Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)

2000-07-01 / 151. szám, szombat

HÉTVÉGI MAGAZIN Szombat, 2000. július 1. 4. évfolyam, 25. szám Ma van az a csodálatos nap, amikor reggel anyu nem kelteget, hogy elkésünk az iskolából, nincs rettegés, hogy ez ember elfelejtett valamit vagy nem tudja a leckét A pihenés, az édes semmittevés ideje KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA smét öregebbek lettek egy évvel. Tízhónapi ke­mény munka után fellé­legeznek. Fejük felül el­tűnt a dolgozatírások, fe- leltetések iszonyú réme. Az utolsó napok oly lassan vánszo­rogtak, hogy ahhoz képest a csiga olimpiai bajnok - futásban. Pedig a feleltetés - hála Istennek - már nem fenyegetett, és a napköziben sem kellett készülniük a másnapi órákra, mégis, pusztán a tény, hogy iskolába kell menni, elrontotta kedvüket. Az utolsó időben már fél tizenkettőkor átvette őket a napkö­zis tanító néni, s a délutánt elme­csiszoló kérdezz-felelek játékkal töltötték, csak játszottak. Ez amo­lyan felkészülésféle volt a vakáció­ra. A tanév utolsó hete - különösen a délutánok, vidámabb légkörben teltek az érsekújvári magyar tan­nyelvű iskolában. Kati néni is job­ban elnézte, hogy elevenebbek, mint a szigorú tanítási napokon, és ha nagyon szépen megkérték, az udvaron töltött időt - amibe bele­fért a pusmogás, a bizalmas titkok megosztása a legjobb barátnővel, a foci - öt perccel meghosszabbítot­ta, aztán további öt percet engedé­lyezett, s újabb rimánkodásra még öt perccel megtoldotta. A foci mindig a legjobb mulatság. Dávid, a szenvedélyes focirajongó és -játékos az utolsó napon még egy őszinte köszönetét mondott az isko­laudvaron magasodó fenyőfának, hogy volt olyan ügyes, és elkapta a labdát. Örülhetett, hogy nem rú­gott gólt - az ablakba. Ha már a fo­cinál tartunk, a legjobb kapus Ju­dit, és kiváló futballista Zsófi is. Az utolsó héten már csak beszél­gettek. Komoly, végzős harmadi­kosokhoz illő témákról. Többek között arról, hogy milyen a gyere­kek és felnőttek kapcsolata, meg arról, hogy a felnőttek néha jók, de néha rosszak. Hogy mikor milye­nek, az attól függ, milyenek a gye­rekek. Ha a gyerek jó, akkor a fel­nőtt is jó, de ha a gyerek rossz... Ha idegen kérdezte meg, sajnál- ják-e, hogy vége a tanításnak, akadt egy-két mintagyerek, aki igennel felelt, de sietve hozzátette, csak azért, mert nem lesz kivel fo­cizni, nem lesznek közel a barátok, mert az osztályban mindenki min­denkinek a barátja. Sőt, olyanok, mint a testvérek. Titkaik azért van­nak egymás előtt, és azokat el nem árulnák senkinek, csak a Tominak, a Petinek, a Tündinek... Azért nagyon jó, hogy vége az isko­lának. Egész nap kint lehetnek a strandon, focizhatnak, játszhat­nak, bicildizhetnek vég nélkül, az­zal a csillogó kétkerekűvel, amit elsőáldozásra kaptak. Dávid és Peti alig várja, hogy gyakorolhassák a céllövészetet - szülői felügyelettel. A tanulásra egyikük sem gondol. Ez nem tartozik a szünidei örömök közé. Bár előfordul olyan eset - ha ritkán is -, hogy apu matematikai példák megoldására buzdítja fi­acskáját, ha látja, hogy unatkozik. De ez csak olyankor van, amikor már a számítógép sem érdekes és a tévében sem talál kedvére való műsort a vakációzó. A számítógép­nél meg a tévénél mégiscsak