Új Szó, 2000. szeptember (53. évfolyam, 202-225. szám)
2000-09-26 / 221. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2000. SZEPTEMBER 26. Kultúra 15 Kilencvenéves Faludy György, az ősz hajú vándorpoéta. Életében ott a világtörténelem. Nem dermedt a háta, nem szikkad a bőre, nem mozog értelmetlenül az ajka Annak örülne a legjobban, ha egyszer fény lehetne „Kilencven évig élni elég nagy szemtelenség, nem?" (Oláh Csaba felvételei) Nagy poén volt. Emlékezetes pillanat. Tíz éve őrzöm. Horváth Balázs, az akkori belügyminiszter a Budapesti Zeneakadémia emelvényén, a hangversenyzongora fedelén aláírta a nyolcvanéves Faludy György személyi igazolványát. SZABÓ G. LÁSZLÓ Több volt ez politikai gesztusnál. Elismerés, a hazatérés hivatalos elismerése és biztatás volt benne. „Ez már a megbékélés ideje.” Horváth Balázs, az ország rendőrminisztere gratulált a költőnek, a bürokrácia pedig homlokon csókolta a pátriárka korú, világjárt poétát. Faludy György, a megbékélt magyar költő kilencvenéves. Már nem rúgja le csupasz lábáról a meleg plédet. Már fázik. Nem nagyon, csak egy kicsit. Zoknit ugyan még most sem húz, de a pléd melegét már nem hárítja el. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy a hűvös őszre haragszik. Faludy a világtól fázik. Lelkén a szem mégsem lát repedéseket, legfeljebb finom forradásokat. De hány ilyen szem van? És hány olyan, mint az övé? Ki- lencvenévesen is élénk, fürkésző, kíváncsi tekintetű. A teste is mintha dacolna az idővel. Nem dermedt a háta, nem szikkad a bőre, nem mozog értelmetlenül az ajka. A legifjabb öreg, akit ismerek. „Hagyom, hogy a múzsám, a halál- félelem meztelenre vetkőztessen - mondja, miközben erős szálú^iús haját finom mozdulattal emeli ki homlokából. - Éjjel, amikor félek, jobb verseket írok...” Nyitott ajtók, zárt ablakok között ülünk a Duna-parti lakásban. Csak a harmadik szobából szűrődik be némi zörej. „Eric nélkül nagyon nehéz lenne az életem. Itt él, itt lakik velem. Volt idő, amikor azt ettük, amit én főztem. Most övé a konyha. író, költő, műfordító. Angolul, franciául, szerbül, horvátul, japánul, ógörögül és latinul beszél. A találkozásunkat meséltem már? Feleségem, Zsuzsa halála után nem nagyon élveztem az életet. Elmentem Londonból. Nem tudtam ugyanabban a városban, ugyanabban a házban maradni, ahol vele laktam. Másfél évet Máltán töltöttem. Málta akkor rendkívül olcsó és nagyon szép hely volt. Az idegenforgalmon kívül azóta más már nem is nagyon terem a szigeten. Viszont 350 ezer ember abból él. Én a Tower Roadon laktam a tengerparton, ahol a megfigyelőállások sorakoztak. A szirtek között, ahol egykor mezítelenül fürödtem, most négyszáz szobás szálloda áll. Egyáltalán nem illik oda. A máltaiak nagyon jó barátaim lettek, és meg is „Hagyom, hogy a múzsám, a halálfélelem meztelenre vetkőztessen.” vigasztalódtam gyorsan közöttük. 1966-ban, huszonnyolc évesen megérkezett Eric. Bizonyos mértékig ő is kétségbe volt esve. Eltörött a térde a párizsi Operában, amikor táncolt. Az ő élete is tele van fordulattal. Tizennyolc éves korában megszökött a szüleitől, és beállt szerzetesnek. Egy év múlva kidobták, mert rájöttek, hogy mindkét szülője protestáns. Akkor pedig nem lehet katolikus szerzetes. Ijesztő, nem? Teljesen esztelen. Visszament a szüleihez, s bár nyolcéves kora óta táncolni akart, jelentkezett a hadseregbe, és a titkosszolgálatnál főhadnagy volt Koreában. Húszévesen kilépett, és tekintve, hogy tudott táncolni, előbb New Yorkban, később Monte Carlóban, majd a párizsi Operában szerződtették. Amikor Nurejev is Párizsba érkezett, Eric volt az egyetlen az Operában, aki tudott vele oroszul beszélni, Nurejev ugyanis egy kukkot sem tudott franciául. Ericnek egyébként a lehető legrosszabb a véleménye róla. Nem mint táncosról, hanem mint magánemberről. A fiatal Nurejev maga volt a csoda, az öreg táncos már nem sokat ért. Amikor először láttam őt, Londonban, lehetett huszonnégy éves. Szemet- szájat elállító. Annyira, hogy