Új Szó, 2000. augusztus (53. évfolyam, 175-201. szám)
2000-08-21 / 193. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2000. AUGUSZTUS 21. Kultúra 9 A hetvenéves Duba Gyula íróként hiszi és vallja: a publicistának is kell, hogy egyéni világképe legyen, és tudnia kell, mit akar. Sem szócső, sem fogadatlan prókátor nem lehet A közírás magva a mélyértelmű gondolat Duba Gyula, aki nemrég volt hetvenéves, íróként mindmáig a publicisztika természetes közelségében él. Mit jelentett számára a publicisztika magával ragadó vérkeringése, milyen személyes és közösségi hozadékkal szolgált, miként látja kisebbségi közírásunk helyzetét és perspektíváit? E kérdések alakítják beszélgetésünket. KISS JÓZSEF Majd fél évszázados jelenlétről van szó, olyan időszelvény ez, amelybe belefér, hogy még kisiskolásként olvastam egyik kezdő, a diákkörnyezet ihlette írásodat, s amikor személyes kapcsolatba kerültünk, és egyszer csak lete- geződtünk, te már az Irodalmi Szemle főszerkesztője voltál. Azt hiszem, az lenne tiszteledenség az olvasóval szemben, ha most valamiféle erőltetett pózt felvéve magáznánk egymást. Hogyan él benned az Új Szóval való közös munkálkodás emléke, s milyen a kapcsolatotok ma? Egy ideig magad is szerkesztetted a lapot, s ahogy most kérdésedből kissé a szerkesztőségi kívülállás hangvételét érzem, hirtelen eszembe villan, hisz akadémiai történészkutatóként dolgozol, s így talán könnyebben kijelenthetem, kapcsolatom a lappal immár történelem is. Az Új Szó számomra olyan fontos „közintézménye” volt kulturális és szellemi életünknek, melyhez mindig közelállónak érezhettem magam. Szinte fél évszázadon át gerince lehetett írásbeliségünknek. Közírás és irodalom fejlődésében egyaránt jelentős szerepet vállalt. Lehettek különféle, politikailag motivált korszakai, ennek ellenére munkakapcsolatunk folyamatos és gyümölcsöző volt. Az utóbbi évtizedben világunk rohamosan változik. Eszmék tűnnek el, új gondolati értékek születnek. Az író szerepe és jelentősége is a kor függvénye, s jócskán leértékelődött. Az író öntudata megrendült, önbizalma csökkent, nem tudjuk, kik s hányán olvasnak bennünket. Számomra az Új Szó továbbra is a kisebbségi írásbeliség egyik jelentős „intézménye”, jó lenne, ha a sportolók, popénekesek, színészek és más érdekes egyéniségek mellett az írók munkájára, életük folyására és sorsuk alakulására is odafigyelne! De hol is kaptad a közírói indíttatást? Érdekesképpen nem lapszerkesztőségben, hanem a rádió magyar adásában, Nagy Jenő mellett 1957-ben. Abbahagytam mérnöki tanulmányaimat, humán szakra szerettem volna átlépni, író akartam lenni. Aztán minden másképp történt, kétéves katonaság következett, de ez most nem fontos. Színes rádióriportok és kulturális összeállítások révén tanultam meg, hogy a publicisztika részben tudósít is, ám főleg gondolatokat vet fel, kritikaüag értékel és mindenképpen időszerű, élő kérdésekkel foglalkozik. Metaforikusán: a publicisztika olyan malom, amely gondolatokká érleli az élettényeket! Jó iskola az írónak, megtanítja tisztán látni, feszes, kifejező erejű stílust követel. Abban az időben még inkább csak humoros írásaimban gyakoroltam a köz- gondolkodást, volt ebben játék, komolykodó kritikusi véna, társadalombíráló szenvedély! Az Új Ifjúságban heti rovatom volt Más szemmel címen. Elégedettséggel töltött el, hogy „más szemmel” nézem a világot, mint a többi ember, és ha valami nem tetszik, jól odamondok! Romantikus lelkesség jellemezte munkámat, talán nem kevés naiv- ság is, ám nem volt sikertelen. Úgy tűnhet, minha az akkori ifjonti lelkesedés hevében nem is érződtek volna a politikai-ideológiai abroncsok szorításai. De vajon így volt ez később is, amikor az ötvenes évek végén az akkori Héthez kerültél? Nem ütközött a direkt politizálás szabta korlátokba az eleven közéletiség érvényesítése? Az Új Szó országos témaköreivel ellentétben a Hét a