Új Szó, 2000. szeptember (53. évfolyam, 202-225. szám)
2000-09-06 / 205. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2000. SZEPTEMBER 6. Kultúra Makk Károly: „Engem a filmrendezésben elsősorban az emberek egymáshoz való kapcsolata, a viszonyok érzékeny, állandó, finom változása, többértelműsége érdekel." Pénzre vár egy nagyszerű millenniumi történet Könnyű volt a dolguk az idei Karlovy Vary-i filmfesztivál szervezőinek, amikor retrospektív sorozatot rendeztek Makk Károly alkotásaiból. Tudniillik volt miből válogatniuk. De mert a kínálat, vagy ha úgy tetszik: az életmű meglehetősen gazdag, lévén szó termékeny alkotóról, nehéz is volt eldönteniük, hogy melyik az a hat film, amely teljes egészében tükrözi a hetvenöt éves mester rendezői nagyságát s emberi magatartását. SZABÓ G. LÁSZLÓ Végül is a Liliomfi, a Ház a sziklák alatt, a Szerelem, az Egy erkölcsös éjszaka, az Egymásra nézve és A játékos került a műsorba, kiszorítva például A 9-es kórtermet, a Megszállottakat, az Elveszett paradicsomot, a Macskajátékot, a Magyar rekviemet vagy A magyar pizzát. A Karlovy Vary-i életműdíj természetesen azokat a filmeket is érinti, amelyek a válogatásból kimaradtak. Az itt felsoroltakhoz pedig még egy újabb tucat tartozik. Makk Károly ugyanis a legdolgosabb magyar filmrendező díját is elnyerhetné. Legutóbbi munkája, A játékos, amely Dosztojevszkij híres regénye alapján készült, 1997-ben született. Pénz híján azóta újabb és újabb tervek dőltek dugába, az Egy hét Budán és Pesten című anyag azonban már közel áll a filmrevitelhez. A legenda adott: édesapja mozigépész volt, az anyatejhez mozgóképeket kapott, tehát a művészetet születése pillanatától mohón szívhatta magába. Mellesleg látni is az erején, hogy... ... még nem vagyok egy vén trotty, ugye? Szerintem nem is érzi hetvenötnek magát. Még nem is vagyok annyi. 1925-ben születtem, de még nem töltöttem be a hetvenötöt. Akkor most csak úgy nézelődik és... ... egy nagy ló __t! Van két gyereke m, filmet akarok csinálni, délelőttönként beülök az autóba, végigjárom azokat a helyeket, ahol a forgatáshoz hozzá tudnak segíteni, délután bevásárolok, megveszem a fél heti kaját, közben egyre inkább fáj a térdem, el kellene menni orvoshoz, de nincs kedvem, este olvasok, töröm a fejem, végigtelefonálom a barátaimat... Most például mit olvas? Egyrészt a diákkoromban vagy érett férfikoromban egyszer már olvasott klasszikusokat, például a Háború és békét vagy Az eltűnt idő nyomában- t, másrészt pedig kvalitásos amerikai regényírókat. Heilert, Updike-ot, Rothot, Malamudot. És rengeteg újságot. Napi két-három órás olvasás nélkül nem tudok meglenni. Közben persze egy csomó dologról megfeledkezem. Nem olyan az agyam, mint harmincéves koromban. Cédulákra írogatok, de mindegyiket sorra elvesztem, a szemüvegem időnként a fridzsiderben felejtem... ... az a fontos, hogy tudja, hol keresse. Meg is találom egy idő után. Mondjuk másnap, amikor benyúlok a tejfölért. De már nem fektet semmibe felesleges energiát. Hetvenöt évesen pontosan tudja, hogy... ... egy nagy ló __t! Semmit sem tudo k. Kétségtelen, hogy az ember próbálja elvágni azokat a szálakat, amelyeket értelmedennek lát. Kialakul benne egy reflex, hogy mi fontos és mi nem, és a nem fontossal való bíbelődés mérhetetlenül ingerítő tud lenni. Aztán csak a konfliktusok jönnek. Amikor huszonhatszor kell elmondani ugyanazt, kezdem unni