Új Szó, 2000. október (53. évfolyam, 226-251. szám)
2000-10-12 / 235. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. OKTÓBER 12. Kultúra Bán Jánosnak szőlője van a Balatonnál. Ötven jól termő tőke. Minden évben saját maga metszi, permetezi, és a telepítést, a szüretelést sem bízza másra Továbbra is Jirí Menzel diákjának érzi magát „Az esélytelenek nyugalmával szeretném megcsinálni a filmet." (Prikler László felvételei) Eddig csak játszott. Komoly, fajsúlyos szerepeket. Ibsent, Nádas Pétert, Hrabalt, Bul- gakovot. Hansot A tenger asszonyában, Jóskát a Takarításban, Nullicseket a Bambini di Prágában, Golubko- vot a Menekülésben. Cse- hovból, Gogolból, Mrozek- ből is jutott neki. Tuzenbach volt a Három nővérben, Hlesztakov A revizorban, N. a Mulatságban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Queneau Stílusgyakorlatok című darabjából két főiskolai osztálytársával, Gáspár Sándorral és Dörner Györggyel hozott létre legendás hírű előadást. Kamera előtt is szerepel elég gyakran. És nemcsak magyar filmekben. Hívják külföldi produkciókba is. Jirí Menzel mai meséjével, Az én kis falummal az Oscar-díj „előszobájába” is eljutott. Bán János most rendezni készül. Kezében egy remek forgatókönyv, s ha a szükséges pénz is meglesz, a történet filmre kerül. Mióta érleli magában a gondolatot, hogy színészi tudását rendezőként is kamatoztassa? Sokáig vonakodtam. Egyrészt azért, mert nem ragaszkodom a rendezői státushoz, másrészt pedig nem akartam botcsinálta rendező lenni. De most kezembe adták ezt a forgatókönyvet, elolvastam, és két hét gondolkodási időt kértem. Igen, ehhez volna kedvem, mondtam, miután választ kellett adnom. Tetszik a sztori. Két fiatalember és egy nevelőtiszt az ötvenes években. De nem a politikai, hanem az emberi háttere az elsődleges a történetnek. A film humán beállítottsága. És persze az sem mellékes szempont, hogy nagyon jók a szerepek. A filmről, mint olyanról, egyébként is sokat tud. Az elmúlt húsz év alatt elég sokat forgatott. Ezért is érdekel annyira a dolog. A s^erepelemzést, a dramaturgiát, úgy gondolom, hogy tudom. Annál is inkább, mert elég sok iskola van a hátam mögött. A film technikai részét, amelyben bizonytalan vagyok, el tudom sajátítani, hiszen ezen a területen sem vagyok már ártatlan. Mindent egybevetve igent mondtam a felkérésre. Bábszínházát, kísérleti színházat, pantomimre és mozgásra épülő színházat csináltam már, de filmet még nem rendeztem. Bizonyára ez is közrejátszott a döntésemben. Most persze pénzt kell szerezni. Ha meglesz az induló tizenötmillió, akkor a többire már több esélyünk van. Színészcentrikus filmet szeretnék forgatni, mert az a meglátásom, ha a színészek nem jók a filmben, lehet brillírozni fénnyel, technikával, az semmit sem ér. A jó színész vagy még inkább egy remek csapat a gyengébb anyagot is el tudja adni. Lásd Portugál. Egressy Zoltán darabja a Katona József Színházban. Ezzel az előadással lép most fel a társulat a pilzeni színházi fesztiválon. De a Portugál nem érdektelen darab. Más dolog, hogy mi a jelenlegi előadásban nem a teljes darabot játsszuk. A munka során úgy alakult, hogy bizonyos dolgok nagyobb hangsúlyt kaptak, mások kisebbet, ahogy a színészi jelenlét és a fantáziánk is erősebb volt. Ez akár tiszteletlenségnek is tűnhetne az íróval szemben, de a munka vele együtt folyt, és többé-kevésbé közmegegyezéssel alakult ilyenné az előadás. A darab filmváltozatából, amelyet ugyancsak Lukáts Andor rendezett, mégis kimaradt. Miért? Két dolog miatt. Túl azon, hogy Egressy Zoltán nem egy Shakespeare, én tisztelem őt amjyira, hogy kimondjam, a filmbeli anyag nem egyezik teljes mértékben az eredetivel. Természetesen egy előadáson belül mindig lehetnek arányeltolódások. Van, aki jobban eltalálja a szerepet, más kevésbé, de az nagyon fontos, hogy működjön az előadás. Közös munkáról pedig csak akkor beszélhetünk, ha mindenki a legtöbbet nyújthatja a szerepében. Ami a film esetében nem volt biztosítva. Ráadásul anyagi kérdésekben sem tudtunk megegyezni Andorral. Színpadi