kisebbségi kultúrát és a nemzetiségi szellemi életet szervezte. Abban az időben a lap körül csoportosultak az írók, költők; igazából az újságírásból nőtt ki az irodalmunk. Okai érthetőek! Aki írni akart és tudott is, a szerkesztőségben lelt egzisztenciális lehetőséget. Régi magyar hagyomány ez, a redakció az irodalom melegágya! A Hétben szerencsésen összefonódhatott a közírás és az írói alkotómunka. Bábi Tibor, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Mács József, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zsélyi Nagy Lajos, Ordódy Katalin, Lovicsek Béla, Reszeli Ferenc! Megannyi ismert név. A Hétnek volt hangulata! A kötelességszerű feladatokat írói becsvággyal végeztük, ami azt jelentette, hogy a „nagyotmondás” igénye is élt bennünk, vagyis az értékteremtés felelőssége. Kissé fellengzősen mondhatom, hogy meg akartuk váltani a „nemzetiségi világot”! Szerencsés korszaka volt ez a nemzeti értelemben vett öntudatosulásnak, nehéz idők után lassú, ám felívelő kiteljesedés! Nem ragad kissé magával a megszépítő messzeség? Minden korabeli gát és akadály ellenére vallom, a nemzeti érzésnek és kisebbségi jogérzéknek az a finom hálózata és mindenütt jelen levő közege, amely máig érően megvan bennünk, ebben az időben alakult. Akárhogy is, a közírás önfelfedezés lehetett akkor, és nyilvános demonstráció: vagyunk és ilyenek vagyunk! Az irodalom rávetette magát a történelemre, köztudatba emelte a sérelmeket és sorskérdéseket, az írásbeliség alfája és ómegája lett a kisebbségi lét. Fő feladattá s mintegy mindennek az értelmévé vált a közösségi önismeret! Nem túlzók, amennyiben ezt az időt, történelmi értelemben is, hősi korszaknak nevezem. Ekkor alapozódott és vált igazsággá számos gondolat, ami ma már annyira természetes, hogy kár lenne róla sok szót ejteni. Pedig a dolog nem üyen egyszerű! Az önvédelmi reflexekre a vv Egy mélyen gon- dolkodó, egyéni hangú publicista jó eséllyel indulhatna az igazságért folyó küzdelemben. « kisebbségnek mindig szüksége lesz. A legjobb politikai vezetés munkája is esedeges és eredménytelen lehet a népi alapok történelemtudata és identitásvágya híján. A mélyen- szántó közírásnak ma is nagy szerepe lehetne! Csak hát... A létkérdések és közérdek személyes ügyekké váltak, és a publicisztika sekélyes politizálásban és nagyképű okoskodásban éli ki magát! A Hétben ti annak idején Tőzsér- rel egyfajta szociológiai, szociográfiai megközelítésekkel is próbálkoztatok. Emlékszem, a nyit- rai magyar diákokkal készített ankétotokban még olyan, ma már megmosolyogtató kérdés is szerepelt, hogy helyesnek tartják-e a házasság előtti nemi kapcsolatot, mire az egyik, akkor már nős diák, aki ma a pedagógusmozgalom vezető alakja, drákói szigorúsággal jelentette ki, semmiképpen sem engedhető meg. Ahogy a túlzott erény nevetségessé válhat, az ügybuzgóságnak is lehetnek groteszk vonásai. A szociológiai vizsgálódások elindulása azonban komoly dolog volt. Még nem szakemberek foglalkoztak vele, hanem jobb híján az írók. Új tudományos ágazatnak tűnt, érdekesnek mutatkozott, kíváncsiságra ingerelt. Mintegy a sémává merevült elméleti tételek gyakorlati ellenpólusa lehetett. Tudjuk, minek kellene lennie, de mi történik a valóságban?! A za„Egy nehéz történelmi utat megjárt nemzedék sorsfaggató írójának érzem magam." (M. Nagy László felvétele) jós szellemi reformmozgalmat szenvedélyesen érdekelte: milyen az életünk. Tőzsérben is munkált ilyenfajta valóságfelfedező hajlam, nemkülönben Cselényiben. Bábi már korábban komoly, tényfeltáró riportokkal, Gyurcsó gazdag riportkönyvével tette le voksát a valóság feltárása mellett. S hogy visszautaljak ama hivatalos abroncsokra! Egyszerűen dühödt megismerési vágy élt bennünk, egyre inkább a felsőbb elvárásokkal szembeszegülve, és a hivatalos valóságkép ellenében. A közírás és irodalom törvényszerűen törekedett az opponens szerepére. Mindent feltárni és elmondani az igazság érdekében! Szinte elámulva és meghatottan gondolok vissza akkori ágáló, országjáró és igazságkereső önmagunkra, becsvágytól fűtve égtünk valódi közírói szenvedélyben, s ha az eredményeink szerényebbek is voltak hitünknél, a fiatalság töretlen akarata és tiszta igazságérzete élt bennünk. Komoly bohémek voltunk, ami ugyan fából vaskarikának tűnhet fel, azonban akkori énünket a legtalálóbban jellemzi! Bár A Hét hasábjain igényes írások is megjelentek a Fórum című mellékletben, esszéírói vénád mégis az Irodalmi Szemle hasábjain kapott lendületet. S ez már a szlováldai magyar közgondolkodásnak egy olyan állapotát is jelezte, amikor is egyre nagyobb szakadék mutatkozott a közvetlen olvasói befogadás és a szellemi telítődés között. Ennek közösségi szempontból az idő tájt nyti- ván voltak a politikai nyomás kijátszását segítő előnyei is, de egészségesnek tekinthető-e ma? A közírás a gondolatra épül, a stílus is a gondolatiságot szolgálja. A jó publicisztika ismérvei közé tartoznak az írott szó gondolati mélységének titkai és a hitelesség csalfa árnyai, amelyek oly könnyen üléko- nyak és annyira nehéz maradandóan elérni. A mély gondolat bizony nehezebben megközelíthető, ahogy a hegycsúcsok esetében vagy a tenger mélységére érvényesen, ám a jó publicisztika nem mondhat le róla! Ebben az esetben nem tehet engedményt a befogadó közegnek. Paradoxonnak tűnhet fel, ám nincs ez másképp ma sem, a szellemes és mélyértelmű gondolat az érték, amelyre a mindenkori közírásnak törekednie kell. Az olvasónak tett engedmény - kudarc! A rendszerváltás óta az újságírást elinalta az immár ideológiai korlátoktól megszabadult politikaközpontúság. Azonkívül az olvasói érdeklődés fenntartásának anyagi kényszere is. Kiderült, hogy a szlovákiai magyarság körében két napilap fennmaradásához hiányzik mind az optimális olvasótábor, mind a szakmai felkészültség. A politikaközpontúság sajnos igaz. Olyan társadalmi metamorfózis káosza zajlik körülöttünk, amelyben a politikai gyakorlat az első mozgatóerő. A túlpolittizálás erőtlen publicisztikát eredményez, ám nem változtatja meg a jó közírás lényegét. Már mondtam, a publicisztika magja a gondolat! A helyes felismerés, a bátor elemzés, az erkölcsi alapú kritikai hang. Megannyi személyes tulajdonság és érték. Mind egyéni sajátosság. Az eredményes publicisztika biztosítéka a határozott kritikus egyéniség! Ha nincs, arra utal, hogy a mai közírást a kifulladt irónia vagy elfásult, szenzációhajhászó, önmü- togatóan egyénieskedő középszer jellemzi. A publicistának kellene, hogy egyéni vüágképe legyen, és tudnia kell, mit akar. Sem szócső, sem fogadatlan prókátor nem lehet! Az információáramlás eltompítja a köztudatot, az emberek igazságra vágynak! A politikai zsibvásár és eszmei zűrzavar szinte kisöpri az emberekből a morális értékrendet. Egy mélyen gondolkodó, egyéni hangú publicista jó eséllyel indulhatna az igazságért folyó küzdelemben, üyen közírás ugyanúgy sikeres lehetne, mint a populista politikusok szövegei, csak igazabb annál! Az esszéírás és a hagyományőrzés roppant gazdag írói munkásságod egymást tápláló forrása, de egyben forrásbuzogása is. A történelem számodra, ahogy az Aszály című regényedben, ama családi fenyődoboz, melyben ott varrnak a személyes lét folyamatosságának eleven, kapaszkodót, azonosulást, erőt adó és sokszor fájdalmas emlékei. Olyannyira, hogy legutóbb, Vadkerty Katalin könyveinek bemutatóján a Magyar Kulturális Intézetben tréfásan, de szinte felajzva jegyezted meg: „előadásaitokat hallgatva ráébredtem, hogy én is történelem vagyok, hisz máig megvan íróasztalomban a deponálási végzés”. Arcodon ott ült a «csodálkozás: miként is lehet mindez a tényekre szorítkozó, szigorúan tudományos vizsgálódás tárgya? A prózaíró nem lehet meg személyes élményei, egyéni létszemlélete nélkül. Számomra a történelem nemcsak a legkeményebb, ám