az egészet. A véleményemet pedig nem vagyok képes leplezni. A türelmetlenségemet sem. Erre én teljes egészében alkalmatlan vagyok. A filmjeiből épp az ellenkezőjét érzem. A megértést, az odaadást, a türelmet. Az más dolog. A filmhez marha nagy türelem kell. Össze kell hozni mindazt, amit a szívében érez, az agyában elképzel, és a vérkeringésében hordoz az ember. Az igazán türelmes rendezők két hivatás haszonélvezői, vagy mondjuk inkább úgy, hogy rábjai. Például Jifí Menzel. Neki a film mellett ott a színház is. Háttérben. Most éppen előtérben. Filmrendezőként a hét szűk esztendőt éli. Én keveset rendeztem színházban. Régebben nagyon sok ajánlatot kaptam, de mindig elsodort a film. Pedig a Szerelmet, Déry Tibor írását színpadon is bemutathatta volna. Erre többször is kértek, de valahogy mindig elodáztam a dolgot. Most viszont két előadást rendeztem, és további terveim vannak, elsősorban Darvas Ivánnal. Két film között? Igen. Csak ne rohanna olyan nagyon az idő, és ne tudnám, hogy a kevésből múlnak az évek. Ráadásul nem úgy múlnak, hogy leforgattam egy filmet, és most ráérősen malmozok. Ezt ni! Megállásról szó sem lehet. Nem várhatok őszig vagy tavaszig, ha újra forgatni akarok, már hajthatom is a. pénzt a következő filmre. Ez örökös elfoglaltság és soha nem szűnő feszültség. Tárgyalás, vita, győzködés mindaddig, amíg össze nem jön a szükséges summa, vagy amíg az ember tudomásul nem veszi, hogy kész, vége, ez az ötlet is meghalt. Karlovy Vary „a magyar film élő klasszikusa” előtt hajolt meg az idén. Láttam az arcán, mire gondolt, amikor átvette a díjat. Az életműdíj marha jó érzés, de azonnal el kell felejteni, mert egy élő klasszikus nem képes filmet csinálni, csak a mozirendező. Ő pedig tudja, hogy minden snitt külön feladat, az összevágott jelenetek történetté alakítása pedig újabb nagy munka. Aztán vagy mondanak rá valamit, vagy nem. Remélhetőleg igen, de garancia nincs rá. Miután nagyon fiatalon kerültem a szakmába, és tíz évi asszisztenskedés után forgattam az első filmemet, volt időm tanulni. Meg is vannak az alapok, amelyekre építeni tudok. Ha éjjel háromkor felráznak, és a kezembe nyomnak egy jelenetet, amelyet egyszer olvasok el, és arra kérnek, hogy azonnal forgassam le, nem fogok megijedni. Tudom, hogyan kell a szereplőket csoportosítani, elválasztani, majd ismét összehozni. A Szerelemben három ember játszik, A játékosban egész csoportokat mozgat. De itt is, ott is egy „íratlan koreográfia” szerint, amely minden képnek az erejét növeli. Engem a ■ filmrendezésben elsősorban az emberek egymáshoz való kapcsolata, a viszonyok érzékeny, állandó, finom változása, többértelműsége érdekel. Számomra ez adja meg a történetet. Az, hogy elindul egy autó, amelyet üldözni fognak, és eltűnik, nem annyira fontos, mint az emberi kapcsolatok sokszínűsége. Számomra ez a sztori. Én minden fűmben ezt akarom megmutatni. Ha csak két arcot fényképeztetek, arról is rengeteget el lehet mondani. Az Örkény Istvánnal való együttműködés mennyire élesítette a látását? Örkénnyel nagyon fiatalon ismerkedtem meg. Két film is köti hozzá. A Macskajáték és a Hunyady Sándor novellája alapján készült Egy erkölcsös éjszaka, amelynek közösen írták a forgatókönyvét. És egy harmadik, az Elveszett paradicsom. Annak is ő írta a forgató- könyvét, csak akkor volt szüenciu- mon, és nem tüntethettük fel a nevét. Ezt az anyagot Sarkadi Imre