Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)
2000-07-01 / 151. szám, szombat
HÉTVÉGI MAGAZIN Szombat, 2000. július 1. 4. évfolyam, 25. szám Ma van az a csodálatos nap, amikor reggel anyu nem kelteget, hogy elkésünk az iskolából, nincs rettegés, hogy ez ember elfelejtett valamit vagy nem tudja a leckét A pihenés, az édes semmittevés ideje KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA smét öregebbek lettek egy évvel. Tízhónapi kemény munka után fellélegeznek. Fejük felül eltűnt a dolgozatírások, fe- leltetések iszonyú réme. Az utolsó napok oly lassan vánszorogtak, hogy ahhoz képest a csiga olimpiai bajnok - futásban. Pedig a feleltetés - hála Istennek - már nem fenyegetett, és a napköziben sem kellett készülniük a másnapi órákra, mégis, pusztán a tény, hogy iskolába kell menni, elrontotta kedvüket. Az utolsó időben már fél tizenkettőkor átvette őket a napközis tanító néni, s a délutánt elmecsiszoló kérdezz-felelek játékkal töltötték, csak játszottak. Ez amolyan felkészülésféle volt a vakációra. A tanév utolsó hete - különösen a délutánok, vidámabb légkörben teltek az érsekújvári magyar tannyelvű iskolában. Kati néni is jobban elnézte, hogy elevenebbek, mint a szigorú tanítási napokon, és ha nagyon szépen megkérték, az udvaron töltött időt - amibe belefért a pusmogás, a bizalmas titkok megosztása a legjobb barátnővel, a foci - öt perccel meghosszabbította, aztán további öt percet engedélyezett, s újabb rimánkodásra még öt perccel megtoldotta. A foci mindig a legjobb mulatság. Dávid, a szenvedélyes focirajongó és -játékos az utolsó napon még egy őszinte köszönetét mondott az iskolaudvaron magasodó fenyőfának, hogy volt olyan ügyes, és elkapta a labdát. Örülhetett, hogy nem rúgott gólt - az ablakba. Ha már a focinál tartunk, a legjobb kapus Judit, és kiváló futballista Zsófi is. Az utolsó héten már csak beszélgettek. Komoly, végzős harmadikosokhoz illő témákról. Többek között arról, hogy milyen a gyerekek és felnőttek kapcsolata, meg arról, hogy a felnőttek néha jók, de néha rosszak. Hogy mikor milyenek, az attól függ, milyenek a gyerekek. Ha a gyerek jó, akkor a felnőtt is jó, de ha a gyerek rossz... Ha idegen kérdezte meg, sajnál- ják-e, hogy vége a tanításnak, akadt egy-két mintagyerek, aki igennel felelt, de sietve hozzátette, csak azért, mert nem lesz kivel focizni, nem lesznek közel a barátok, mert az osztályban mindenki mindenkinek a barátja. Sőt, olyanok, mint a testvérek. Titkaik azért vannak egymás előtt, és azokat el nem árulnák senkinek, csak a Tominak, a Petinek, a Tündinek... Azért nagyon jó, hogy vége az iskolának. Egész nap kint lehetnek a strandon, focizhatnak, játszhatnak, bicildizhetnek vég nélkül, azzal a csillogó kétkerekűvel, amit elsőáldozásra kaptak. Dávid és Peti alig várja, hogy gyakorolhassák a céllövészetet - szülői felügyelettel. A tanulásra egyikük sem gondol. Ez nem tartozik a szünidei örömök közé. Bár előfordul olyan eset - ha ritkán is -, hogy apu matematikai példák megoldására buzdítja fiacskáját, ha látja, hogy unatkozik. De ez csak olyankor van, amikor már a számítógép sem érdekes és a tévében sem talál kedvére való műsort a vakációzó. A számítógépnél meg a tévénél mégiscsak jobb a fürdés, meg a Balaton. Sokan készülnek oda az osztályból - táborozni. Niki Kamocsára megy, Klaudia és Szilvia Naszvadra, a mamához, Bori Magyarországra, de az is lehet, hogy még messzebbre. Elutaznak a hegyekbe, a rokonokhoz, a nagyszülőkhöz falura, ahol kiscsibék meg kiskacsák várják, hogy babusgassák őket, meg a kétéves unoka- testvér. A nagymama felfújható medencét vett a kis unokatestvérnek, de ha összehúzódnak, az ikrek is elférnek benne. A vakáció első napját illik megünnepelni. Az ikrek elviszik megmutatni a bizonyítványt a nagymamának, és olyan sparhelton fognak főzni, amelyben fával kell tüzelni. Bori a nagy szabadság első napján délelőtt A szerző felvételei fél tizenegyig a tévét nézi; azért pont eddig, mert akkor vannak jó mesék, azokat okvetlenül látni akarja. Előtte senki ne emlegesse a tanulást! Egy évig tanult, hogy hagyják békén. Azután meg bulira hivatalosak, Tündi ünnepli a kilencedik születésnapját az osztálytársaival. Ha jó idő lesz, fürödni fognak meg játszani, lesz sütemény, szendvics, talán még torta is. S ha kipihenték a buli fáradalmait, előveszik a görkorit, a kerékpárt, a könyvet. Sok-sok mesekönyvet elolvasnak, de nemcsak azt, hanem az Egri csillagokat, a Kis herceget. Olvasni jó, más, mint a tanulás. Ma van az a csodálatos nap, amikor reggel anyu nem kelteget, hogy elkésünk az iskolából, nincs rettegés, hogy ez ember elfelejtett valamit vagy nem tudja a leckét. Szépséges, tanulásmentes két hónap kezdődik. A pihenés, az édes semmittevés időszaka. A szünidő arra való, hogy a gyerek pihenjen - még akkor is, ha a bizonyítványban nemcsak egyesek sorakoznak. Ma már csak emlék (Dömötör Ede felvétele) Kiváló módszer a meglazult baráti kapcsolatok erősítésére, egyben az étvágy kordában tartására ...és egy szendvics bőven elég GÖRFÖL ZSUZSA ondta az anyukám, hogy ne beszéljek teli szájjal. Az utóbbi időben mégis új szokást vettem fel: evés közben telefonálok. Nem tartok attól, hogy hosszas hallgatásom zokon veszik, ebben a hisztis országban mindenki kapva kap a felhőtlen panaszkodás lehetőségén. Közben reménykedik, hogy a gutaütésnek így kisebb az esélye. Elvégre jobb helyeken komoly summákat fizetnek az emberek azért, hogy a pszichoana- litikusuk meghallgassa őket. A forgatókönyv mindig ugyanaz: határozottan elutasítom a szemrehányásokat, hogy már régen nem jelentkeztem, s felteszem a bűvös kérdést: „És hogy vagy?” Ez az a pillanat, amikor már nyugodtan beleharaphatok a szendvicsembe. Csak arra kell ügyelnem, hogy valóban úgy egyek, ahogyan az anyukám tanított: csukott szájjal, hangtalanul. Bár az óvatosság nem árt: néha az ember olyanokat hall, hogy döbbenetében félrenyel - és máris lebukott. Mert ki hiszi el, hogy figyelsz, ha közben füllel hallhatóan táplálkozol? Pedig csupa életbevágóan fontos dolgot közölnek veled. Az idősebb korosztályhoz tartozók azt, hogy most éppen mi, hol és milyen intenzitással fáj, milyen magas a vérnyomásuk és a rezsijük, amelyet képtelenség kigazdálkodni abból a nyomorult nyugdíjból. A negyvensok évesektől megtudod, a büdös életben nem lesz annyi pénzük, hogy elmenjenek egy rendes szabadságra, pedig az idén nem is a tengerhez vágynak, hanem a hegyekbe. Csakhogy fel kell újítani a lakást, le kell cserélni a kocsit, pedig még ki sem heverték egy-két gyermekük diplomáját. Nem is beszélve arról, hogy a diploma sz...t sem ér, az egyik kölyök sértődött munkanélküli, a másik egy bunkó vállalkozó kapcarongya nevetséges pénzért. Nem jobbak a negyven körüliek sem: depressziósak, mert kitűnően érettségizett csemetéjük nem került be a főiskolára, s nekik nem telik arra, hogy fizetett szakra Írassák be. Ha viszont véletlenül nem a szülő, hanem a frissen érett zseni veszi fel a telefont, megtudhatod, hogy a szülei tök reménytelenek, ő úgyis elmegy innen a jó büdös francba, mert ez egy hervasztó hely, máshol nagy pénzeket lehet keresni szinte munka nélkül. Lőttek a kajának, mert amilyen hülye vagy, elkezded magyarázni, hogy ez mekkora ostobaság, köztudott, hogy nyugaton keményebben kell melózni, mint mifelénk. Magad is érzed, nem vagy éppen meggyőző, mivel arra nem igazán tudsz elfogadható magyarázatot adni, miért nem tud két tehetséges diplomás ember húszévi kemény munka után ötről hatra jutni. Egy ilyen nyegle tini utólag akár üdítő vitapartnernek is tűnhet, mivel van egy korosztály, a huszonéveseké, amellyel jobb, ha le sem állsz beszélni. A szerencsésebbjef?) hajt, mint az állat, ha meg akar kapaszkodni, egyfolytában bizonyítania kell, tehát csevegésre nincs ideje. A többség viszont máris kiábrándult, mert tisztában van vele: belátható időn belül sem rendes állásra, sem lakásra, ergo családra sem számíthat. Ha mégis elgázolja a szerelem, arra megy rá a boldogsága, hogy tizenöt négyzetméteren nyomorog harmadmagával, és elszántan igyekszik elviselni a szülőket. Ömlik a panasz, majd elhangzik a viszontkérdés: „És te?” Addigra a szendvics kivégeztetett, a napi jócselekedet elvégeztetett, fel lehet tenni az i-re a pontot: „Ugyan, van bajod elég, rólam majd legközelebb!” Nem mintha olyan nagyvonalú lennék, a kutya máshol van elásva: úgy érzem, nekem mostanság egy szendvicsnyi idő nem lenne elég. Újabban például az bosszant, hogy túl könnyen mondtam le gimnazistaként dédelgetett álmomról, végül meg sem próbálkoztam a diplomáciával. Pedig az átkosban is jól éltem volna, s ha sikerült volna elkerülnöm a bársonyos jobbhorgot, most százezret keresnék. Sőt még ennél is többet, ha külföldi állomáshelyen lennék. Mert biztos forrásból tudom, hogy a külügyi tárcánál is jó, ha 10-12 ezret kap egy titkárnő, márpedig a 119 ezer koronás átlagban az ő bére is benne foglaltatik. Még egy kis összeadás, szorzás, osztás, s azt már végig sem meri gondolni az ember, mennyit visz haza egy előző kormánytól örökölt exnagykövet, vagy az az elveszettnek hitt, de végül megtalált prominens fiú, aki elégtételként kis hazánk érdekében ténykedhet egy távoli országban. Mennyit perkálnak le neki stemplizéstől feltört tenyerébe a mi adónkból? Ami viszont feltűnő: a legszegényebbek (legszerényebbek?) közé tartoznak azoknak a tárcáknak az alkalmazottai, amelyek élén magyar miniszter áll... Mit modjak erre? Semmit. Az anyukám azt mondta, hogy ne beszéljek teli szájjal. Bár lehet, hogy az intelem kizárólag az ételre vonatkozik, a zokszóra nem. Ezt még meg kell kérdeznem.
