Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)
2000-07-24 / 169. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2000. JÚLIUS 24. Kelemen Gertrud szerint a külszolgálat befejezése nem tragédia, hanem természetes tény. „Annyira sűrű volt ez az öt év, hogy hihetetlenül gyorsan telt el" - mondja Elköszönt a pozsonyi Magyar Intézet igazgatója „Nagyon nagy kíváncsisággal és némi bizonytalansággal nézek a jövő elébe." (Somogyi Tibor felvételei) Kelemen Gertrudnak, a Magyar Köztársaság Nagykövetsége tanácsosának, a Magyar Intézet igazgatójának Szlovákiában töltött ötéves külszolgálata idén júniusban befejeződött. Az igazgatónőt tapasztalatairól kérdeztük. SZENTGÁLI ANIKÓ Öt évvel ezelőtt, amikor átvette az intézet irányítását, milyen elvárásoknak kellett megfelelnie? Pályázat útján kerültem a pozsonyi Magyar Intézet élére. A külföldi magyar intézetekről szóló kormányrendelet szabja meg, hogy az egyes intézeteknek mi a funkciójuk és a feladatuk, és ezen belül az intézetek vezetői a speciális helyi igényekhez képest alakították és alakítják az intézetek programját, illetve a részletes koncepciót. A kormányrendeletben benne van az intézetek hagyományos funkciója, a kultúrdiplomáciai feladatok ellátá.- sa. Ez a szlovákiai és magyarországi kulturális intézmények közötti hivatalos kapcsolatoknak az erősítését, bővítését, ahol valamilyen hézag van, ott a megteremtését jelenti, illetve közvetítést a két ország szaktárcái között. Ezenkívül a két ország között meglévő kulturális és oktatási egyezményekben, tárcaközi munkatervekben foglaltak megvalósításának az elősegítése is feladata az intézetnek. A kormány- rendeletben megfogalmazott másik feladatkör a kultúra közvetítése a fogadó országba. Milyen ambíciói, tervei voltak? Annak idején a pályázatomban sokféle téren boncolgattam az elképzeléseimet, és az intézet profilját három fő irányvonal köré kívántam csoportosítani. Az első kettő a kormányrendeletben megfogalmazott feladatokból indult ki. Ez utóbbit, tehát a kultúra fogadó országba való közvetítését én tágan értelmeztem. A magyarországi kultúra alatt nemcsak a magyarországi magyarok kultúráját értettem, hiszen abba ugyanúgy beletartozik a magyarországi kisebbségek kultúrája is. Kiemelten kívántam foglalkozni a magyarországi szlovákok tudományos és kulturális életének, illetve önszerveződésének bemutatásával. A magyar kultúra közvetítését sem szűkítettem le a magyarországi magyarra. Ez volt pályázatom harmadik alapelve. A későbbi kormányrendeletbe bekerült a határon túli magyarok reprezentálása a külföldi magyar intézetekben, ami akkor még újdonságnak számított, és ezt a minisztérium berkein belül is sokan megkérdőjelezték. Ma már a kormányprogramban is szerepel, és ez nemcsak olyan területeken működő intézetek feladata, ahol jelentős számú magyarság él - például a pozsonyi vagy a bukaresti intézet -, hanem mindegyik külföldön működő Magyar Intézetre vonatkozik. Úgy vélem, hogy az intézet ötéves programjában az említett harmadik, nagyon különböző, egymást gyakran átfedő és kiegészítő alappillér végig megvolt. Milyen volt a kezdet? Az első évek történései nagyon érdekesek voltak. Abban az időben- 1995-ben - a Magyarország és Szlovákia közötti kapcsolatok nem voltak a legideálisabbak. Úgy gondolom, Magyarország szlovákiai nagykövetségével egészséges munkamegosztást tudtunk kialakítani. A követség kifejezetten a politikai történésekkel foglalkozott, mi viszont a számunkra gyakran nehézségeket állító szlovák minisztériumi és a minisztérium által támogatott, illetve fenntartott intézményekkel vívott harc mellett megpróbáltunk jó kapcsolatokat kiépíteni a szlovákiai magyar értelmiséggel, illetve az értelmiség azon részével, mely nyitott volt az európai gondolkodás és a magyar