novellája alapján írtuk. Örkénnyel 1949-ben találkoztam, azután, hogy hazajött az orosz hadifogságból. Nagyon jó barátok voltunk, de nagyon sokat vitatkoztunk. Elsősorban természetesen a filmeken, hiszen ő még nálam is türelmetlenebb volt. A Macskajáték közös élményünk alapján született. Egy kirándulásunk alkalmával találkoztunk két idős hölggyel. Vas István felesége, Szántó Piroska volt az egyik, s az ő testvére a másik. Nem volt otthon a házigazda, és azzal szórakoztattak bennünket, hogy elkezdtek macskákat játszani. Másnap aztán mondtam a Pistának, hogy te, ebben van egy film! Elkezdtünk beszélgetni, hogy milyen formája legyen, és kitaláltuk, hogy a két asszony levelezni fog. Később aztán, amikor Örkény megírta a forgatókönyvet, felhívott, hogy van egy nagyon tehetséges, fiatal rendező Szolnokon, Székely Gábornak hívják, és színpadra akarja vinni a Macskajátékot. Pistukám, csináljátok meg, mondtam. Ez természetes. Amikor elkezdtük forgatni a filmet, a darab már nagyon nagy siker volt. Örkény egy olyan ropogós, primér vígjátékra vágyott. Az én filmem viszont sokkal fanyarabb, melankolikusabb, meditatí- vabb és groteszkebb, happy end nélküli és olyan „bőr alá menő”. Talán ezért nem volt olyan nagy sikere, mint a színpadi változatnak, amely nemcsak a magyar színpadokon, hanem szerte a világban sikert aratott. Én viszont erre a filmre kaptam az Oscar-jelölést. Örkény persze elég nehezen barátkozott meg azzal, hogy én ezt a történetet kicsavartam, de ez nem változtatott a mi kapcsolatunkon. Én őt ma is az egyik legtehetségesebb és legeredetibb magyar írónak tartom. Nagyon szoros kapcsolatban voltunk mindig. Amikor ötvenhat után nem jelenhettek meg könyvei, és egy gyógyszertárban dolgozott, többször is felhívott, hogy „gyere, öreg, írtam valamit”. Akkor születtek ugyanis a zseniális egypercesek. A kitaszítottság, amelyet többé-kevés- bé mindannyian megélünk, az az érzésem, jót tett az ő írói és emberi vüágának. Bergman, Fellini és a hatvanas évek cseh újhulláma milyen hatással volt Önre? Bergmant nagyon szeretem. Főleg a pszichológiai érzékét, a szereplők kapcsolatainak állandó feszességét. A szimbolikája viszont távol áll tőlem. Fellinit egész egyszerűen a század egyik legjelentősebb figurájának érzem. Vizualitása, költészete, szarkazmusa ma is nagy hatással van rám. De itt, a közelünkben is születtek csodálatos filmek. A cseh rendezők közül Ivan Passer a nagy kedvencem. Az Intim megvilágításban egyedülálló munka. Egészen más, mint Forman, Menzel vagy Schorm filmjei. Olyan világot mutat meg bravúrosan, amely nem hasonlítható senki máséhoz. Legutóbbi filmje, A játékos bemutatója óta három év telt el. Ennyi időbe telt, hogy pénzt szerezzen következő munkájához? Még mindig nem jött össze a pénz. Az anyag készen van, bármikor elkezdhetném a forgatást, ha meglenne a szükséges összeg. Tavaly huszonöt film készült Magyarországon. Hadd ne mondjak véleményt róluk! Igen, lenne olcsóbb megoldás is. De nem szándékozom videóval, tizenöt nap alatt leforgatni egy filmet. Az nem az én műfajom. Egy hét Budán és Pesten - ez lesz a film címe. Mi hívta elő az anyag megszületését? Az, hogy harminc évvel a Szerelem után ismét együtt játszhasson Törőcsik Mari és Darvas Iván? A játékos angol producere, aki hihetetlenül intelligens fiatalember, és a mozi megszállottja, azt mondta nekem, hogy „vannak témák, amelyeket magyar filmben csak