alakítása mindenesetre kiemelkedően jó. Én minden szerepemre maximálisan felkészülök. Ebben az esetben, a Portugálban viszonylag könnyű helyzetem volt, mert személyesen ismerem a figura archetípusát. Én egy kis faluban nőttem fel, ahol találkoztam egy üyen gyorsbeszédű emberrel, akinél sosem tudod, mikor tesz pontot a mondat végére. Csak nézel, nézel, hirtelen elhallgat, és csak másodpercekkel később jössz rá, hogy voltaképpen mit is mondott az illető. Az alap tehát megvolt. Ez így önmagában azonban csak színészi technika. Életképessé azzal tehetem, ha úgynevezett csehes humort viszek bele, és egy hús-vér ember áll mögötte. Mint Otyík a Menzel-filmben. Például. Hogy messzebb ne menjünk. Igazából mindig az a dolog nehezebb része, hogy a típus mögé embert tegyünk. Ahhoz ugyanis meg kell ismerni a gondolkodás- módját, a logikáját. Az emlékeimre, a megélt anyagra, a tapasztalatokra hagyatkozva tudatosan keresem meg azokat az elemeket, amelyekkel meg tudom tölteni a szerepet. Maga a figura ugyanis mindig csak a felszínt takarja. Az emberi személyiség összetevőit, mint a mozaikot, ki kell rakni. A pszichológiai motivációkat, amelyek az embert irányítják, nem hagyhatom figyelmen kívül. Ez lehet vélt vagy valós pszichológiai megfejtés, a lényeg az, hogy igaz legyen. Hogy a néző ne tudjon szabadulni tőle. Hogy úgy érezze, azt lássa, ez az ember pontosan olyan, mint akit ő ismer személyesen. Ez a lényege a történetnek. Mindehhez a segítséget, az alapokat a főiskolán kaptam meg Horvai Istvántól és Kapás Dezsőtől. A későbbiek során azok a személyek is meghatározóvá váltak az életemben, akikkel munkakapcsolatba kerültem. Beleértve Menzel urat, és sok magyarországi kollégát, partnert, rendezőt. És velük együtt az a fajta emberi kíváncsiság, amely nem lankad, hiszen tetszik, nem tetszik, egy életen át tanulunk. A lengyel, az orosz, a cseh színházi kultúrát meglehetősen jól ismerem, sőt, merem állítani, hogy a nyugateurópait is. Két éve románokkal is dolgozom, és tőlük is borzasztóan sokat tanultam. Ezzel együttvéve mégis azt gondolom: nagyon fontos, hogy megőrizzük azt az alapkultúrát, amely mindannyiunk számára vagy legalábbis a mi számunkra elengedhetetlen. A globalizációjelen pillanatban olyan erővel tör Közép-Kelet-Európára, hogy az identitás védelmének kultúránk szerves részévé kell válnia. Csapata, a Katona József Színház társulata mennyire tudja megőrizni önazonosságát, sajátos arculatát ebben a folyamatban? A Katona, mint minden más kö- zép-kelet-európai színház, keresi a helyét. Az állami dotáció, ha nem is csökken, nem emelkedik az infláció arányában. Miközben tehát a Katona igyekszik nem elveszíteni azt az egészséges, művészi arculatát, amelyet az elmúlt húsz év alatt megteremtett, az anyagi keretek bennünket is szorítanak. A színházművészet, mint ismeretes, nem egy jövedelemtermelő ágazat. Nekünk nincs más lehetőségünk a felzárkózásra, csak az emberi fejek művelése. A Katona József Színház kezdettől fogva a minőségi munkára figyel, és vitathatatlanul jó úton jár. Leszámítva a kilencvenes évek elejének hullámvölgyét, művészi értelemben a színház ismét feljövő ágban van. Hála a kereskedelmi televíziók „áldásos tevékenységének”, az érdemi kultúra egyre jelentősebb teret nyer Magyarországon. És én ennek borzasztóan örülök. Egy színház esetében pedig természetes, hogy hétnyolc évenként elérkezik egy periódushoz, amikor váltania kell. A megújulás vágya a színészeken és a rendezőkön is érezhető. Ezért jó, ha új tagok szerződnek hozzánk. Felfrissítik a társulatot. Szerencsére én magam is sokat dolgozom más színpadokon. Arról nem is beszélve, hogy a Kukacmatyival járom a világot. Kíváncsi ember vagyok. Tanulok. A Katonában oszlopos taggá vált az évek során. Ha nem vendégeskedne itt és ott, ha nem kapna engedélyt az „eltávozásra”, ugyanilyen színes lenne a szakmai élete? Én azért nem szerződtem el a katonából, mert Magyarországon mindig azt a színvonalat képviselte számomra, amelyet más színház nem. Ennél progresszívebb és művészilég jobban prosperáló társulat még a mi legrosszabb időszakunkban sem volt. Lehet, hogy a produkcióink akkor nem voltak olyan sikeresek, de ez abból fakadt, hogy a társulatot újra össze kellett rántani. Nyolcvanhéttől ki- lencvenkettőig, vagy az azt megelőző kezdeti időszakban, amikor külföldön még nem voltunk annyira híresek, viszont mindenki szív- vel-lélekkel dolgozott, fantasztikus fénykorszakot éltünk meg. Abban az időben a Katona József Színház csinálta a magyar színház- és filmművészetet. Tokkal, vonóval. Annyira erős volt ugyanis az emberállománya. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Aztán eltört a vonó? Nem. Lekerültek a műsorról azok a produkciók, amelyekkel bejártuk a világot. Nem támaszkodhattunk csak a Három nővérre, a Plato- novra, a Menekülésre. Ahhoz, hogy új produkciókat hozhassunk létre, a régieket el kellett felejteni. S az újak, a mostaniak között vannak világszínvonalúak? Vannak. Például Yasmina Reza darabja, a Művészet vagy a Hóhérok hava, amelyet Hamvai Kornél írt. De ilyen a Tyukodi Pajtás is a Katonában. Ezek mind izgalmas előadások, amelyek a világ bármelyik pontján megállják a helyüket. Havonta huszonöt alkalommal hét előadásban lép közönség elé. Ennyire erős a játékkedve? Máshogy merül fel a kérdés. Mi az, amiből meg tudok élni? A gyerekeimet sem a magyar állam, sem az Atyaúristen nem neveli fel helyettem. Ez az én feladatom. Azzal, hogy ezt meg tudjam tenni, tudás ide, tudás oda, senki nem foglalkozik. Más dolog, hogy akármennyit játszom is a színházban, nem vagyok rendesen megfizetve. Ahhoz, hogy igazán jó kedvvel tudjak játszani, mellékes munkát kell vállalnom, hogy megéljen a családom. Szeretnék kevesebbet játszani sokkal több pénzért. Negyvenöt éves vagyok. A játékkedvből ebben a korban nem lehet megélni. Már nein is vagyok annyira exhibicionista vagy lu'váncsi saját magamra, mint a fiatalabbak, akik szeretnék megmutatni, mit tudnak. A Ku- kacmatyi nagyon fontos számomra. Tíz éve játszom. Elvittem Amerikába, Angliába, Svédországba, Erdélybe, Portugáliába, Ausztriába, Olaszországba, de nem ez a leglényegesebb. Hanem az, hogy olyanfajta színházat csinálhatok, amely gyerekeknek és felnőtteknek egyformán meghatározó élmény. Olyan asszociációs rendszerrel, több technikát felhasználva, vü- lámmechanizmussal dolgozik az előadás, hogy ez mind nagyon erős koncentrációt kíván tőlem. Jirí Menzel új lakásában járt már? Még nem. Akkor nagy meglepetésben lesz majd része. Az én kis falum távol-keleti plakátjait is látni fogja. Nagy öröm számomra, hogy ekkora sikere van a filmnek. De még fontosabbnak érzem azt, amit a forgatás során Menzel úrtól, a cseh kollégáktól és Marián Labuda barátomtól tanultam. Ez az esszenciális humánum, ez az emberi tananyag most már végigkíséri az életemet. Menzel úrral egyébként, bármilyen furcsán hangzik is, tizenöt évi szünet után találkoztam újra. Amikor Budapesten dedikálta a könyvét, elindultam felé, de szégyen, gyalázat!, órákig kerestem a könyvesboltot. Mire megtaláltam, ő már elment. Amikor a Pacsirták cérnaszálon sajtóbemutatója zajlott, nekem előadásom volt. Mire végeztem és odaértem, ő már eltűnt. Tavaly, amikor a legjobb cseh filmkomédiák című televíziós műsorban találkoztunk Prágában, gyakorlatilag ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Menzel úr semmit sem változott, és én magam sem túl sokat - mellette. Ez megnyugtató és igazán örömteli élmény volt. Ekkora sikert megismételni, mint Az én kis falum, lehetetlen? Az egész életem többé-kevésbé arról szól, hogy megpróbálom lerombolni azt, amit már megcsináltam, hogy újat hozhassak létre helyette. Nem a siker megismétlésére gondolok tehát, amikor Menzel úrról beszélek, hanem a munka folytatásáról. Szeretnék ismét vele dolgozni, akár egy egészen más jellegű munkában. Otyík mellett van nekem más arcom is. Most, hogy rendezni készül... ... ebben az anyagban nincs neki való szerep. De garantálom, hogy az első adandó alkalommal meghívom őt. Persze akkor is én leszek az ő diákja, és nem fordítva.
