Új Szó, 2000. október (53. évfolyam, 226-251. szám)
2000-10-06 / 230. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2000. OKTÓBER 6. Kultúra Haszon és szerencse kérdéséről egy hatvanöt éves diófa válogatott termésének kiteregetésével, abban a reményben, hogy maga a tárgy szól, s nem a teregető... Válogatott világ-magyar irodalomtörténet Lezárult a NAP Kiadó egyik legnagyobb vállalkozása; négy év alatt négy kötetben megjelentette Tőzsér Árpád csaknem teljes munkásságát. Szerencse és haszon, kihívás és felelősség. CSANDA GÁBOR Csaknem teljes munkásság, mert egy s más azért kimaradt az életműből, például a műfordításai (mondjuk így: a válogatott versfordításai), pedig jó lett volna egy kötetben viszontlátni a költő által magyarra átültetett Rúfus-, Závada-, Holan- és Feldek-verseket, hogy csak a (Madách-díjas) műfordító kötetben megjelent versfordításait említsem, de nagy olvasói élmény lehetett volna az időben s publikálásukat tekintve egymástól távol eső, különböző folyóiratokban közölt, Tőzsér fordította Joszif Brodszkij-, Zbigniew Herbert- vagy a Mila Haugová-, Vojtech Kondrót- (Peter Repka-, Ivan Strpka-) verseket együtt látni, hogy csak az utóbbi néhány év ihletéinek nevét említsem. S vannak Tőzsérnek Hrabal- versfordításai is. Ezt a hiányt itt, rögtön az elején jelezni kell, mert bár a Tőzsér-válogatás még csak utalás szintjén sem ígér opera omniát, s az is ritkaság, hogy egy költőnek még éltében besorolják a munkásságát reprezentálni hivatott kötetekbe a versfordításait; ellenkezőleg, sorozatcímében mind a négy kötet a „Tőzsér Árpád válogatott művei” megjelölést tartalmazza, ám ennek a válogatásnak a rendezőelve szinte csak a versfordításokkal maradt adósa az olvasónak - ez most, ennek a „teljes válogatásnak” a megjelenésével látszik csak igazán. Az említett rendezőelv ugyanis -r szerencsére - mentes minden vitatható vagy alkalmi jellegű külső koncepciótól: nem kívánja az életmű időbeli fejlődését vagy tematikai újracsoportosítását felvállalni, s ezáltal igyekszik megtartani az egyes Tőzsér-kötetek eredeti kompozícióját. Ennek leginkább a negyedik, a Tőzsér-versek javát tartalmazó Négy negyed című kötet látja hasznát, mely a Genezistől (Madách, 1979) a Leviticusig (Argumentum, 1997) lényeges változtatás nélkül újraközli Tőzsér Árpádnak a négy utolsó, szorosan komponált, az életmű maradandó részét alkotó verskötetét (a két közbülső: Adalékok... Madách, 1982 és Történetek... Madách, 1989). ' Ennek az - ismétlem, szerencsés, s nyilván egyedül elfogadható - elvnek talán éppen a versfordításokból történő válogatás adhatott volna nem kevés szemléleti többletet. Egy helyütt (épp az itt tárgyalandó válogatottak egyikének utószavában) irodalomtörténet-írói munkássága kapcsán Tőzsér maga is megemlíti: .. ekkor kezdtem el rendszeresen műfordítani és műfordítás-elmélettel foglalkozni. S meghökkenve tapasztaltam, hogy a műfordítás ugyanazokat az energiákat mozgósítja bennem, amelyekből azelőtt verset írtam, hogy a műfordítás ugyanúgy kielégít, mint ahogy korábban a versírás.” Vitathataüan, hogy Tőzsér tanulmányai, irodalomkritikái, publicisztikája és költészete egyaránt annak az öntörvényű - műfaji különbségeket és kötöttségeket is feloldó - műalkotásfolyamatnak az esztétikai vetületei, mint a műfordításai. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a versírás és a - fordítás „ugyanazokat az energiákat mozgósítja” benne (ez talán kézenfekvő is), hanem hogy a hasonló energiájú, a létezést hasonló irodalmi, történelmi (és esztétikai) érzéssel megélő és formáló elődeinek és kortársainak fordításával alakítja a maga művét - és viszont; e tekintetben Tőzsér versei és a fordításai (egy másik vetületben: versei és kritikái és így tovább) közt szabad az átjárás; az egyik tartomány a másikat erősíti, alakítja, igazolja. Mert ebben az értékteremtő hatás-kölcsönhatásban „hátha csakugyan egyetlen hatalmas könyv az egész világirodalom”, veti fel (ezúttal már kifejezetten a versfordítás kapcsán) Tőzsér, hiszen - íija - „a műfordítói copyright jóval bonyolultabb, mint a szerzőé: a tolmács nem tudhatja, hogy a mű címe s az ő (a műfordító) neve közötti térből melyik négyzetcentiméter az övé. De a szerző vajon tudhatja?” Mindezt csak mint ki nem használt lehetőséget említem, mert egyébként nagyon hasznos vállalkozás volt a Nap részéről ez a négyrészes Tőzsér-válogatás. Első kötete (Egy diófa és környéke) 1995-ben jelent meg, s a Régi költők - mai tanulságokat (Madách, 1984) tartalmazza, kiegészítve egy kisebb, 1994-ben született Balassi-dolgozattal. Ezt követte a második kötet 1997-ben (A homokóra nyakában), mely az emlékezetes H. B.-szindrómán (első megjelenése: 1990, kötetben: Pozsonyi Páholy) és A homokóra nyakában címűn (megjelent Az irodalom valósága című tanulmány- kötetében 1970-ben) kívül Tőzsér 1963 és 1996 közti irodalomkritikáinak és esszéinek java, a Szavak barlangjában (Madách, 1980) és az Escorial Közép-Európában (Madách, 1992) kötetek írásaiból állt össze. A húsz évvel ezelőtti, Holan- verscím ihlette, a Szavak barlangjában kötetből alig marad ki valami, amit nem vett fel a mostani válogatás (véleményem szerint a Bárczi-kritiká-nak is helye lett volna benne), s ami látszólag érthetetlen okból kimaradt: a Mit ér az ember, ha műfordító, az Egy szlovák vers fordításproblémái (Milan Rúfus Spi, dobrú noc című versének fordítása a hozzá tartozó műhelytanulmánnyal), a Föld felől - ég felé (Vilém Závada költészetéről) - nos, ezek éppenséggel az általam annyit hiányolt versfordítások kötetében kaphattak volna helyet, és azokkal együtt más megvilágítást, akár egy a Genezishez hasonló kompozícióban. Ebbe a nem létező kötetbe kerülhettek volna azok a Hóimról, Herbertről meg a József Attüa fordította Wolkerről és a Marta Podhradská fordította Cselényiről szóló Tőzsér-tanulmá- nyok is, melyek A nem létező tárgy tanulmányozása (Kalligram, 1999) című legújabb Tőzsér-kötetben olvashatók. De itt most már valóban befejezem annak taglalását, mit nem tartalmaz a négykötetes Tőzsér-válogatás. A másodikba az említetteken kívül az Escorial...-ból szinte mindent átvett a válogatás rendezőelve; Szigeti László Tőzsérrel készített 1989. évi interjúja átkerült a válogatás harmadik kötetébe, az al-. kalmi írásként értékelhető Dobosköszöntő elmaradt, a Hizsnyai Zoltánt bemutató jegyzet (1984-ből) pedig nyilván arra vár, hogy az időközben kötetekben beváltott Hizs- nyai-költészet olvasata a Farn- bauer-hármasképhez hasonló árnyaltságé összefogó tanulmány részévé váljék. A válogatásnak ez a második kötete is tartalmaz könyvben korábban nem publikált tanulmányt. Ilyen a Juhász R. József második könyvét vizsgáló A „között” tartományaiban, a már említett Farnbauer-reflexiók s A szintézis kérdőjelei című, mely a megíratlan „szlovákiai magyar irodalomtörténet”, azaz (helyette) a „világ-ma^ gyár irodalomtörténet” milyenségét és szükségességük kérdéseit veti fel (A megíratlan irodalomtörté„Oly mindegy, most épp mi a börtönöd, ne panaszkodj: máskor más, most meg ez." (Tőzsér