te tudsz megcsinálni, méghozzá úgy, hogy az a film nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is érdekes lehet”. El is meséltem neki négy vagy öt témát, és megakadtunk az egyiknél. Azóta többször volt nálam, Pesten, én pedig kint, Londonban. A történet férfi főszereplője... ... disszidál ötvenhat után. Nem szeretem ezt a szót. Pejoratív. Elhagyja az országot. Otthagyja ezt a sz..t, amiben élt, és ahol börtönbe vágták. Elege lett az országból, és itthagyta a szerelmét is, egy naiv kis diáldányt, egy népi kollégistát. Elment a francba. Azt mondta, ő ide soha nem jön vissza. Beépült egy másik országba, hogy Angliába vagy Hollandiába, az teljesen mindegy. Nemzetközi tekintélyű olajkutató lett, aki remekül elvan az angol feleségével. A magyar kolóniát és a Magyarok Világszövetségét messziről elkerüli. Megjegyzem, én is ezt tenném, ha kint élnék. Egy reggel aztán valaki beleszól a telefonjába magyarul, hogy „Mari haldoklik, cémaszálon lóg az élete”. A férfi ettől nagyon ideges lesz, beül az autójába, bekapcsolja az autórádió magnóját, és ott is megszólal ugyanez az üzenet. Csapot-papot otthagyva kimegy a repülőtérre, és ötvenhat után először hazajön. Teljesen idegen neki minden, nem érez semmit, szeremé tudni, kitől kapta az üzenetet. Nagy nehezen bejut a kórházba a nőhöz, aki hisztérikus rohamot kap, amikor meglátja, majd bevallja neki, hogy akarata ellenére, mint fiatal lányt, beszervezte az AVH. Meggyőződése, hogy a szerelmét is azért csukták le, mert mondott róla egy-két dolgot. Közben feltűnik a kórházban egy idősebb pasas, aki egy magyar-ja- pán-orosz-amerikai cég jogi tanácsosa, és megismerkedik a főhőssel. Ezeken a kórházi találkozásokon derül ki az is, hogy ötvenhat után rábeszélték a nőt, hogy látogassa meg külföldön a férfit, és szerezzen róla további információkat. A nő ki is utazott, de a férfi akkor már gyökeret eresztett, s valahogy elhide- gültek egymástól. Itthon úgy szülte meg a gyereküket, hogy a férfi nem tudott róla, a lányának pedig azóta sem vallotta be, hogy kapcsolatban volt az ÁVH-val. A kórházban aztán erre is fény derül. A férfi találkozik a lányával, és egyre szorosabb kapocs alakul ki köztük. Negyven év története egyetlen hétben? Nem itt ér véget a sztori. A kórházban megismert pasasról kiderül, hogy ő volt az a fiatal ÁVH-s tiszt, aki a lányt beszervezte, s ő hagyta az üzenetet a férfinak. Ami itt pokol volt az elmúlt negyven év alatt, az mind benne lesz a filmben. A nő egyre távolabb kerül a férfitól, miközben érzi, látja, hogy a lánya fokozatosan átveszi a szerepét. Az asszony öngyilkos lesz, a lány itt marad egyedül, a férfi pedig visszamegy a feleségéhez. De egy nap megszólal nála a telefon, és a lány azt mondja: „Papa, nagyon egyedül vagyok.” Erre a férfi azt feleli: „Én is.” Amiből arra következtethetünk, hogy nem szakadnak el egymástól. Darvas Iván és Törőcsik Mari, gondolom, már alig várják, hogy elkezdődjön a forgatás. Nagyon tetszik nekik a történet, de hogy mikor lesz belőle film, azt még nekik sem tudom megmondani. 2000 címén nulla kvalitású emberek baromságokra kapnak pénzt, erről meg senkinek sem jut eszébe, hogy ez egy igazi millenniumi történet. Akkor most dühöngve ünnepel? Élete hetvenötödik évében haragszik a világra? Mi? Hogy én ne érezzem jól magam? Egy nagy ló __t! Azt „ók” nem tu dják elintézni. Bennem több az erő, mint bennük. Még mindig több.
