként pedig - magától értetődően - a lisszaboniak megnyerik a bajnokságot. Ezután került a Sampdoriához, de öt év alatt mindössze egy Olasz Kupa-győzelmet tudott kiharcolni a genovai klubbal. Három évvel ezelőtt, 1997-ben tért vissza az Örök Városba, újból a Lazio vezetőedzője lett. Az első idényben védencei megnyerték az Olasz Kupát és bejutottak az UEFA Kupa döntőjébe. Egy évre rá elhódították a Kupagyőztesek Európa Kupáját; bizonyára sokan emlékeznek még az utolsó KEK-döntőre, a Lazio 2:1 arányban győzött a Mallorca ellen. Csakhogy megismétlődik az 1986- os baki: a zárófordulóban a Lazio „elveszti” a bajnokságot, az élen a milánói AC végzett. Tavaly aztán a sors kegyesebb volt Erikssonhoz: a Serie A utolsó felvonásában az In- ternazionale botlott meg, s így került a bajnoki cím Rómába. A dicsőséglistának tehát se vége, se hossza, de egyszer sem szerepel rajta semelyik válogatott. Az FA ajánlatának Eriksson nem tudott ellenállni. Pedig ő is tudja, hogy Angliában a legkisebb hiba után is ízekre szedheti a bulvársajtó. S akkor még a szurkolók haragjáról egy szót sem ejtettünk. Németországban korántsem volt olyan zajos visszhangja a kapitány-választásnak. Sem odahaza, sem külföldön. A németeknél igazából az előzmények voltak érdekesek. Miután az első számú jelölt, Christoph Daum egy kokainbot- rány miatt nem jöhetett szóba, kérdéses volt, kié lesz a Ribbeck után megüresedett szék, amelyet ideiglenesen Rudi Völler foglalt el. Miután Völler több említésre méltó eredményt ért el a Nationalelf- fel, mint elődei (elsősorban az angolok elleni győztes meccsről van szó, amely Kevin Keegan edző állásába került), aligha férhetett kétség ahhoz, hogy az egykori válogatott játékos veszi végleg kezelésbe a nemzeti csapatot. Bár eredetileg három jelölt akadt, Volleren kívül még Michael Skibbe és Ottmar Hitzfeld, végül Völlerre esett a választás. A német sajtó szerint az „új” kapitánynak leginkább a modern hozzáállása az előnye, amellyel játékosait gond nélkül rá tudja hangolni a győzelemre. Angliában is, Németországban is sajátosan oldották meg a kérdést. A szigetországiakat Rudi Völler juttatta ilyen sorsra, s ennek köszönhetően ő is hasonló helyzetbe került. A németek trénere a legnagyobb kihívással kezdte meg edzői pályafutását, mgépedig azzal, hogy klubcsapat helyett a válogatottat részesítette előnyben. Frank Rijkaard ugyanígy indult és nem jutott túl messzire a hollandokkal. Meglátjuk, hogy Völler szerencsésebb lesz-e. A kubai ökölvívás egyik legismertebb alakja akár Mike Tysont is legyőzte volna; pályafutása során 393 mérkőzésen lépett ringbe, s mindössze tizennégyszer kapott ki Felix Savon sohasem bánt kesztyűs kézzel ellenfeleivel JÁN HUDOK Avasfüggöny lebontása előtt, a „két vüág” közti óriási rivalizálás idején a szocialista blokk országai a sportolók révén szerették volna a legjobban bebizonyítani a Nyugatnak (de elsősorban talán saját maguknak), hogy a kommunizmus a legideálisabb politikai berendezés, ahonnan megannyi versenyképes élsportoló kerül ki. E téren a Német Demokratikus Köztársaság volt az egyik legaktívabb állam, ám hasonló szellemiség uralkodott Fidel Castro Kubájában is. Épp a Castro-féle „Szabadság Szigetén” született 1967. szeptember 22-én, a keleti partvidék egyik lerobbant kisvárosában, San Vicentében Felix Savon Fabré. Kuba egyik legismertebb ökölvívójának pályafutásáról nem sokat lehet tudni, mert a hivatalos információk csak a jó eredményeit rögzítik, annyit azonban Savon is gyakran el szokott mondani, hogy szegény családból származik, elég nehhéz körülmények között nevelkedett. „A szocialista forradalom nélkül soha nem tudtam volna elérni azt, amit elértem. Úgy gondolom, soha nem fogom tudni méltóképpen meghálálni azt, amit az országomtól kaptam” - állítja Felix. Ez az elképzelése valószínűleg annak az eredménye, hogy a szegény gyerekkor után egy sikeres, anyagiakban gazdag karrier következett az életében. A kubai bokszoló soha egyetlen percre sem kételkedett Castro filozófiájában, így idővel Felix Savon lett az egyik legdrágább kincs az elnök szemében. Kubában mindig is életre való sportolók nevelkedtek. Elég volt számukra megteremteni néhány alapvető feltételt, s onnantól kezdve a fejlődés biztosítva volt. Felixet habozás nélkül felvették a guanta- namei sportiskolába. A fiatal tehetség többféle sporttal foglalkozott, labdarúgással, futással, baseballal és úszással egyaránt. A baseball talán első hallásra különösen hangzik, ám Kubában ezt a sportágat szinte nemzeti kincsnek tekintik. Hugo Fernandez ökölvívóedző figyelt fel először Felix adottságaira. A sokoldalú, mozgékony fiatalember sorsa ekkor pecsételődött meg. Felix Savon tizenkilenc évesén szerzett először vüágbajnoki címet, a ringben nem sok ellenfele akadt. Persze hozzá kell tenni, hogy a kubaiak a világbajnokságon kívül nem igazán vettek részt más nemzetközi versenyeken. 1988-ban az olimpiaára sem utaztak el, ezért Felixnek még négy évet kellett várnia az első olimpiai aranyéremre. Ezalatt a 91 küogrammosok súlycsoportjában még szerzett két világbajnoki címet, Barcelonába tehát abszolút esélyesként utazott el. Hozzá kell tennünk, hogy a kubai sportolókat még egy közös cél vezérelte: megdönteni az amerikai „imperialisták” hegemóniáját. Az ökölvívók közül a küldöttség Savonhoz fűzte a legnagyobb reményeket, s ő meg is felelt az elvárásoknak. Az amatőr bokszolok mezőnyében nem volt hozzá fogható bunyós, aki fel tudta volna venni vele a versenyt. Öt évvel ezelőtt elterjedt a hír, hogy Mike Tysontól sem rezelne be: „A profi bokszban sokkal lassúbbak az akciók, Tyson ütései viszont nagyon is hatásosak. Aki kettőnk közül erősebb, annak van nagyobb esélye a győzelemre.” A találkozóra végül nem került sor, egyrészt Tyson állandó konfliktusai miatt, másrészt pédig nem biztos, hogy a kubaiak örömmel vették volna, ha kedvenc sportolójuk ne adj isten vereséget szenved egy amerikaitól. Pedig bizton állíthatjuk, a mérkőzés minden nézőcsúcsot megdöntött volna az Egyesült Államokban. Felix Savon azonban visszautasította a tízmillió dolláros ajánlatot. „Továbbra is szüntelenül győzködnek, álljak ki ellene, én pedig ez alatt az idő alatt megtanultam, hogyan kell nemet mondani. Mintha az emberek nem tudnák megérteni, hogy nem cserélem pénzre a hazámat.” Korábban hasonlóan viselkedett Teofilo Stevenson is, aki a vüág minden kincséért sem volt hajlandó összemérni tudását Muhammad Alival. Az igazi okokat nagyon nehéz felkutatni. Az azonban tény, hogy vereség esetén mindkét fél, a kubai is, az amerikai is sokat vesztett volna presztízséből. Felix Savon mindig is az állami vezetés politikájának a híve volt. A hivatalos ideológia mellett a mai napig kiáll. Ez persze se jó, se rossz hatással nincs ökölvívói teljesítményére; 1996-ban Atlantában (az oroszlán barlangjában, amerikai földön) megszerezte pályafutása második olimpiai aranyérmét. Két kollégája, Joel Casamayor és Ramon Garbya a játékok alatt elhagyta a kubai küldöttséget és politikai menedékjogért folyamodott az amerikai hatóságokhoz. „Elárulták Fidelt, népünk nagy vezérét” - kommentálta társai döntését Felix Savon. Az utolsó ajánlatot, amely Tyson kihívására vonatkozott, Savon már személyesen utasította vissza: „Amikor végignéztem a Tyson- Holyfield találkozót, minden illúzióm szertefoszlott. Nem fogok egy olyan őrült ellen kiállni, aki a bolondok házába való” - mondta Kuba kétszeres olimpiai bajnoka, aki Budapesten szenvedte el első komolyabb vereségét. A magyar fővárosban az üzbég Ruszlan Csagajev ütötte ki, a világbajnoki címet mégis Savon kapta meg, mert Csagajev korábban profiként is ringbe lépett az Egyesült Államokban, s ez ellenkezik az amatőr szövetség előírásaival. Tavaly Savon ismét az első helyre pályázott, a 91 küogrammosok mezőnyében azonban mégsem ő bizonyult a legjobbnak. Több mint tíz év után a vüágbajnoki címet egy amerikai, Michael Benett szerezte meg. A tengerentúli bokszoló azelőtt hét évet töltött börtönben, de kiszabadulása után úgy kezdett új életet, hogy aranyérmet nyert a vébén. Savon azonban ekkor már nem tartózkodott Houstonban, a rendezvény helyszínén. A kubai küldöttség ugyanis fogta magát és hazautazott - ahivatalos indoklás szerint a pontozóbírók elfogultsága miatt. Savon aztán nemrég bebizonyította, hogy még mindig ő az amatőr ring királya. A sydneyi ötkarikás játékokon a negyeddöntő harmadik menetében technikai K..O.-valVer- te meg Benettet. Harmadik olimpiai aranyérmét azzal vívta ki, hogy a döntőben az orosz Szultanahmedet is legyőzte. „A sikert Kuba népének ajánlom fel. Hi- hetedenül boldog vagyok.” Ezzel az eredményével Savon feliratkozott a háromszoros olimpiai bajnokok listájára. Rajta kívül még ketten szerepelnek rajta: Teofilo Stevenson (1972, 76, 80) és Papp László (1948, 52, 56). Savon attól emelkedik ki a sorból, hogy mindhárom aranyát ugyanabban a súlycsoportban harcolta ki. Felix Savon Fabré pályafutása végéhez ért; 393 mérkőzésen mindössze 14-szer hagyta el vesztesen a szorítót. Az ideológia talán némileg beárnyékolja profilját, de javára legyen mondva, sohasem szédült meg a kilátásba helyezett dollármillióktól, a jóléttől, amely kétségtelenül várta volna, ha „elárulja” Fidel eszméit. Túlzás nélkül állíthatjuk, Savon a bokszvüág legendái közé emelkedett. A háromszoros olimpiai bajnok megfogadta, sosem árulja el a hős kubai nép Nagy Vezérét (Archív felv.)