leghatásosabb tanító, ez a jó tanárok tulajdonsága, hanem olyan inspiráló erő, melynek ajándékai kimeríthetetlenek. A próza feladata, hogy költőivé emelje az emberi sorsot! Minden egyéni sors az elődökben kezdődül és az utódokba torkoü. A történelmet, tehát a múló időt elemző-faggató esszé számomra a legnemesebb műfajok egyike. Úgy valósághű, hogy a képzelet szárnyai is lebegnek benne, s magasra ívelve röpítik a gondolatot. De mit jelent számodra a múltnak a személyes élményeket meghaladó kiteljesedése? Nem éreztél késztetést arra, hogy a kisebbségi lét és kép bizonyos teljessége csapódjon le személyes életsorsokban? Mindig arra törekedtem, hogy egyéni sorsom bizonyos motívumai és tanulságai mint közösségi élmények jelenjenek meg a regényeimben. Mindig egy nehéz történelmi utat megjárt nemzedék sorsfaggató írójának érzem magam. Az élmény, talán nagybetűvel is írhatnánk, számodra szellemi létforma, akkor viszont az is elmondható, hogy életed nagy, meghatározó élménye Fábry Zoltán, a fábryi „szellemerkölcs” ellentmondásokkal is terhes áramköre. A kilencvenes évek elejének indulatteli légkörében alig páran maradtatok, akik a fábryi életmű értelmezésében a benne rejlő teljességigényt szorgalmazták, a sommás „átértékelésekkel” szemben. Nem tagadom, hogy számomra Fábry Zoltán a történelmi önismeret mély forrása. Rendkívül gazdag forrás, sokat írtam róla és mindig új felismerésekkel teljesebben. Szinte kimen'thetetíennek tűnik fel számomra, mint a kor, melyet megélt- megéltünk. Főleg a gondolatisága okán. Nem állítom, hogy mindenki tanulhat tőle! Megértem, ha az esztétikai beállítottságú írói hajlam nem talál benne örömöt. Azonban az az író, aki az emberi lét mélyebb megismerésére törekszik, különös tekintettel a kisebbségi sors determinációira és örömtelenségére, Fábryt aligha kerülheti el. Nem gondolod, hogy az akkori sommás „ítélkezésekbe” az is belejátszhatott, hogy erre az életműre rárakódott egyfajta kisebbségpolitikai és irodalompolitikai mítosz is, és a vitában épp azok hallgattak, akik e mítosz megteremtésében és eltorzításában, sokszor személyes ambícióktól is fűtve, ugyancsak részt vettek? A komoly gondolkodót, a felelős írót mindig a jelenségek komplex tartalma érdekli. Fábry Zoltán mély igazságaival, esendő tévedéseivel és önmarcangoló kritikáival teljes. Ember! Az vesse rá az első követ, aki a huszadik században szellemi közéleti magaslatot vállalt, és közben tévedhetetlen maradt. Ez a század elnyűtte a gondolkodókat, el az értékeket, és megalázta az Embert. Amihez a politika hozzányúl, besározódik. A tiszta morális szellemiség azonban minden helyzetben érthető és emberi marad. Fábry hatása állandó, elemi és folyamatos. Ma olyan korban élünk, amikor talán terhesnek tűnhet fel az ő súlyos, néha talán következetlen, de mindig önzetlen morálja! Ez azonban nem az ő bűne, inkább a miénk... Ezek után hogyan látod, van-e esély a szlovákiai magyar értelmiség közéletiségében az ellentmondások feloldására? Közeledhet-e a napi publicisztikához a szellemi igényesség, hogyan fér össze közéleti kötődés és szellemi szuverenitás? Ellentmondások mindig voltak és lesznek, végleges érvénnyel felold- hatatlanok. Az élet termeli őket. Nem feloldásukra kell törekedni, hanem a megvüágításukra. Egyre gyakrabban hallani, hogy a jövő művészetének a sorsa: hit kérdése. Van benne valami. Hitetlen korban kénytelenek vagyunk hinni fogalmak időtállóságában és a szó erejében. Erre köteleztük el magunkat. Egyre inkább úgy érzem, hogy megőrzésüknek biztosítéka mindinkább az író! A szellemi igényesség pedig, ahogy Fábry mondaná - korparancs! Befejezésül a beszélgetést köszönve, engedd meg, hogy az ilyenkor szokásos jókívánságokhoz társítsam: alkotóerőd ezután se legyen híján a lényed és magatartásod szelídségében és higgadtságában is izzó közösségi elkötelezettségnek! Az író legújabb könyvének címlapja
