Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)
2000-07-15 / 162. szám, szombat
Szombat, 2000. július 15. 4. évfolyam, 27. szám A szülők nagy nehezen fogadták el, hogy a lányuk, akit 21 évig óvtak, neveltek, szerettek, szó nélkül itthagyta őket Szökés a római kolostorba Az ún. férfias tevékenységek egyre jobban kiszorulnak „Muszáj fiúnak lenni?" makacsásgunk miatt úgysem volt más választása” - panaszolja Zuzana édesanyja. „Egy képeslapot is mutatott nekünk, amelyen a lányunk azt írta a nyitrai nővéreknek, hogy végre megtalálta a boldogságot. Erről mi is meg akartunk győződni, ezért elutaztunk utána Rómába, de az együtt töltött nap során alig szólt hozzánk, olyan volt mint egy alvajáró. Csak búcsúzásnál, amikor megkérdeztem tőle, nem akar-e velünk jönni, mondta, hogy nem, de ne féljünk, az útlevele nála van és bármikor hazajöhet. Azóta is hiába várjuk.” Mazecék több mint három hónap után sem tudtak belenyugodni a történtekbe. Mint mondják, azt nagy nehezen elfogadták már, hogy a lányuk, akit 21 éves koráig szerettek, óvtak, neveltek, szó nélkül itthagyta őket, de azt nem tudják megérteni, hogy maguk a nővérek is arra biztatták, feledkezzen meg a szüleivel szembeni kötelességeiről és hazuságokkal, az igazság elhallgatásával szakítottak szét egy családot. A noviciátusi fogadalomig még két éve van hátra Zuzanának, addig bármi megtörténhet - talán még az is, hogy maguk a rend elöljárói tanácsolják neki, jöjjön haza és próbálja megnyugtatni kétségbeesett szüleit, akik - mint mondják - végképp elvesztették bizalmukat az egyház képviselői iránt. „Hogyan hihet- ném, hogy ők a béke és a szeretet követei, a keresztény családok pártfogói, amikor a nyitrai 'püspökség azt volt képes mondani nekem, egy anyának, hogy a lányomnak nem én adtam életet, hanem az isten, és örüljek, hogy a zárdát választotta, nempedig a testét árulja” - mondja a könnyeivel küszködve az édesanya, majd csak úgy önmagának teszi fel a kérdést: „Ezek nem tudják, hogy a tízparancsolatban az is benne van: Tiszteld atyádat és anyádat?” BÉKÉS MÁRIA ötéves Bence apja két térde közé fészkeli magát, és egy kis bizalmas csend után elvékonyodó és akadozó hangon azt kérdezi: - Mondd, papa, biztos, hogy nekem t muszáj fiúnak lenni? A papa nagyot nyel, némi nehézség árán legyőzi meglepetését, de mivel tudja, hogy a gyereken nevetni - hát még kinevetni! - szigorúan tilos, óvatos érdeklődésre fordítja a beszélgetést. Vajon miféle csalódás, miféle titkos kudarc bujkálhat a kérdés mögött. Óvodás kisfia elirigyelte volna a lányságot a nagy- csoportosok kétségkívül többségben lévő hölgytagjaitól? Elképzelhető. De vajon miért? Bencének egyelőre fölösleges úgynevezett keresztkérdéseket föltenni. Nincsenek titkai, vagy ha vannak is, még nem tudja, hogy azok titkok, így hát apa kérdésére, hogy mit csináltak egész nap az óvodában, szépen, rendre elmeséli: segítettek az udvart rendbe tenni, fölvitték meg levitték... hátra hordták meg előre hurcolták... kitették, betették... és amikor elkészültek, a fiúknak azt kellett megtanulni, hogyan kell a lányokkal udvariasnak lenni. Ő, Bence, meg akarta mutatni, milyen gyors és milyen erős, hogy egyedül is felemel egy padot, de nem lehetett, mert a lányok nem hagyták, mindent elkapkodtak az orra elől, neki már nem jutott semmi. Azt mondták: te még kicsi vagy és gyenge, mert fiú vagy. Na tessék. Hát erről van szó. Tény, hogy Bencét nemcsak az óvodában, de otthon