Új Szó, 2000. szeptember (53. évfolyam, 202-225. szám)
2000-09-02 / 202. szám, szombat
ß- * HÉTVÉGI MAGAZIN Szombat, 2000. szeptember 2. 4. évfolyam, 36. szám A felnőtt keresztség, a „bemerítés" egyfajta bizonyíték. Annak a bizonyítéka, hogy az illető új életet kezd. Ezért újjászületésnek is nevezhetjük Egy értelmetlenül forgó körhintában? RÉVÉSZ ADRIENN átyus Zoltán a komáromi baptista gyülekezet elöljáróságának vezetője. Teológiai tanulmányait Budapesten végezte. Eredeti szakmáját tekintve iparművész. Az Európa udvar tervezőgárdájának tagja. A vallásról, hitről, a belső értékekről, a baptistákról beszélgettünk. Kik a baptisták? Mióta létezik ez a vallás? A keresztény vallás az idők során sok ágra szakadt. A11. században a kereszténység keleti és nyugati szárnya vált külön eegymástól. Megszületett a görögkeleti és a római katolikus vallás, illetve egyház. A 16. században fellépő reformátorok úgy vélték, a római katolikus egyház eltávolodott a krisztusi tanoktól. Luther, Kálvin és Zwingli gondolatai sok követőre találtak. Tantételeik nyomán új vallásfelekezet keletkezett. Létrejöttek a protestáns egyházak: az evangélikus, a református és az anglikán. A 17-18. században újabb protestáns irányzatok keletkeztek, az adventista és a baptista. Felekezetűnk tehát a lutheri reformáció óta létezik. A baptisták tábora Amerikában a legnépesebb. Szlovákiában 3500-4000 tagot tartunk számon. Gyülekezetük nagyon kis létszámú. Mint egy szekta. Talán határozzuk meg, mi is az a szekta. A szekta mint közösség bizonyos torzulást, deformációt töl- csérez az emberek fejébe. Kirívó megnyilvánulásai vannak. A szektatagok elszigetelődnek, elzárkóznak a családjuktól, barátaiktól. Ez egy egzakt elvonulást eredményez. Kilépést a világból, elfordulást a valós élettől. Az effajta szélsőséges megnyilvánulások ránk nem jellemzőek. Aki megismeri a baptista közösséget, rájön, hogy előítéletektől mentes. Józanul gondolkodunk. Józanul élünk. Hivatalosan bejegyzett felekezet vagyunk. A tagság önkéntes. Ha valaki úgy dönt, megszünteti a tagságát, megszűnik tag lenni. Ő dönt. Szabadon. És hogy miért vagyunk annyian amennyien? Egyebek között azért, mert nálunk az egyén nem születik bele az egyházba, az egyháztagságba. Még ha baptista családban nevelkedett, akkor sem. Mi nem az újszülöttet kereszteljük. A keresztség az Újszövetség szerint: hitünk megvallása. Azt valljuk: az ember érett fejjel döntsön felekezeti hovatartozásáról. Először ismerje meg az adott hitvilágot. A felnőtt keresztség, a „bemerítés” egyfajta bizonyíték. Annak a bizonyítéka, hogy az illető új életet kezd. Ezért újjászületésnek is nevezhetjük. Nem a taglétszám a mérvadó. Én a minőséget emelném ki. Egy hívő közösség nem attól jó vagy rossz, hogy mennyien vannak, hanem hogy mennyire őszintén éreznek. Fontos a vallás az ember éltében? Nem a vallás, a hit a fontos. A vallás mint felekezet már következmény. Hit híján az ember lelkében nagyfokú hiányérzet, űr tátong. Ezt az űrt különböző eszmékkel, tevékenységekkel próbálja kitölteni. De megnyugvást csak a Teremtő közelében talál. Hozzá érkezik haza... Persze az ember nem ritkán csak hosszas keresgélés után talál rá a saját útjára. Vannak embertársaink, akik a gondjaikra-bajaikra való megoldást nem jó helyen keresik. Kétségbeesésükben az alkoholhoz, droghoz menekülnek. A pótszerek nem oldják meg a problémát. Csupán csitítják a fájó pontját. Vagyis a gond megmarad, csak az illetőt már nem emészti, mert más állapotba került. Ha viszont az ember Istenhez folyamodik, megoldódik minden. Isten meghallgatja az imát. És mindegy, melyik keresztény vallásban gondolkodunk. Mindegy, hogy valaki a római katolikus vagy a baptista egyházban hívő. Őszinte kapcsolata legyen az