Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)
2000-07-26 / 171. szám, szerda
Nagyszünet ÚJ SZÓ 2000. JÚLIUS 26. CD RECENZIÓ Hittel és kurázsival lépjünk a lemezboltba Mindenütt csak az erőszak! (Szalay Zoltán karikatúrája) JUHÁSZ KATALIN Lou Reed - Estasy zFene tudja, tulajdonképpen mit is szeretek Lou Reed dalaiban immár tizenkét éve, amióta felfedeztem magamnak a figurát. Ne menjünk most vissza a Velvet Underground- ig, hosszú lenne a történet, bár fontos szakasza ez hősünk zenei pályafutásának. Nézzük inkább az új albumot, melyet szokás szerint hatalmas várakozás előzött meg. Lou Reed szűkén méri, három- négyévente jelentet meg új lemezt, ezzel rászoktatta a világot, hogy figyeljen mindenre, amit csinál. A rockzene általa preferált ösvényére kevesen merészkednek, következésképpen könnyű egyenként számon tartani őket, és Lou Reed magasan veri a mezőnyt. Rejtély miért, hiszen sem kivételes hangi adottságokkal, sem hangszeres virtuozitással nem rendelkezik. Dalokat írni viszont nagyon tud, előadni pedig, ha lehet, még jobban. Jellegzetes, kántálós stílusban, szinte rappelve beszéli el történeteit, melyekben általában saját magával foglalkozik. Ez máris szimpatikussá teszi a dolgot: íme valaki, aki nem bujkál álarcok mögé. Egyes szám harmadik személy felbukkanása esetén is jól tudjuk: ez is ő. Amikor például csodálatos módon összejött másik nagy kedvencemmel, Laurie Anderson-nal, neki ajánlotta soros lemezét, jó sokat meg is tudhattunk kettejük viszonyáról. Lou Reed zenéjét valaha macho-rocknak keresztelték el, akik mindenképp be akarták zsákolni, mi viszont maradjunk amellett, hogy hagyományokra építő, de azokat újraértelmező, alternatív lendülettel, intellektuális késztetéssel előadott, szövegcentrikusra vett minimál rock-epika az övé. Kényesen ügyel az artikulációra, és nyomja mellé a három-négy akkordot, kísérete letisztult, csontszerű minimalizmusba hajlik (gondoljunk csak előző lemezére, vagy a John Cale-lel közös Warhol- emléklemezre). Stílusa kiegyensúlyozott, humora rafinált, de csípős, és ha akarja, össze tudja szorongatni az ember szívét is. Úgy vall magáról, hogy rólunk is véleményt mond. Szóval, fene tudja miért, de működik a dolog, rockzenében ritkák az ilyen pillanatok manapság. A cím ne tévesszen meg senkit, nincs szó Őrjöngésről, hangos kicsapongásokról, az extá- zis visszafogott, ha úgy tetszik, „visszafojtott”. Pár éve voltam egy koncertjén is, ott se lettem okosababb, nem sikerült megfejtenem Lou Reed titkát: állt, a színpadon is savanyú hangon kántált, a nép meg majdnemhogy szétverte a termet. Az augusztusi Pepsi Szigeten ismét lehet próbálkozni a titok nyitjának keresgélésével, Lou apánk ugyanis tiszteletét teszi a nagy eseményen. (Warner Music 2000) Alice - God is My DJ Átverés ez a javából, legalábbis azok számára, akik a cím alapján valami egészen másra számítottak. Tüdjuk, nálunk a legtöbb CD-bolt- ban még mindig nem lehet belehallgatni az áruba, azaz zsákbamacskát vesz az ember, ha nem ismeri az előadót. Alice a borító fotója alapján attratkív fekete R&B- díva, a lemez címének hallatán pedig szinte mindenkinek beugrik a Faithless-féle God Is a DJ, ami egy technos house-os valami volt. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy mostanában feltűnt a slágerlistákon egy Alice Deejay nevű kvázi-ze- nekar is, akik szintén a táncműfajban nyomulnak, bizony kiteljesedik a káosz, előfordulhat, hogy a bolti eladó is rosszul tájékoztat, a táncolni vágyó vásárló pedig odahaza istenkáromlásra vetemedik. Annál is inkább, mivelhogy a lemezen afféle modern kori gospell hallgató. Az Urat dicséri Alice, halkan, cizelláltan, andalító zenei aláfestéssel. Ez maga a relaxáció, komolyan mondom, megnyugszik tőle az ember. Olasz produkcióról van szó, a meggyőző hangi adottságokkal rendelkező Alice Milánóban vette fel a lemezt helyi zenészekkel, az utómunkák pedig Messinában, azaz Szicília szigetén folytak. Furcsa anyag ez. A megnyugtató templomi orgona helyett orgonásra fazoní- rozott szitnetizátorok, a gregorián-szerű dallamokat diszkrét elektromos gitárral kísérik, a klasszikus harmóniákat számítógépen programozták. Ezért nem is találtam rá megfelelőbb címkét a modem kori gospellnél, hiszen a zeneszerzők is huszadik századiak. Köztük van David Crosby, akit nem kell bemutatni, a hazájában igen népszerű Franco Battiato, a litván Veljo Tormis, akiről még nem hallottam, vannak továbbá XIV. századi művek, illetve népdalfeldolgozások is. A műveket egy dolog köti össze: mindegyikben az urat dicséri a szerző. Alice olaszul, latinul, angolul, franciául, litvánul, sőt magyarul is énekel, bár az Istenem, istenem, szerelmes istenem... kezdetű népdalból szinte semmit nem lehet érteni (nem a Sebestyén Márta-féle dalról van szó). Üsse kavics, fő, hogy mi is ott vagyunk. Furcsa fogás, hogy mire egy-egy dal felépítkezik, már vége is, két percen aluli hosszúság sem ritka, a leghosszabb szerzemény is alig lépi túl a négy percet. Igazi áhitat nem sugárzik a lemezről, nem érzi templomban magát a hallgató, ám két Faithless- lemez közt bizony üdítően hat egy kis lelassulás. Kísérletnek eléggé érdekes, elképzelhető, hogy ötven év múlva ilyen lesz az egyházi zene. Bár tudjuk: ember tervez... (Warner Music 1999) Eric Clapton-B.B. King Riding With the King Messze van a Mississippi, a blues- előadóknak köszönhetően mégis oly sokat tudunk, sejtünk róla. Ez az a lemez, amiről már évtizedekkel ezelőtt sok szó esett, megjelenése előtt pedig valóságos várakozási rekordok dőltek, a rajongók naponta jártak kérdezősködni a lemezboltokba. Két blu- es-hatalmasság, Eric Clapton és B.B. King közös albumáról van szó. Clapton számára, tudjuk jól, King mindigis etalon, atyamester, szuperhős volt, az öreg pedig szintén tetszéssel figyelte fiatal pályatársának ténykedését. A két zenész már 1967-ben jammelt egy jót egy kis manhattani klub színpadán, ott és akkor megígérték egymásnak, hogy együttműködésük folytatódni fog, aztán teltf múlt az idő, miközben csak egyetlen szalagra rögzített B.B. King-dalban szerepelt Clapton. Ám most kézbe foghatjuk a közös albumot, melynek borítóján mosolyogva autókázik a két blues-isten, láthatóan remekül érzik magukat, és ez bizony lejön a lemezről is. Igazi örömzene, ami hallatszik, sztárkodás, vetélkedés, egymás leiskolázásának igyekezete nélkül. A stílus szeretete hallatszik végig, a blues iránti elkötelezettség: csak a dalok fontosak, és persze a közös zenélés öröme. Mondanom sem kell, végződhetett volna csúfos fiaskóval ez a kaland, ám hőseink elég profik ahhoz, hogy korrekt garázs- jammelést prezentáljanak felesleges hókuszpókusz nélkül, ha értitek, mire gondolok. A dalok többsége King-szerzemény, több