kultúra iránt, és hajlandó volt együttműködni. Ahogy múltak az évek, egyre erősödött ez a kapcsolat. Ez részben annak is köszönhető, hogy ezen gondolkodású művészek, tudósok, értelmiségiek egyre jobban kiszorultak a hivatalos intézményekből, egyre intenzívebben keresték a kapcsolatot a Pozsonyban működő külföldi intézetekkel - tehát a Magyar Intézettel is -, hogy fenn tudják tartani az addig kialakult nemzetközi kapcsolat- rendszerüket. Az első év nagyon nehéz volt. Volt egy szinte kétség- beesettnek mondható próbálkozásom. Kb. fél éve voltam Pozsonyban, mikor sorra kaptam a visszautasításokat a hivatalos intézményektől az általunk legjobbnak tartott magyarországi programjavaslatainkra. Kíváncsi voltam, hogy van ezzel a többi intézet, hogy vajon ez csak nekünk, magyaroknak szól-e, vagy ez egy általános jelenség. Meghívtam a Pozsonyban működő összes külföldi kulturális intézet igazgatóját, és megkérdeztem őket a tapasztalataikról. A problémákra és a háttérszervezési tapasztalatokra egyaránt kíváncsi voltam. Kiderült, nem vagyok egyedül ezzel a dologgal, ugyanígy járnak el a franciák, osztrákok, lengyelek vagy mások kezdeményezésével. Volt-e folytatása ennek a találkozónak? Milyen mértékben működtek együtt az intézetek? Attól kezdve rendszeresen találkoztunk, tehát az öt év alatt kéthavonta egyszer tapasztalatot cseréltünk, és megbeszéltük azokat a közös tervezeteket, illetve a Szlovákiában rendezett nemzetközi rendezvényeket, melyeken részt kívántunk venni, vagy hogy melyeket szervezzük meg közösen. Nagyon sok közös rendezvényünk volt a különböző intézetekkel. Ezek a rendszeres találkozók egyrészt sokat segítettek az intézetek közötti együttműködésben, másrészt az előző kormány kulturális politikájának „köszönhetően” ezek a külföldi intézetek biztosították pl. a nyitrai színházi fesztiválon, a trencsénteplici Art Film Fesztiválon stb. a külföldi részvételt. Nemcsak számunkra volt fontos, hogy részt vettünk ezeken a fesztiválokon - finanszíroztuk őket -, hanem a szlovák művészet és kulturális élet számára is volt lehetőség az összehasonlításra, a környező és a távolabbi országok kortárs kultúrájának a megtekintésére, és ez valamiféle mérce lehetett az akkori itteni kulturális történések számára is. A külföldi kulturális intézeteken kívül a szlovákiai intézményekkel sikerült-e jó kapcsolatokat kialakítani? Természetesen egy külföldi intézet számára fontos, hogy az országban lévő kulturális intézményekkel jó kapcsolatot alakítson ki. Az előző kormány alatt ezt kizárólag személyes kapcsolatokon keresztül lehetett elérni. A tapasztalatok azt mutatták, hogy az általunk kínált programok iránt vidéken - és nemcsak a szlovákiai magyar területeken, hanem a nagyrészt szlovákok lakta területeken is - nagyobb volt a fogadókészség és a kíváncsiság, mint a fővárosban. Intézetünk egyik jellegzetessége, amiben eltér a többi magyar, ületve a Pozsonyban lévő más kulturális intézettől, hogy programjai több mint felét vidéken szervezi, ületve a Pozsonyban zajló programok nagy része az intézet székházán kívül zajlik. Tehát a galériák, koncerttermek, múzeumok nemcsak befogadói voltak a programoknak, hanem társrendezői is. Mindig úgy szerveztük meg a rendezvényt, hogy abban - kisebb- nagyobb mértékben - a partnerek is szervesen részt vegyenek. És ha minket kértek fel társrendezőnek, mindig ügyeltünk arra, hogy ne csak a nevünket adjuk, hiszen nagyon sokan presztízsből csak a nevünket kérték. Ezt elutasítottuk, kizárólag olyan helyeken jelentünk meg, ahol valóban hozzájárultunk a szervezéshez, a koncepció kialakításához és a lebonyolításhoz. A kollégák hogyan fogadták önt öt évvel ezelőtt? Szerencsém volt, mert olyan kollégák közé kerültem, akik az első pü- lanattól kezdve bizalommal voltak irántam, és segítettek abban, hogy az általam vázolt elképzeléseket, programterveket minél jobban megvalósítsuk. A külszolgálata befejezése alkalmából rendezett összejövetelen Magyarország szlovákiai nagykövetségének képviselői pozitívan értékelték a munkáját. Véleménye szerint mi az, amit kiemelkedő sikerként könyvelhet el? Amikor búcsúzkodik az ember, valóban végiggondolja, hogy az öt év alatt mit sikerült megcsinálni. Pályázatomnak szinte nem maradt olyan pontja, amit ne sikerült volna teljesíteni. Elég nagy célok is voltak közötte, például az addigi bérleménynek egy frekventált, jól megközelíthető, központi helyen levő saját tulajdonra való cserélése, hiszen az intézet addig egy kis villában volt. Ezt sikerült megvalósítani, 1998-ban foglaltuk el és nyitottuk meg a saját tulajdonban lévő székházat, melyet előtte teljesen átalakítottunk. Azóta sikerült kinőni ezt a házat, tevékenységünk egyre bővült. Az előző házhoz képest a földszinten van egy rendes könyv- és videotárunk. A könyvtárban napokon belül működni fog egy számítógép is, amely kifejezetten a látogatók igényeit fogja szolgálni. A szolgáltatás ingyenes lesz. Főleg egyetemi hallgatók, tudományos kutatók, újságírók látogatják az intézetet, akiknek speciális az érdeklődésük. Ezt ebben a kicsi könyvtárban nehéz kielégíteni, ezért az internetes kapcsolat a magyarországi könyvtárakba való bejutást segíti elő, és ezáltal, illetve a könyvtárközi kölcsönzés által ezeket a speciális igényeket is ki fogjuk tudni elégíteni. Ezenkívül a videó- tárban mostmár közel 1000 játékfilmünk van, melyeket a könyvtárban is meg lehet tekinteni. A földszinten sikerült kialakítani egy galériát is. Az első emelet már egy kicsit „komfortosabb”, hiszen beépített tolmácsfülkével, szinkrontolmács-berendezéssel rendelkezik. A második emeleten találhatók az irodahelyiségek, az udvari részben pedig sikerült kialakítanunk két vendégszobát. Ez rendkívül megkönnyíti a munkánkat, hiszen a Magyarországról érkező vendégek nagy részét itt el tudjuk szállásolni. A rendezvényekkel kapcsolatban müyen pozitívumot, ületve újítást sikerült bevezetni, elérni? Új momentum volt, hogy az intézet szervesen bekapcsolódott a szlovák-magyar tudományos kapcsolatok bővítésébe. Évente három tudományos konferenciát, illetve szemináriumot szerveztünk. A legjelentősebb szemináriumok anyagát a Dialógus-könyvek címen indított sorozatban két nyelven - szlovákul és magyarul - jelentettük meg. Most látott napvilágot a sorozat hetedik kötete. Ezeken a konferenciákon megpróbáltunk olyan témákkal foglalkozni, melyek a szlovák-magyar viszony problematikusabb oldalához tartoznak. Ezek a témák mind szlovák, mind magyar részről sok negatív előítélettel, sztereotípiával terheltek, ezenkívül a tájékozatlanság is elég gyakori. Ezen rendezvények célja az volt, hogy lehetőség nyíljon egymás álláspontjának a megismerésére, illetve hogy a témák felvetésével, az előadásokkal ösztönözzük az ezzel foglalkozó kutatókat, hogy továbbgondolják az itt elhangzottakat. Remélem, ezek a konferenciák nemcsak egy szűkebb kör érdeklődését keltették fel, hiszen a témákat mindig úgy próbáltuk választani, hogy mindenkinek érdekesek legyenek. A tudományos konferenciákon kívül még mely rendezvények említésre méltóak? Arra törekedtünk, hogy minél nagyobb közönségréteg szerezzen tudomást a programokról. Ezért vezettük be, hogy rendszeresen megjelenünk az Uj Szó, a Szabad Újság hasábjain, hetente tízperces rovatunk volt a Szlovák Rádió Magyar Adásában, de a szlovák napilapok is tájékoztattak a programjainkról. Viszont amikor egy-egy rendezvényre meghívókat küldtünk szét, nem az volt a cél, hogy minél több embert szólítsunk meg, hanem hogy az adott területen működő szakembereket, művészeket hívjuk meg. Egy idő után a bizonyos jellegű programoknak kialakult a közönsége, tehát más közönsége volt az irodalmi programoknak, a színháziaknak, más a komolyzenei és népzenei rendezvényeknek. Ennek nagyon örültem, mert így lehetett igazán építeni a közvetlen kapcsolatokat. Az ön által kezdeményezett és bevezetett újítások, programok között van-e olyan, amit valóban érdemes lenne folytatni? Az öt év alatt nagyon sok új dolog elindult, megváltozott az intézet működési struktúrája. Remélem, az utódom koncepciójában lesz majd több olyan elképzelés, mely folytatása lehet az elmúlt években végzett munkának. Akad-e a számos program, rendezvény között olyan, mely igazán kedves az ön számára, szinte már a szívéhez nőtt? Minden programot ugyanolyan fontosnak éreztem. Természetesen voltak kiemelkedő alkalmak, a legutóbb márciusban a Magyar Kulturális Napok. Nemcsak én, hanem minden munkatársam ugyanolyan lelkiismeretesen és ugyanolyan hévvel készült minden programra, hiszen minden rendezvény valami másért volt érdekes. És ha nem tartottuk volna érdekesnek, akkor nem is választottuk volna, hiszen közismert, hogy a kulturális élet finanszírozása nem mondható ideálisnak. Ennek eüenére elmondható, ezen a téren is nagy előrelépést sikerült elérni, de sokszor meg keüett gondolni, mire fordítsunk pénzt. Ez az öt év elképzelhetetlen akadályok, csalódások, nehézségek, sőt kudarcok nélkül. Most hogyan gondol vissza ezekre? Volt néhány sikertelen kezdeményezésünk. Ez nagyrészt arra az időszakra tehető, mikor a szlovák-magyar viszony még nem volt túl jó. Szerencsések voltunk, hiszen nem sok Uyen adódott, szinte az egyik kezemen össze tudnám számolni a kudarcokat. Mennyire távolodott el a magyar- országi történésektől? Nehéz lesz a visszatérés? Erre csak később tudok majd válaszolni. Egyenlőre itt vagyok, és nagyon nagy kíváncsisággal és némi bizonytalansággal nézek a jövő elébe. Akik előttem jártak - akár a követségen, akár itt az intézetében dolgoztak -, azt mondták, nem könnyű a visszatérés. Akármüyen bizonytalan is a jövő, tervei, álmai valószínűleg vannak. Mivel szeretne foglalkozni? Tíz éve végzek a szlovák-magyar kapcsolatokkal, ületve diplomáciával kapcsolatos munkát. Továbbra is szeretnék megmaradni ezen a területen, és szeretném az ezen a téren szerzett tízéves tapasztalataimat kamatoztatni. Müyen érzésekkel távozik Pozsonyból? Szerettem ezt a munkát. Nem volt könnyű, de nagy élvezettel oldottam meg az előttem álló feladatokat. Annyira sűrű volt ez az öt év, hogy hihetetlenül gyorsan telt el. Szeretném megköszönni munkatársaimnak az elképzeléseim és a programok megvalósításában nyújtott segítséget, az intézetbe ellá- togátóknak, hogy megtiszteltek be- nünket a jelenlétükkel, az Új Szónak, hogy időről időre hírt adott a programjainkról, ületve hogy gyakran nagyobb lélegzetű írások, elemzések is megjelentek a programokról. Ezáltal olyanok is tájékozódhattak az intézet tevékenységéről, akik nem vehettek részt személyesen a rendezvényeken. Én a búcsúzást természetes tényként fogom fel, igazából már tavaly készültem erre, hiszen általában a diplomáciai szolgálat 4 évig tart. Nekem megadatott a szerencse, hogy a miniszter úr felkért, még egy évig folytassam itt a munkámat. Vannak, akik tragédiának tekintik, ha befejeződik egy ilyen kiküldetés, számomra ez egy természetes folyamat. Örülök, hogy a búcsúzón nagyon sokan megjelentek, és megköszönték az intézet élén végzett munkámat, ü- letve az együttműködést. Úgy gondolom, ez egy nagyon szép befejezése a kiküldetésnek. Az, hogy valóban ennyien eljöttek, némiképp igazolja, hogy nem volt hiábavaló, amit csináltam, hogy volt értelme, eredménye és sikere az intézet igazgatójaként végzett munkámnak. A pozsonyi Magyar Intézet épülete A könyvtár és a videotéka