úrral! Ez a fontos. Ne csak névlegesen legyen keresztény, hanem a valóságban is. Csak attól, hogy templomba jár, még nem hívő. Sokan azért járnak misére, istentiszteletre, mert úgy illik, mert megszokták, vagy mert elvárják tőlük. Nem biztos, hogy az az ember, aki templomba jár, ismeri és megtalálta az Urat. Hogyan találja meg? Érdekes dolog ez. Megfoghatatlan... Megérzi, aki ezt tapasztalja. A Biblia azt írja: „aki keres engem, az megtalál”. Az ember keresi az élet értelmét. Próbálkozik itt, ott, amott. Ez egy folyamat. Majd rádöbben, hogy Jézus Krisztus áldozata, az ő eljövetele az az út, melyen keresztül őt, a teremtő Istent megismerheti. Eljut odáig, hogy elmondja: Uram, szeretnélek megismerni. Szeretném, ha betöltenéd az életemet... Beszélgetni kezd Istennel? Igen. Azaz: imádkozik. Számomra például az imádkozás beszélgetés Istennel. Saját szavaimmal mondom el, amit gondolok vagy érzek. Mintha egy bizalmas jó baráttal beszélgetnék. Félreértés ne essék, ezzel nem akarom Istent az emebr szintjére degradálni. Atya-fiúi kapcsolatra gondoljunk. Elvégre a Teremtő az ember mennyei atyja... De néha ima egy sóhaj is. Nehéz helyzetben például. Egy dal, egy ének is lehet ima. Mindaz, amivel Istenhez szólok - ima. A forma szabadon választott. És ez jó. Mert mindenki másképp éli meg az Úrral való kapcsolatát. A tudomány is foglalkozik a lét alapkérdéseivel. Viszont tagadja Istent. Ezért nem is tudott feleletet adni a lét alapkérdéseire. Nem segített például az élet értelmének és céljának a megtalálásában. Mi megpróbáljuk elhelyezni az Embert a Világmindenség egészében. Igyekszünk utat mutatni híveinknek... Ha az ember felteszi magának a kérdést: annyiból áll csupán a létezés, hogy megszületünk, meghalunk, akkor az egész hiábavalóság. Ha nicns maradandó lét, úgy tűnik, csak ülünk egy hatalmas, értelmetlenül forgó körhintában. Meggyőződésem, van a háttérben valaki, aki az egészet elindította. Semmiféle érvelés nem méltó arra, hogy bárkit meggyőzzek „nézd, van Isten”. Talán, ha az ember egy pillanatra csendben marad, magába száll, őszintén végigtekint életén, az embereken maga körül, az élet menetén, arra a meggyőződésre jut: van valami mindezek mögött. Léteznie kell egy objektív valóságnak, mely függeden a mi szubjektív észlelésünktől. Annyi is elég, ha az ember kimegy a természetbe és körülnéz. Valószínűleg ráeszmél, ekkora tökéletesség nem jöhetett létre magától... Darwin elmélete is sántít: nincs bizonyíték arra, hogy valaha is elindult volna élettelemből élet. Világunkat a valós értékek devalválódása jellemzi. Minden ember más. Vannak jók. Vannak rosszak. Sok a bűnöző. Istenen kívül jelen van Földünkön egy másfajta szellemiség is, a Sátán. Sokan elutasítják ezt a tézist. De igenis itt van. Létezik. Isten jóvoltából uralmat és hatalmat kapott. Ezért van jelen a világon a bűn és a gonoszság. Isten az embert önállóra, döntésképesre teremtette. Neki magának kell eldöntenie, melyik az az Úr, akit követ. Melyik az a térfél, ahová beáll. Nem mintha ez a két hatalom egyenértékű lenne. Meggyőződése már-már a fanatizmussal határos. Én nem így látom. De ez relatív. Aki nem hajlandó a dolgok hátterével foglalkozni, annak a hívő ember fanatikusnak tűnik. Szerintem az a fanatikus, aki elrugaszkodik a valós élettől, aki extrém, szélsőséges módon gyakorolja vallását. Aki az Urat megismeri, nem válik - ilyen értelemben - fanatikussá. Nem szűnik meg két lábbal a Földön járni, nem égeti fel a hidakat maga mögött. Erre semmi szükség. Andrej Rubljov: Szentháromság (Reprofotó) Ha én lennék a tanár (Archív felvétel) Ha lenne is szív és hajlandóság, senkinek sincs ideje a másokkal való törődésre Akad, aki segít Erzsikének? VOJTEK KATALIN Ma Pozsonyban szobra áll