évtizedes blues-sláger, de akadnak adaptációk is. Szélesebb közönséget céloztak meg, azaz nem csupán az ortodox blues-hívők számára lehet érdekes ez a lemez. A lassú és a tempósabb számok aránya nagyjából azonos, a gitárszólók és az énekelt részek is igazságosan elosztva egymás között, abszolút egyenrangú partnereknek tűnnek így a fotelből hallgatva, azaz Clatpon ötvenöt éves korára felnőtt tizenkilenc évvel idősebb mesteréhez, a mester pedig rendkívül élvezi ezt a tényt. King ösztönösebb, vadabb stílusa jól illeszkedik a rockerként is sikeres Clapton szofisztikáltabb játékához, két embert hallunk, akiknek zenei élete ama bizonyos tizenkét ütem köré rendeződött. Felfrissül a levegő a szobában, hol örül a szív, hol pedig majd meghasad, az előadók kívánsága szerint. (Reprise/Warner 2000) Matchbox Twenty - Mad Season A Matchbox Twenty nevét jóval azelőtt ismertem, hogy valamit is hallottam volna tőlük: az amerikai Rolling Stone magazin slágerlistáiról nem hiányozhattak, hol a legjobb albumok, hol a legjobb single-k közt bukkant fel ez a fura név. Belföldi kedvencek tehát, csakúgy, mint a Limp Bizkit, a Sugar Rax vagy a Bloodhound Gang, gondoltam, sosem vethetik meg a lábukat Európában. Nos, tévedtem, itt vannak, nyomulnak ezerrel, most jelent meg a második albumuk. A nemzetközi áttörést Rob Thomas énekesnek köszönhetik, illetve inkább Carlos Santanának, aki meghívta Rob barátunkat vendégeskedni a szuper-sikeres Supernatural című lemezre. Bizony, ő énekli a híres Smooth című dalt, látni is sokat lehet őt a klipen, helyes fizimiskája is világszerte ismert lett immár. A jóképű frontember Amerikában már fél siker, legyen szó bármilyen stílusú zenéről. Nos, a Matchbox Twenty abszolút rádióbarát, ártalmatlan, háttérzenének is alkalmas háztartási rockzenét játszik, nem különösebben igyekeznek újítani, ragaszkodnak a bigbeat-hagyományokhoz, melyeket fiatalos lendülettel egészítenek ki. Üzletemberi hozzáállásukat mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy egy évig késleltették a lemez piacra dobását, mivel a santanás dal után ismét érdekes lett az előző Matchbox Twenty-album, újabb kétmillió fogyott el belőle. Zeneileg valahol a Live és a Hootie and the Blowfish közti légüres térben helyezkednek el, olyasfajta dalokat írnak, amelyek bárki számára érthetőek és emészthetőek, a szövegek tipikus amerikai okoskodások, szerelmi vacilálások, illetve tanító-nevelő kísérletek. A „tizen- kettő-egy tucat” besorolástól az menti meg őket, hogy meglehetősen széles a látókörük, hagyják hatni magukra a Conting Crows-t éppúgy, mint a grunge-veteráno- kat, és nem szippantotta be őket a mostanában dívó collage-rock Rob hangja néha emlékeztet Eddie Vedderére, máskor a Conting Crows-os Adam Duritz jószelleme kísért. A kidolgozás profi, volt pénz dögivei az utómunkákra, hiper-szuper stúdióra, nem csoda, hiszen első, Yourself Or Someone Like You című albumuk mára négyszeres platina az Egyesült Államokban, eddig tízmilliót adtak el belőle. Ez a szám meggyőzően mutatja, hogy minden az arányokon múlik, mint egy jó gulyáslevesnél. A Matchbox Twenty jelenléte a rockzenei palettán nem zavaró, de nem is hat a releváció erejével. Lehet őket szeretni, ez a CD ajándéknak is tuti, mivel a legtöbb átlag- rockernek tetszeni fog. (Atlantic/Warner) Sinéad O Connor-Faith and Courage A kopasz énekesnő