Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-14 / 262. szám, kedd
15 ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 14. Kultúra Sasa Gedeon három Cseh Oroszlánt kapott második játékfilmjéért. A legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv díját. Következő munkájáról egyelőre keveset árul el A világnak szüksége van „félkegyelműre” Bár szorosabb kapcsolat egyikükhöz sem fűzi, a hatvanas évek cseh filmiskolájának jeles képviselői tisztelettel emelik meg képzeletbeli kalapjukat Sasa Gedeon előtt. Ez a harmincadik évéhez közeledő, kivételes tehetségű cseh filmrendező ugyanis lelki rokonságban áll Jin' Menzellel, Ivan Passerral és Milos Formánnál, az egykori nagy triumvirátussal. SZABÓ G. LÁSZLÓ Két játékfilmjével, az Indián nyárral és A félkegyelmű visszatérrel tudniillik a hajdanvolt cseh új hullám legjobb hagyományait viszi tovább. Vojtéch Jasny, a már említett nagy „hullámlovasok’’ korai társa meg is jegyezte nemrég: „Gedeon elég tehetséges, csak energiát kell gyűjtenie ahhoz, hogy önmaga maradjon, és vigyáznia kell az egészségére, nehogy úgy végezze, mint félkegyelmű hőse, akit éveken át szanatóriumban kezeltek.” Sasa Gedeont szerintem nem kell félteni. Első látásra ugyan félénk, visszahúzódó, labilis idegzetű ember benyomását kelti, halkszavú- sága, érzékenysége, visszafogottsága azonban szívós, kitartó alkatot takar. Két jeles rendezőtársától, a Koljával Oscar-díjat nyert Jan Svéráktól és a még nála is nagyobb népszerűségnek örvendő Jan Hrebejktől (Kuckók, Segíts, majd segítek) eltérően ő az intellektuális témákat tartja sajátjának. Ma is gyakraffemlegetett vizsgafilmje, a Családi gyász miatt zárva láttán nem éppen nagynevű évfolyamvezető tanára tömören csak annyit mondott: „Egy ilyen történet nélküli anyagba Fellininek is beletört volna a bicskája.” Az emberi kapcsolatok diszharmóniáját értelmiségi rétegekben szondázó alkotásával azonban annyi pénzt sikerült megnyernie egy tokiói filmfesztiválon, hogy ezzel az összeggel el is indíthatta az Indián nyár forgatását. A film forgatókönyvének megírásában egy Fitzgerald-novella inspirálta az akkor még rendezői diplomára váró főiskolást. Eredetileg ez is vizsgafilmnek készült, csak a komoly sikerre való tekintettel másolták át egy nagymozikban is vetíthető szalagra. A történet középpontjában két tinilány áll, akiket rokoni szálak fűznek egymáshoz, és egy eldugott cseh kisvárosban együtt töltik a nyári szünidőt. Forman Szöszije is talán innen indult el, hasonló arcok, hasonló helyzetek, hasonló vágyak kísérhették őt is. Gedeon bakfishő- sei az első nagy szerelmet keresik, próbálkozásaik, csalódásaik, várva várt kalandjaik megmosolyogtató pillanatokat szülnek a vásznon. Ennyi az egész, egy dekával sem több, a mű - stílusával, képi világával, színészi teljesítményeivel - mégis szinte napok alatt a kilencvenes évek egyik cseh sikerfilmje lett. Több mint egy évvel a bemutatója után már A félkegyelmű visszatér is kultuszfilmként szerepel a cseh mozik műsorán. Dosztojevszkij hőse, Miskin herceg csupán körvonalaiban van jelen Frantisek alakjában, és a többi szereplőben is csak halványan él Rogozsin, Anna és Aglaja jelleme. Frantisek, aki szülei halála után, gyerekként került szanatóriumba, huszonvalahány évesen most tér vissza szülővárosába. Emlékeivel nem foglalkozik, távoli rokonaihoz nem igazán kötődik. Idegen világban bolyong, számára furcsa emberek között. A naivitást súroló tisztasága, „elveszettségéből” eredő botlásai láttán sokan félkegyelműnek tartják, de mert egy idő után magára, sőt társra is talál, kapcsolatai fokozatosan megváltoznak. Gedeon hőse - Miskintől eltérően - esélyt kap a maradásra. A világnak ugyanis szüksége van a maga „idiótájára”, hiszen ahogy a rendező is állítja: az „egymás mellett” magányát csak ő tudja elmozdítani az „együtt” irányába. Hány évig hallgatott az Indián nyár és A félkegyelmű visszatér között? Négy. Nem egész négy évig. Mivel töltötte a közbeeső időt? Egyáltalán miből élt? A nyárból. Az Indián nyárból. Nem sokat voltam itthon. Bejártam a fél világot. Fesztiválról fesztiválra ütaztam a filmmel, s ahol nyertem, ott általában pénzt is kaptam. Nem olyan nagyon sokat, de arra, hogy szerény körülmények között megéljek, elég volt. Aztán a Félkegyelmű forgatókönyvéért is felvettem egy összeget. Mire elfogyott, elkezdtük a forgatást. Milyen rendezői alapállást bizonyít ez a többéves szünet, Van vagy három-négy témája, félig megírt forgatókönyve, és türelmesen várja, hogy melyikre kap pénzt, vagy végig egyetlen anyagon dolgozik, és abba fekteti minden energiáját? Én nem akarok mindenáron forgatni. Ennyire nagy ambícióim nincsenek. Nekem tudnom kell, hogy mibe vágok bele. Érezni akarom, hogy az adott anyagnak igenis értelme van. Ráadásul ugyanazzal a csapattal dolgozom most is, mint korábban. Mi nem kínálunk fel egyszerre három forgatókönyvet arra gondolva, hogy a háromból egy biztosan bejön. A produceremhez mély baráti kapcsolat fűz, velem egykorú srác, sokat beszélgetünk, és elfogadja az ötleteimet. Szerencsére nincsenek előttem „hivatalos”, idegfeszítő körök, amelyeket meg kellene tennem. Sem rövid-, sem dokumentum-, sem reklámfilmet nem forgatott az elmúlt években? Egyetlen felkérést vállaltam el csupán. A Karlovy Vary-i fesztivál klipjét rendeztem ’96-ban. Semmi mást. Az Indián nyár befejezése után ugyanis meg kellett még írnom a diplomamunkámat, és be kellett fejeznem a főiskolát. Milan Kundera szerint a regényírónak három lehetősége van. Elmeséli, leírja vagy elgondolja a történetet. A filmrendező számára hányféle megoldás létezik? Szerintem ugyanez a három. Beszélhetünk az elbeszélés voyeuri stílusáról, a valóság fontos megfigyeléséről, vagy a költői látomások, asszociációk továbbadásáról is. Minden rendezőnek megvan a maga stílusa. így vagy úgy leírja a külső és a belső világot, a kettő közti különbséget vagy összefüggést. A rendező nem tudatosan választ formát. Sok alkotónál persze keverednek ezek a lehetőségek. Kevesekre jellemző csupán a teljesen kikristályosodott forma. Ha az Indián nyárral a fél világot, akkor a Félkegyelművel, gondolom, már az egészet bejárta. Eddig negyven fesztiválra hívták meg a filmet. Természetesen nem mindegyiken volt versenyben. Tavaly Velencében állva tapsolt a közönség. Ez meglepett bennünket. Mi úgy mentünk oda, mint az outsiderek, hiszen nem kerültünk be a versenybe. A fesztivál igazgatója aztán elmondta nem egy tévéinterjúban, hogy úgy érzi, hibát követett el, ugyanakkor reméli, hogy más fesztiválokon nyerni fogunk. Velence tehát kapukat nyitott előttünk. Sao Paulóban, Buenos Airesben, Theszalonikiben, Cottbus- ban, Pozsonyban és másutt sikerült is győznünk. De ami még ennél is nagyobb öröm volt számomra: a nézők mindenütt értették a filmet, a történet sehol sem hagyta hidegen a közönséget. Berlinben Szabó Istvánnal versenyzett a legjobb forgatókönyv díjáért. Ott már az is csoda volt, hogy bekerültünk a legjobb három film közé. Cseh filmet ugyanis akkor már vagy tizenkét éve nem jelöltek Európa- díjra. Az elismerést végül Szabó István kapta meg A napfény ízéért, ami egyáltalán nem volt meglepő számomra. Főleg azok után nem, hogy több kategóriában is ő nyert a filmmel. Mit szokott válaszolni azoknak, akik mindkét munkáján Menzel és Forman hatását érzik? Engem ez az észrevétel egyáltalán nem zavar. Rendszeresen reagálok ilyenekre. A válaszom egyszerű: abból merítek, amiből meríthetek. Nekem ez a „hátországom”. A hatvanas évek cseh filmművészete. Ráadásul Kladnóban, egy kis iparvárosban nőttem fel. A Hrabal-novellákból ismert Poldi közelében. Ahol a gyári munkások mentalitását, beszédstílusát szívtam magamba, és ez volt életem meghatározó vonala egészen addig, míg fel nem kerültem Prágába, a filmművészeti főiskolára. Azok aztán már más évek voltak, de Prágában is azt kerestem, amit Kladnóban már megtaláltam. Az egyszerű, hétköznapi emberek érzésvilágának és gondolkodásmódjának esszenciáját, azt a mentalitást, amely csak rájuk jellemző. Az ő látásmódjukat, azt, ahogy ők viszonyulnak az élethez. És annak idején Formanék is ezt keresték, tudom. Forman látta már valamelyik filmjét? Az Indián nyarat. Tetszett neki. Palm Springsben mesélte. Azt mondta, a fiatalkori énjét juttattam eszébe. Még akkor is, ha az én filmjeimben kevesebb a kordokumentum, mint az ő itthon készült alkotásaiban. Számomra érzelmileg fontosak a régi Formán-filmek. Már kamaszkoromban is ismerős volt számomra az a világ, amelyet a sajátjának érzett. A „vércsoportunk” tehát közös, de utánozni, másolni nem akarom őt. Bár A félkegyelmű visszatér Dosztojevszkij nyomán született, én úgy érzem, nélküle is dús, életteli a történet. Dosztojevszkij műve impulzus volt csupán, a film nem a regény adaptációja. Az én történetem egészen más. A főszereplő is jelentős mértékben megváltozott nálam. Olyan komikus elemeket kapott, amelyek a regényben vagy elő sem fordulnak, vagy nem olyan fontosak. A figura kettőssége pedig, úgy gondolom, elég világos. Frantisek varázslatosan tiszta ember, de nem éppen gyakorlatias, és ettől válik néha megmosolyogtatóvá. Olyan, mint egy szárnyait bontogató angyal. Ideál. Látomás. Az ő érzései, szerintem, bennünk is megvannak, csak nem vesszük tudomásul, vagy küzdünk ellene, nehogy túl tisztának, túlságosan is sebezhetőnek, érzékenynek lássanak bennünket. Most az a divat, hogy „cool” legyen az ember. Belül, önmagával szemben kemény, kifele laza. Manapság nem figyelünk az érzelmi beruházásra. Sőt, egyenesen károsnak gondoljuk. Engem viszont ma is az emberi kapcsolatok érdekelnek. Ezt akarom megmutatni a Félkegyelműben is. Fontos, hogy mikor játszódik a film? Egyáltalán nem. Játszódhat akár ma is, de tíz-tizenöt évvel ezelőtt is. Annyira erős a film stilizációja, hogy az időpont meghatározhatatlan. Nem akartam aktualizálni a történetet. Egy cseh kisváros hangulati esszenciáját kapja a néző, egy olyan kisvárosét, ahol voltaképpen megállt az idő. Ha az Indián nyár és A félkegyelmű visszatér között négyéves szünetet tartott, következő filmjéig mennyi időt hagy veszni? A saját életemet nem tudom megrendezni. Erre nem vagyok képes. Hiába tervezek, a végén úgyis minden máshogy alakul. A szerzői filmhez téma kell. Sem impulzusként, sem indokként nem elég számomra, hogy „én már hosszabb ideje nem forgattam”. Mindig a témától függ, hogy hol tartok a munkával. Következő filmem témájáról nem akarok még beszélni. Egy biztos: most az „antiidióta” álláspontja foglalkoztat. Irodalmi alapra építve? Nem. Persze olvasok hozzá, hogy a gondolataim kiteljesedjenek. Hogy a történet erősebb legyen, és minél előbb megírhassam. Az utóbbi két- három évben sajnos keveset olvastam, mivel nagyon sokat utaztam. Repülőn és szállodai szobákban nem tudok komoly regénybe belemerülni. Vetítések és interjúk között nem bújhatom például a Bűn és bűnhődést. Majd ha megnyugszik egy kicsit az életem, elolvasom a jegyzeteimet, amelyeket az elmúlt egy év alatt írtam. Azt már biztosan tudja, ki ez az antiidióta? Engem is ez érdekel. Hogy milyen ember. Keresi a módját, hogyan tud életben maradni. Démoni erővel szereti bekebelezni a világot. Nem akar itt lenni, de itt kell, hogy legyen. Az idióta sem tartozik ide, csak éppen nem marad számára más megoldás, mint a maradás. A két figura tehát hasonlít egymásra, különböző viszont a túlélési stratégiájuk. Egyelőre ködben sétálgatok. Keresgetek, tapogatózom. Nem is akarok többet elmondani a filmről, nehogy még születése előtt megöljem a gyereket. Pavel Liska (balról) és Tatiana Vilhelmová A félkegyelmű visszatér főszereplői Jelenet a negyven fesztivált megjárt Félkegyelműből