csak ót nézte az ember. A partnerek nem is számítottak, bármilyen kitűnőek is voltak. Senki sem létezett mellette. De sohasem lehetett tudni, hogy például a piruettje sikerül-e vagy sem. Technikailag sokszor annyira bizonytalan volt, hogy az ember valósággal csüggött rajta, hogy jaj, csak sikerüljön neki! És annak ellenére, hogy nem mindig sikerült, remek táncos volt. A személye hatalmas vonzerőt gyakorolt. Eric szerint alávaló, öntelt ember volt, mindig csak magára figyelt. De most már nagyon elkalandoztam... Ott folytatom, hogy Eric elesett tánc közben, és keresztben eltörte a térdét, ami azt jelentette: nincs többé tánc, teljesen vége. Huszonöt éves volt, meg is ijedt egy kicsit, hiszen harminc- két-harmincnégy éves koráig még táncolhatott volna. Jelentkezett a luxemburgi rádióba, ahol angol létére franciául és németül dolgozott. Műsorokat csinált. Amikor 1962-ben elolvasta a Pokolbéli víg napjaimat, beiratkozott az in- dianai egyetemre, hogy megtanuljon magyarul, mert elhatározta, hogy Pestre jön és megkeres. A magyarhoz azonban fel kellett vennie még egy nyelvet, az pedig a szuahéli lett. Nem tudta viszont, hogy emigráns vagyok. Azt hitte, megérkezik Pestre, és nyomban megtalál. Sok pénzzel jött, de egy nap észrevette, hogy már egyetlen fillérje sincs. Azokra költötte, akiken segíteni akart. Fogta magát, és elment a Magyar Rádióba. Amikor a portás útját állta, azt mondta neki, hogy az angol szekció vezetőjével szeretne beszélni. »De ki maga?« - kérdezte a portás. A belügyminisztertől jövök, füllentette Eric. Mire a portás azonnal beengedte. Egy jóindulatú skót kommunista volt akkoriban az angol szekció vezetője. Eric vele is közölte, hogy a belügyminisztertől jött, és állást keres. A skót előbb a politikai szekciót kínálta fel neki, amit Eric nem fogadott el, így aztán a sporthíreket kapta. Később találkozott a belügyi államtitkárral, aki megkérdezte tőle, mit keres Pesten. Faludyt keresem, felelte Eric, mire az államtitkár: »Ez lehetetlen. Ezért jött ide?« Nem akarta elhinni, hogy egy amerikai 1965-ben eljön Pestre, hogy megtaláljon valakit. Ilyen nincs. »Mi volt maga régebben?« - érdeklődött az államtitkár. Táncos a párizsi Operában, válaszolta Eric. Azelőtt pedig a titkosszolgálat főhadnagya. A magyar államtitkár hátradőlt a székében. »Ha magyar kém volna, akkor ezt nem mondaná« - szólalt meg, miután levegőt kapott. Ericnek soha nem esett baja Budapesten, csak egy nap észrevette, hogy követik. És akkor elhatározta, hogy itthagyja Magyarországot. Kiment a luxemburgi rádióba, és onnan írt nekem, amikor megtudta a londoni címem. De én már akkor Máltán éltem. Érdekes módon az utódom, aki Londonban megvette a házat, egyeden levelet küldött utánam Máltára. Ericét. Válaszoltam is neki, hogy ha majd Londonba repülök, Luxemburgban kiszállok a gépből. Nem sokkal később táviratot kaptam tőle Szirakúzából, hogy lejött, mert szeretne már megismerkedni velem, és hogy meglátogathat-e? A szirakúzai címe viszont lemaradt a táviratról. Gondoltam, mit csináljak, jöjjön, ha akar. A távirat magyarul szólt. De úgy, hogy »szeretnémmeglátogatnijoheteke«. A szirakúzai olaszokkal ugyanis elhitette, hogy ez máltaiul van, és hogy ott nagyon hosszúak a szavak. Nem nagyon volt ugyanis pénze. Poste restante táviratot küldtem neki. Eric megkapta, és már jött is hajóval Máltára. Első dolga az volt, hogy rendet csináljon az írásaim között. Felfedezte például, hogy az a társaság, amelyik kölcsönt adott a londoni házamra, most, hogy eladtam, 460 fontot akar kifizetni nekem, ha jelentkezem három hónapon belül. Ez felbontatlan levél volt, mert ilyen marhaságokat nem olvastam el. De nem volt pénzem, így a lehető legjobbkor jött ez az összeg. Máltán akkoriban még olcsó volt az élet. Az angol királynő úgy segítette a szigetet, hogy három centbe került egy kenyér, s ugyanennyibe egy liter tej, egy kiló liszt és egy kiló cukor. Azóta változott a helyzet. Málta a legdrágább országok egyike lett. A halászoknak akkoriban a kormány adta a benzint, annyira drága volt. Ők viszont eladták, és az többet hozott a konyhájukra, mint a halászat. A valettai könyvtárban volt egy mérges képű pap, aki egyszer megkérdezte tőlem, hogy »mondja csak, ki maga tulajdonképpen?