Schöne Nácinak, aki már életében is nevezetességnek számított, a couleur locale szerves tartozékának. Maga a szobor nem a legszerencsésebb alkotás, mégis ott a helye a Korzón, amelynek Náci napi sétáin a köveit koptatta békebeli operettbonvivá- nokat idéző öltözékében, kezében az elmaradhatatlan süteményes csomagocskákkal. A csendes, légynek sem vétő habókos zseniális imidzsteremtő volt, noha bizonyára maga sem tudott róla. Öltözékével, amely pedig már az ő gyerekkorában is divatjamúltnak számított, a „régi szép időket” testesítette meg, azt a hajdani Pozsonyt, amely kedélyességében, patriarkális hangulatában, életstílusában a szomszédos császárvároshoz hasonlított. Náci tűnt idők lovagja volt, a két lábon járó nosztalgia. Ennek köszönhette nimbuszát és szabad bejárását a belvárosi cukrászdákba, ahol ingyen kapta a szépen becsomagolt süteményeket. A Korzón álló szobra nemcsak neki állít emléket, hanem a pozsonyiak jószívűségének is. Nélküle szegény, ügyefogyott Náci aligha élhetett volna emberinek nevezhető életet, és lehetett volna a maga különc módján boldog. A törődés tartós volt: amikor a hatvanas évek elején a városi esti lapban megjelent a hír, hogy garderobja igencsak foszladozik, garmadával érkeztek a szerkesztőségbe a nagypapáktól megmaradt, naftalinban őrzött zsakettek, redingotok, kemény- és kürtőkalapok. A pozsonyiak jószívűségének volt egyéb tanúbizonysága is, bár ennek emlékét nem őrzi szobor. Ez a jószívűség nem volt látványos, amolyan természetes, mindenfiapi megnyilvánulása volt a törődésnek, emberségnek egy olyan városban, ahol mindenki mindenkit ismert, s épp ezért már csak a megszólástól való félelem is a jobbik énjük mutatására ösztönözte az embereket. A szegénységet a harmincas években sem volt szokás kalap mellé tűzve viselni, de azért az iskolás gyerekek szülei mindig tudták, lányuk, fiuk osztálytársai közül melyik szorul segítségre. És segítették, mint például Jankát, a félárva, nehéz sorsú diáklányt. Nem hivalkodva, tapintatlanul, köszönetét várva, inkább úgy igyekezve, hogy ő maga se vegye észre. Kézről kézre adták, hol egyik, hol másik család hívta meg ebédre, uzsonnára, vasárnapi vendégségbe, hétvégi kirándulásra. Ha valahol valami finomat sütöttek, mindig jutott belőle Jankának. És jutott neki a kedves szóból, törődésből, az otthon melegéből is. Hosszú évtizedek múltán, Svédországban, orvosként Janka meghatottan emlékezett visz- sza a jószívű pozsonyiakra. Jankák ma is vannak. És biztosan vannak jószívű pozsonyiak is, csak éppen nem tudnak egymásról. A mai Jankát Erzsikének hívják, ő is árva, és akárcsak Janka, orvosnak készül. Kitűnően tanul, ami figyelembe véve körülményeit, kész csoda. Az édesanyjától örökölt lakásban hosszú hónapokra kikapcsolták a villanyt, mert nem tudta kifizetni a villanyszámlát. Erzsiké záróráig az egyetemi könyvtárban tanult, aztán hazatérve szemrontó gyertyafény mellett készült a vizsgákra. Az árvasági segélyből épp hogy csak a lakbérre futja, de hol van még a többi? Enni kell, ruház- kodni, a villamos sincs ingyen, ahogy az a sok-sok apróság sem, ami a mindennapi élethez nélkülözhetetlen. Elmúltak azok az idők, amikor Jankát sorra ebédeltették, kézről kézre adták a pozsonyi családok. Ma már nincs családias ebéd, mert ebédidőben a család szerteszét van, ki munkában, ki iskolában. Ha lenne is szív és hajlandóság, nincs idő a másokkal való törődésre. De mi lesz így Erzsikével? Képes lesz ilyen mostoha körülmények között befejezni a tanulmányait, vagy fel kell adnia álmait? Nem segíthetné őt is, mint egykor Jankát, a pozsonyiak összefogása, például úgy, hogy pénzalapot hoznának létre a rászoruló diákok támogatására? Csak egy embernek kellene kezdeményeznie. A többi már menne magától.