Árpád: Glossza) (Dömötör Ede felvétele) net címmel időközben megjelent a már említett 1999. évi kritika- és tanulmánygyűjteményében is), valamint az „Utószó helyett” alcímű Einfühlung und Analyse, mely mi másról is szólhatna (egy irodalmi kritikákat és esszéket egybegyűjtő Tőzsér-könyv végén), mint a kritikai szintézis reménytelenségéről és az „elviszonylagosodott értékrendről”, s persze arról, hogy a kötetben vizsgált művek és alkotóik külön- külön és együtt egy „szuverén kultúra hordozói”. A válogatás harmadik kötete (Csuang-ce és a pillangó, 1998) a szerzőnek korábban összesen öt könyvben megjelent publicisztikai írásait tartalmazza. A válogatás felét a Pozsonyi Páholy teljes anyaga adja, melyet a korábbi tanulmány- kötetekben megjelent apró mozaikok előznek meg, köztük hosszabb szövegek a Genezisből, az Escorial...-ba is felvett, a szlovákiai magyar irodalom alakulására reflektáló, azt alakító fontosabb cikkek, vagy a korábbi (1979-ben, a Hét-vitához írt) „hozzászólása”, a Hagyomány és nyitottság. A kötetet Az irodalom valóságának néhány (általam rég feledett) újraolvasásra és - gondolásra ajánlott darabja indítja; köztük a „poétika és politika” (az előszóíró Pomogáts Béla szókapcsolata) szempontjából ma (megint, mindig?) aktuális Helységnevek sorsa („V Madarbéli je pochovany nemy János” - idézi Tőzsér, s az olvasónak - aki én vagyok -, feledve a reáliákat, hirtelen kedve támad a Kondrót-verskötethez). Ezentúl itt olvasható néhány, a Páholy után folyóiratokban publikált írás (köztük A homokórába már felvett, a Farnbauer írta, Tőzsér fordította Ako kebyt taglaló A kétnyelvű író szabadságáról), valamint a Tóth Lászlónak, a Szigeti Lászlónak és a Karsay Katalinnak adott interjú. A negyedik könyv (Négy negyed, 1999) Tőzsér négy utolsó, szorosan komponált verskötetét tartalmazza. Álcímében a Négy negyed: ösz- szegyűjtött versek, s mint már említettem, a Genezistől a Leviticusig lényeges változtatás nélkül (természetesen a tipográfiára is tekintettel) újraközli a költő négy utolsó verseskötetét. Hasznos vállalkozás ez a válogatás. Persze, hasznot (és vállalkozást) egy lapon említeni irodalommal... Mi ez, ha nem illetéktelenség? Lévén szó könyvkiadásról, talán nem, bár megjegyzendő, hogy a haszon bizonytalan eredetű - az etimológiai szótár szerint. Ugyanitt, elsődleges jelentésként: a haszonállat hozama; értsd: tyúknak tojás, tehénnek tej. Kiadónak könyvek. Nekem a (Nap) kiadó könyvei. Jól jár az, aki különböző okoknál fogva nem jutott hozzá Tőzsér egyik-másik könyvéhez. Akinek nem volt alkal- ma vagy módja 1994-ben (60 koronáért) megvenni a Pozsonyi Páholyt, az most (ennek duplájáért) az előző Tőzsér-könyvekben megjelent publicisztikákkal együtt kárpótolhatja magát a válogatás harmadik kötetével. Nekem például a Régi költők - mai tanulságok már nem volt meg, Nyitrán még megvolt. Alea acta est fabula, odalett, akár az i betű, nem is az enyém, apámé volt. Eltöprengek, milyen megjegyzéseket fűzhetett ő Tőzsér, mondjuk, Szenei Molnár-tanulmányához. Használta, hasznosította-e; keresem, sehol nem találom. S szerencsétlen az, ki az egyiket / Keresni más portáján kénytelen, mondja Szenei Molnár az Adalék...című Tőzsér-versben. Most ismét lapozgatom, benne Kovács Sándor Iván avatott tanulmányával (lásd még ehhez: Kovács Sándor Iván: Vágy és emlékezet, 1996), s már nem annyira bánom, hogy nincs meg az „eredeti”. Legfeljebb azt sajnálhatom, hogy a Régi költők - mai tanulságok csak egy Balassi-tanulmánnyal bővült. Ahogy Farnbauer és Juhász R. mellett nagyon hiányolom az Iródia- nemzedékként emlegetett élvonalból (hogy csak a költőknél maradjak) a Hizsnyai-portrét, itt, Tőzsérnek ebben az irodalomtörténet-írói korszakából - bejárva a hármas utat, Szenei Molnár Albert, Amadé László és Baráti Szabó Dávid után - egy Zrínyi-tanulmányt látnék szívesen. Kérdés, mikor s mennyire épül be ez az irodalomtörténet a mindennapjainkba, avagy lehetsé- ges-e az említett mesterekről (iskolában, ismeretterjesztő cikkben, évfordulók alkalmával stb.) érdemben szólni a Tőzsér-elemzések mellőzésével. Áldott nagy szerencséje az olvasónak - nekem -, hogy a válogatás két közbülső kötete csaknem a teljes kritikusi és irodalomtörténészi munkásságát magában foglalja, de ennél is szerencsésebb, hogy a kiadó a verseinek összegyűjtését hagyta a végére. Ennek a szerencsés előnynek hátránya is akad, az interjúkat is tartalmazó harmadik kötetbe így már nem fért bele Németh Zoltánnak a „levitáló” Leviticusról folytatott Tőzsér-be- szélgetése - és a sor hosszan folytatható. A „haszon” azonban remélhetően itt is materializálható lesz; nem kétlem, hogy a Négy negyed összegyűjtött versei - így, együttesen - sok olvasó és Tőzsér-rajongó szerencséjére mozgósító és serkentő erővel hat mind a kritikai visszhangra, mind pedig az alaposabb, elmélyültebb szintetizáló, tanulmányokban rögzülő kutatásokra. Tőzsér újabb költői korszakának kiteljesedéséig ennél a gyűjteményes verskötetnél nem is lehetne megfelelőbb kihívással fordulni a mindenkori olvasóhoz. Indítékot szolgáltat hozzá Csűrös Miklós is. Előszavában a versek rövid, elemző áttekintése után Tőzsér költészetének invencióit említi. „Mivel gyarapította a magyar költői kifejezést - teszi fel a kérdést, s „eredetiségének tanújelei” közül kettőt nevez meg: - A tárgyias stílusnak az intellektuálisba való átvezetése az egyik. (...) A másik, a befogadók körében még hálásabban fogadott emlékezetes leleménye az elbeszélő költészet és az epikai hős fölelevenítése a Mittel-ciklusban.” Kérdés, vajon a költő Tőzsér Árpád vüág-magyar irodalmi szuverenitását ezek a „lelemények” biztosítják-e, vagy (inkább) az, amit az előszóban Domokos Mátyástól idéz, nevezetesen, hogy „egzisztenciálisan is érdekeltté tesz bennünket e költészet emberi és esztétikai esélyeiben az a »világidő«, amelynek befogására bevallottan is törekszik” (lásd még ugyanehhez: Domokos Mátyás: Átkelés, áttűnés, 1987). Akad nyilván olyan olvasó is - én aki a Csűrös szerinti két újítást, valamint Domokos állítását, a költészet esélyeiben bennünket is érdekeltté tevő téridőt egynek gondolja; például Mittel úr epitáfiumában, a Glossza című versben (In: Leviticus). Hasonló sorsra (a kihívó, a vitázó sorsára) számíthatnak Tőzsér irodalomkritikái és esszéi is. A homokóra nyakában című kötet már önmagában is több, mint Tőzsér kritikáinak és esszéinek válogatása - az előszóíró Domokos Mátyást is arra készteti, hogy sorra vegye a benne (és az írások egymásutániságában) rejlő, irodalomtörténetté ért irodalmi problémáinkat: valóságirodalom, normalizáció, egyetemesség, hogy csak a legjellemzőbb és az irodalomból kevéssé eredő problémákat említsem. Az olvasó szerencséjére és hasznára a legtöbb Tőzsér- kritika (-tanulmány és -esszé) vitára késztető és az írásra, az irodalomra való reflektálásra ösztönöz. Rossz sáfárai lennénk ennek az életmű-válogatásnak, ha nem az „irodalom művelésére” fordítanánk. Ajánlom minden olvasó figyelmébe, köszönve a kiadónak, a hatvanöt éves Tőzsér Árpád előtt tisztelegve.