« Mondom: magyar menekült. Mire ő: »menekültek számára itt nincsen hely«. Ezt hallani egy római katolikus paptól...! De ahogy mentem kifelé, megszólított egy másik pap is. Kérdezte, ismerem-e Pallavicini Frédi őrgrófot. Mondtam, hogy ismerem, vele voltam Recsken. Érre elhívott magához, és külön szobát kaptam nála. Teljesen esztelen helyzet volt. Ha nincs Frédi, kirúgnak a könyvtárból.” A máltai másfél évről, mint ahogy a Firenzében és Marokkóban töltött időszakról is, riportfilmet készített a Magyar Televízió. A recski fejezetet Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia dolgozta fel 1987-ben. „Kanadában, angol nyelven, két film is készült rólam, de egyiket sem tartom nagyon jónak. Persze egy életet roppant nehéz filmre vinni, főleg az enyémet, amelyben egységes cselekmény csak ’36-tól ’53-ig, ’56-ig van. Amikor a recski filmet forgattuk, arra egyikünk sem gondolt, hogy az majd közönség elé kerül. Kérdeztem is, hogy kinek csináljuk, netán magunknak? Az archívumnak, mondták, aztán a Budapest Kongresszusi Központban mégis bemutatták. A filmszemlén, miniszterek jelenlétében. Pedig nem rejtettem véka alá a véleményemet. Őszintén megmondtam, mit gondoltam az akkori rendszerről. 1956-ban azért mentem ki, mert nem akartam Kádár rémuralmát szolgálni, és meg akartam írni a Nyugat számára, hogy milyenek a kommunisták fegyintézetei. Hogy az egész ország egy börtön. Hogy a börtönt is börtön veszi körül. És hogy itt nem lehet emberséges életet élni...” Összeszámoljuk, hány évet töltött külföldön. A végeredmény negyvenöt. 1928 és 1933 között a bécsi, a berlini, a párizsi, aztán újra a bécsi, végül a grazi egyetemre járt. 1934 őszétől 1938 végéig Budapesten élt. Villon balladáinak „magyar változatát” 1937-ben jelentetette meg. Azóta negyvenkét kiadásban, több százezer példányban még New Yorkban és Dél- Amerikában is napvilágot látott a kötet. 1938 végén Párizs, a németek bevonulása után pedig Marokkó következett. 1941 szeptemberében megérkezett New Yorkba. Hetilapot szerkesztett és politizált, majd jelentkezett az Egyesült Államok hadseregébe. A német front helyett a japánra küldték, aztán Új-Guineáha, majd a csendes-óceáni szigetekre. Jünikor visszakerült az Egyesült Államokba, katonai szótárakat készített. A háború „Eric nélkül nagyon nehéz lenne az életem. Itt él, itt lakik velem.” után hazatért, majd 1956 novemberében ismét elhagyta az országot. Dél-Amerika, Anglia, Olaszország, Málta saját maga által választott útvonal. Közben újabb és újabb kötetek születtek. Karoton, Rotterdami Erazmus, Levelek az utókorhoz, Börtönversek, Szonettek, Hullák, kamaszok, tücsökzene, Jegyzetek az esőerdőből, Test és lélek, Erotikus versek. Eszme- futtatások, olvasmányos történetek a kor margójára. „Kilencven évig élni elég nagy szemtelenség, nem? - kapja fel a fejét huncut mosollyal. - Ha fény lehetnék majd, annak nagyon örülnék. Recsken is ez volt a boldogságom. Ahogy ott éhesen és fázva álltam a cellában, a kulcslyukon keresztül besütött a nap. A cella falán kis kört alkotott, én meg beálltam a sugarába, hogy érez- zem a melegét. Az a három-négy fok, amiben akkor fürödtem és a fényesség elmondhatadan boldogsággal töltött el. Azóta vagyok ilyen bensőséges viszonyban a fénnyel.” Eszembe jut egy zsidó szállóige, mely szerint jó, hogy az Isten nem lakik a földön, mert naponta bevernék az ablakát. Faludy György nem venne követ a kezébe, bizton állítom. Benne nincs se harag, se gyűlölet. Egykori ellenségei nevét réges-rég elfelejtette. „Védelmül kaptam a versírást, vigaszul az érzékiséget” - mondja. Es megmutatja legfrissebb műfordításait. Mert még mindig dolgozik. „Védelmül kaptam a versírást, vigaszul az érzékiséget.”