is főként nők veszik körül. Ők intézik a hétköznapi teendőket, eligazgatják az életet körülötte - és gyakran helyette is. A papa keveset van otthon. Az úgynevezett férfias tevékenységek egyre jobban kiszorulnak, és mind kevesebb szerephez jutnak a család életében. így van ez általában is. Való igaz, hogy a kisfiúknak nem nagyon kínálkozik viselkedési minta, és amikor mégis természet- szerű fiús magatartást tanúsítanának, sokszor inkább leintik, mintsem bátorítják őket. így azután a férfiszerep egyszerűen nem kap terepet, könnyen eltorzul, kicsorbul, és tettek helyett puszta szá- jaskodássá, üres dicskevéssé válik: „A mi autónk ötszázzal is megy!...”, „Az én papám olyan magas, mint az a fa!...”, „Az én papám meg átugorja a kerítést, de az semmi, mert még a házat is! ....Erő, b átorság, győzelem mindmind szerepel - a szavakban. A valóságban pedig a megrettenés: ... muszáj nekem fiúnak lenni? Hiába várják... (Illusztrációs felvétel) így és ehhez felnőttként joga volt, így mi törődjünk bele.” A döntést még-ez év március 5-én megelőzte a Vigasztaló Szűz Mária Rendje két tagjának - Tereza és Mária Lujza nővéreknek a látogatása Mazecéknél, amikor is arról igyekeztek meggyőzni a szülőket, hogy a lánynak jobb lesz, ha már most, egyetemistaként is náluk, a rendházban lakik. Miután ezt a szülők elutasították, a nővérek távoztak tőlük és többé nem került szóba a dolog. Zuzana visszautazott Pozsonyba és csakúgy mint addig, rendszeresen hazatelefonált, de a terveit egy szóval sem említette - a Rómából érkezett levél már kész tények elé állította a szülőket. „Természetesen azonnal felkerestük a nyitrai rendház főnöknőjét, de csupán annyit tudtunk meg tőle, hogy a lányunk Mária Lujza nővérrel vonattal utazott Rómába, ahol teljes biztonságban van, nagyon jól érzi magát és a mi VRABEC MÁRIA V allásos családokban általában különös égi ajándéknak tekintik és örömmel fogadják, wmmmm ha valamelyik gyermekük a papi vagy a szerzetesi hivatást választja. A szülők számára azonban könnyen lidércnyomássá is változhat a kezdeti meglepetés, boldogság és büszkeség, ha fiuk vagy lányuk búcsúszó nélkül távozik és egy rövid levélben csak utólag közli velük, hogy kolostorba vonult. Ez történt a Nyitra melletti Járok községben élő Mazec családdal is, akik azóta is hiába keresik a választ az egyház képviselőinél. Zuzana lányuk gimnazista koráig semmiben sem különbözött kortársaitól - afféle vasárnapi templombajáró volt és a vallásosságot inkább családi hagyománynak, mint sem mély lelki életnek tartotta. A nyitrai spanyol gimnáziumban, ahol a Vigasztaló Szűz Mária Rendjébe tartozó nővérek is oktattak, azonban szemmel látható változáson ment át: egyre inkább magába mélyedt, mind gyakrabban látogatta a templomot és hosszú órákat töltött a nyitrai rendházban az apácák társaságában. „Magunk is vallásos emberek vagyunk, ezért örömmel fogadtuk, hogy Zuzana Isten felé fordul, és amikor tavaly azt közölte velünk, hogy belép a rendbe, nem is lepődtünk meg5’ - mondja az édesapa. „Csak azt kértük, eíőbb fejezze be a tanulmányait, mert már harmadikos volt a Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karának spanyol-szlovák szakán. Ő beleegyezett ebbe a feltételbe és mi mindig megbíztunk benne, ezért szinte sokként ért, amikor megtudtuk, hogy már Rómában van. Amint megkaptuk a levelét, azonnal Pozsonyba utaztunk, de a szobatársnője csak annyit közölt velünk, hogy Zuzana maga döntött „Az unokám egész nap unatkozott, kereste a számítógépet, hiányzott neki” A mama és a mobiltelefon FENÁKEL JUDIT eséli a mama, hogy hétvégén meglátogatta őket a fiuk feleségestül, unokás- tól. Régóta esedékes a találkozás, hisz húsvétkor se tudtak időt szakítani, pedig utolsó pillanatig úgy volt, hogy náluk töltik az ünnepet, de aztán közbejött valami, meséli a mama, olyan elfoglaltak ezek a mai gyerekek, nem is lehet csodálkozni, hogy semmi nem alakul úgy, ahogy tervezik. De most végre minden dolgukat félretéve mégiscsak leautóztak hozzájuk, hiába, harminc kilométer az nem a szomszéd utca, hogy csak úgy átszaladjanak, mint ő az anyjához annak idején. Száz szónak is egy a vége, meséli a mama, az a fontos, hogy itt voltak. Igaz, nem két napig, ahogy megbeszélték, hanem reggel jöttek, este mentek, ő meg ott maradt a rengeteg lefőzött ennivalóval, pecsenyekacsa, borjúsült, mert az a fia kedvence, töltött káposztát is csinált, azt a menye szereti, és perseze sütött rácsos tésztát az unokájának, piskótát tizenkét tojásból, gesztenyés kiflit is, szóval elment rá a kettőjük havi nyugdíja, meséli a mama, nem érdekes, mondta a fia, majd beteszi anyuka a mélyhűtőbe, aztán megeszegetik nyár végéig. Megkapták az elmaradt húsvéti ajándékokat is, mert akkor se jött ösz- sze a találkozás, mobiltelefont hozott a fia, jaj gyerekem, miért vered magad ilyen költségbe, mondta neki, de a fia nevetett, ha már nincs rendes telefonjuk, nem kell a postára menni, ha a mama tudni akar rólunk. Én meg, meséli a mama, nem mertem szólni, hogy miből fizetjük mi havonta a mobiltelefont kisfiam, mikor a gázra, villanyra, közös költségre is alig bírjuk a pénzt összekaparni. Csak az volt a baj, meséli a mama, hogy az unokám egész nap Unatkozott, kereste nagyon a számítógépet, azzal eljátszott volna, nem is értette, hogy élhetek anélkül. Kérdezgette is, hogy akkor nagymamáék imélezni se tudnak, én meg szégyenkeztem, mert azt se tudtam, mi az, a tévénk se volt jó, nekünk csak kisképernyős van, ők persze hozzászoktak a házimozihoz, ne is törődjön vele anyuka, vigasztalt a fiam, ezt az egy napot majd csak kibírja, az a lényeg, hogy végre beszélgethetünk. De hát nem sokat beszélgettünk, meséli a mama, mert folyton szólt valamelyik mobiltelefon, hol a fiáé, hol a feleségéé, vagy nekik kellett sürgős üzleti ügyben telefonálni, az élet nem áll meg, magyarázta a fia, egy üzletembernek észnél kell lenni, ha nem akarja, hogy letapossák. Dehogyis akarnék ilyet, tiltakozik a mama, istenőrizz, én csak látni szeretném őket, adni szeretnék nekik egy jó ebédet, meg azt szeretném, ha beszélne néha a munkájáról, mert jószerivel azt se tudom, mivel foglalkozik. Befektetésekkel, ingatlanügyekkel, sorolta a menye, de hát miféle befektetések, miféle ingatlanok, ó azt anyuka úgyse értené, és meg se sértődhet, mert tényleg nem érti. Még szerencse, hogy délután átjött a lánya, aki itt tanít a közeli általános iskolában, az legalább a számítógépet érti, bár házimozija neki sincs, és a Kanári-szigeteken se tud nyaralni a családjával, és aztán csak az van belőle, hogy szörnyen irigykedik az öccsére, szerinte tisztességes munkából nem lehet háromszintes házat építeni, persze azt a házat még egyikük se látta, meséli a mama, sose lehetett időt egyeztetni, így csak hallomásból tudjuk, hogy úszómedence is van hozzá meg kondiszoba, ahogy most a tornatermet nevezik. Biztonságban (Illusztrációs felvétel)