jobb a fürdés, meg a Balaton. Sokan ké­szülnek oda az osztályból - tábo­rozni. Niki Kamocsára megy, Klaudia és Szilvia Naszvadra, a mamához, Bori Magyarországra, de az is lehet, hogy még messzebbre. Elutaznak a hegyekbe, a rokonokhoz, a nagy­szülőkhöz falura, ahol kiscsibék meg kiskacsák várják, hogy babus­gassák őket, meg a kétéves unoka- testvér. A nagymama felfújható me­dencét vett a kis unokatestvérnek, de ha összehúzódnak, az ikrek is el­férnek benne. A vakáció első napját illik megünne­pelni. Az ikrek elviszik megmutatni a bizonyítványt a nagymamának, és olyan sparhelton fognak főzni, amelyben fával kell tüzelni. Bori a nagy szabadság első napján délelőtt A szerző felvételei fél tizenegyig a tévét nézi; azért pont eddig, mert akkor vannak jó mesék, azokat okvetlenül látni akar­ja. Előtte senki ne emlegesse a tanu­lást! Egy évig tanult, hogy hagyják békén. Azután meg bulira hivatalo­sak, Tündi ünnepli a kilencedik szü­letésnapját az osztálytársaival. Ha jó idő lesz, fürödni fognak meg ját­szani, lesz sütemény, szendvics, ta­lán még torta is. S ha kipihenték a buli fáradalmait, előveszik a görkorit, a kerékpárt, a könyvet. Sok-sok mesekönyvet elolvasnak, de nemcsak azt, hanem az Egri csil­lagokat, a Kis herceget. Olvasni jó, más, mint a tanulás. Ma van az a csodálatos nap, ami­kor reggel anyu nem kelteget, hogy elkésünk az iskolából, nincs rette­gés, hogy ez ember elfelejtett vala­mit vagy nem tudja a leckét. Szép­séges, tanulásmentes két hónap kezdődik. A pihenés, az édes sem­mittevés időszaka. A szünidő arra való, hogy a gyerek pihenjen - még akkor is, ha a bizonyítványban nemcsak egyesek sorakoznak. Ma már csak emlék (Dömötör Ede felvétele) Kiváló módszer a meglazult baráti kapcsolatok erősítésére, egyben az étvágy kordában tartására ...és egy szendvics bőven elég GÖRFÖL ZSUZSA ondta az anyukám, hogy ne beszéljek teli szájjal. Az utób­bi időben mégis új szokást vettem fel: evés közben telefo­nálok. Nem tartok attól, hogy hosszas hallgatásom zokon veszik, ebben a hisztis országban minden­ki kapva kap a felhőtlen panaszko­dás lehetőségén. Közben remény­kedik, hogy a gutaütésnek így ki­sebb az esélye. Elvégre jobb helye­ken komoly summákat fizetnek az emberek azért, hogy a pszichoana- litikusuk meghallgassa őket. A for­gatókönyv mindig ugyanaz: hatá­rozottan elutasítom a szemrehá­nyásokat, hogy már régen nem je­lentkeztem, s felteszem a bűvös kérdést: „És hogy vagy?” Ez az a pillanat, amikor már nyugodtan beleharaphatok a szendvicsembe. Csak arra kell ügyelnem, hogy va­lóban úgy egyek, ahogyan az anyu­kám tanított: csukott szájjal, hang­talanul. Bár az óvatosság nem árt: néha az ember olyanokat hall, hogy döbbenetében félrenyel - és máris lebukott. Mert ki hiszi el, hogy figyelsz, ha közben füllel hall­hatóan táplálkozol? Pedig csupa életbevágóan fontos dolgot közöl­nek veled. Az idősebb korosztály­hoz tartozók azt, hogy most éppen mi, hol és milyen intenzitással fáj, milyen magas a vérnyomásuk és a rezsijük, amelyet képtelenség ki­gazdálkodni abból a nyomorult nyugdíjból. A negyvensok évesek­től megtudod, a büdös életben nem lesz annyi pénzük, hogy el­menjenek egy rendes szabadságra, pedig az idén nem is a tengerhez vágynak, hanem a hegyekbe. Csak­hogy