jól időzítve, pár nappal az új lemez megjelenése előtt vallotta be a világnak leszbo- szi hajlamait, nemzetközi hűhót keltve. A „dolog” közvetve visszatér a No Man s Woman című, mostanában minden csapból folyó sláger szövegében is, bár itt Sinéad inkább az égiekhez való vonzalmát ecseteli. Az érzékenység, bátorság, harcos másság megtestesítője ő, igazi ír amazon, akit egyéni hangja mellett botrányai is rendszeresen a figyelem központjába röpítenek. Először 1987-ben lepte meg a polgárságot, ekkor jelent meg a The Lion and The Cobra című album, melyet egy hasonlóan színvonalas alkotás, majd néhány mellényúlásokkal teli, útkereső lemez követett. Aztán hatévnyi csönd, eközben stúdión kívül zajlott az élet, kezdve a pápa képének kamerák előtti szétté- pésével, folytatva öngyükossági kísérlettel, Bob Dylan fura felköszöntésével, gyermekszülésekkel (két különböző apától), teológiai tanulmányokkal. Jelenleg a Latin Tridenti Egyház felszentelt papnőjeként praktizál, ám prédikációi helyett foglalkozzunk inkább új lemezével, amely eléggé meggyőzőre sikeredett. Már az indítás eloszlat minden esetleges kétséget. Elektronikus alapokra helyezve szólal meg a Healing Room című dal, a technoid ritmusok folytatódnak a továbbiakban is, diszkrét vonós- szekciókkal, furulyákkal keveredve, bizarr, ám valami miatt mégis magától érthetődő egységet alkotva. A „Til I Whisper U Something” ír dallamai például úgy illeszkednek a dobgép zakatolásához, mintha ez a világ legtermészetesebb keveréke lenne. A hősnőnktől megszokott himnikusság ismét megjelenik, az ír kötődés szintén, ám épp a szokatlan hangszerelés teszi az anyagot eredetivé, csak ritkán csengnek vissza az előző albumok zenei megoldásai. Ami pedig túlságosan ismerős, az nem önismétlésnek, inkább védjegynek tekinthető, mint Mark Knopfler slide-gitárja vagy Tina Turner rekedtsége. A lemez csaknem valamennyi dala emlékezetes, öt-hat tippem is lenne a második kislemezre. Sinéad egyszerre szende kislány és vad némber, lírai költő és kemény polgárjogi harcos, angyal és boszorkány. Jelentős szerepjutott a népes produceri gárdának is, egy éven át folytak a munkálatok különböző stúdiókban, hatéves szünet után érthető ez az alaposság, és érthető az is, hogy az énekesnő nem akárkikre bízta dalait, többek közt Dave Steweart, Brian Eno, Adrian Sherwood és Wyclef Jean sürögtek a stúdióban. Aki ismeri őket, tudja, mennyire különböző ízlésű emberekről van szó, talán nem véletlenül esett rájuk a választás. Sinéad egyébként a rastafari vallás képviselőinek ajánlotta ezt a lemezt, akik szerinte hitből és bátorságból jelesre vizsgáztak az elmúlt évtizedek során, és akiktől nemcsak zeneileg érdemes tanulni. A hölgy Bob Marley-imádatáról eddig is tudtunk, ám a Lamb s Book of Life tanító-nevelő szövegéből egyebeket is kideríthet a figyelmes hallgató, főleg azt, hogy Jamaica és Írország csak földrajzi értelemben esnek távol egymástól. Példa erre az utóbbi évek legszimpatikusabb Kyrié Eléison-ja is, amely tényleg a crossover mintapéldája. A mainstream és az alternatív zene kedvelői egyaránt hittel és kurázsival léphetnek be a lemezboltba, és kérhetik a Faith and Courage című albumot. (Warner Music 2000) NAG'/SZÜNET A mellékletet szerkesztette: Malik Éva Levélcím: Nagyszünet, Grand Press Rt., Prievozská 14/A, P.O. BOX 49, 824 88 Bratislava, tel.: 07/58238310