fel kell újítani a lakást, le kell cserélni a kocsit, pedig még ki sem heverték egy-két gyermekük diplo­máját. Nem is beszélve arról, hogy a diploma sz...t sem ér, az egyik kölyök sértődött munkanélküli, a másik egy bunkó vállalkozó kapca­rongya nevetséges pénzért. Nem jobbak a negyven körüliek sem: depressziósak, mert kitűnően érettségizett csemetéjük nem került be a főiskolára, s nekik nem telik ar­ra, hogy fizetett szakra Írassák be. Ha viszont véletlenül nem a szülő, hanem a frissen érett zseni veszi fel a telefont, megtudhatod, hogy a szülei tök reménytelenek, ő úgyis elmegy innen a jó büdös francba, mert ez egy hervasztó hely, máshol nagy pénzeket lehet keresni szinte munka nélkül. Lőttek a kajának, mert amilyen hülye vagy, elkezded magyarázni, hogy ez mekkora osto­baság, köztudott, hogy nyugaton keményebben kell melózni, mint mifelénk. Magad is érzed, nem vagy éppen meggyőző, mivel arra nem igazán tudsz elfogadható ma­gyarázatot adni, miért nem tud két tehetséges diplomás ember húszévi kemény munka után ötről hatra jut­ni. Egy ilyen nyegle tini utólag akár üdítő vitapartnernek is tűnhet, mi­vel van egy korosztály, a huszon­éveseké, amellyel jobb, ha le sem állsz beszélni. A szerencsésebbjef?) hajt, mint az állat, ha meg akar ka­paszkodni, egyfolytában bizonyíta­nia kell, tehát csevegésre nincs ide­je. A többség viszont máris kiábrán­dult, mert tisztában van vele: belát­ható időn belül sem rendes állásra, sem lakásra, ergo családra sem szá­míthat. Ha mégis elgázolja a szere­lem, arra megy rá a boldogsága, hogy tizenöt négyzetméteren nyo­morog harmadmagával, és elszán­tan igyekszik elviselni a szülőket. Ömlik a panasz, majd elhangzik a viszontkérdés: „És te?” Addigra a szendvics kivégeztetett, a napi jó­cselekedet elvégeztetett, fel lehet tenni az i-re a pontot: „Ugyan, van bajod elég, rólam majd legköze­lebb!” Nem mintha olyan nagyvo­nalú lennék, a kutya máshol van el­ásva: úgy érzem, nekem mostanság egy szendvicsnyi idő nem lenne elég. Újabban például az bosszant, hogy túl könnyen mondtam le gim­nazistaként dédelgetett álmomról, végül meg sem próbálkoztam a dip­lomáciával. Pedig az átkosban is jól éltem volna, s ha sikerült volna elke­rülnöm a bársonyos jobbhorgot, most százezret keresnék. Sőt még ennél is többet, ha külföldi állomás­helyen lennék. Mert biztos forrásból tudom, hogy a külügyi tárcánál is jó, ha 10-12 ezret kap egy titkárnő, márpedig a 119 ezer koronás átlag­ban az ő bére is benne foglaltatik. Még egy kis összeadás, szorzás, osz­tás, s azt már végig sem meri gon­dolni az ember, mennyit visz haza egy előző kormánytól örökölt exnagykövet, vagy az az elveszett­nek hitt, de végül megtalált promi­nens fiú, aki elégtételként kis ha­zánk érdekében ténykedhet egy tá­voli országban. Mennyit perkálnak le neki stemplizéstől feltört tenyeré­be a mi adónkból? Ami viszont fel­tűnő: a legszegényebbek (legszeré­nyebbek?) közé tartoznak azoknak a tárcáknak az alkalmazottai, ame­lyek élén magyar miniszter áll... Mit modjak erre? Semmit. Az anyukám azt mondta, hogy ne beszéljek teli szájjal. Bár lehet, hogy az intelem kizárólag az ételre vonatkozik, a zokszóra nem. Ezt még meg kell kérdeznem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom