Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-15 / 137. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 15. Kultúra Összefoglaló a Határon Túli Magyar Színházak XII. Fesztiváljáról, Kisvárdáról. Az erdélyi társulatok legizgalmasabb produkciói az autonóm színház lehetőségeit feszegették Szimbolikus képi beszéd kontra klasszikusok Az idén Kisvárdán bemutatkozó erdélyi társulatok nemcsak mennyiségileg voltak túlsúlyban (a fesztiválon hagyományosan jelen levő, nagymúltú színházak mellett idén két vadonatúj alapításúval is találkozhattunk: a Csíkszeredái Csíki Játékszínnel és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal), hanem néhány előadás a színházi minőségeket illetően is komoly kérdéseket vetett fel. LAKATOS KRISZTINA Elsősorban a hagyományos nézői, pontosabban az előadások által megkövetelt befogadói alapállást érintőket. Míg a vajdasági magyar színházak érzékelhetően „közösségi színházban” gondolkodnak, a beregszászi társulat produkcióit pedig meghatározza a hazai néző- közönség csekély száma, a színház alapvető fesztiváljellege - s most szándékosan kerülöm a hazai színházaink portája előtti söprögetést az erdélyi társulatok (s az általuk is felfedezett, többnyire román rendezők) legizgalmasabb produkciói az autonóm színház lehetőségeit feszegetik. A fesztivál művészeti tanácsának szakmai megbeszélésein, amikor egyes előadások végletesen megosztották az értékelőket, illetve teljes elutasításra találtak, többször felmerült az a probléma, hogy nem vagyunk birtokában annak a nyelvnek, amelynek segítségével - verbálisán - akár csak leírható lehetne egy-egy látott produkció. Túllépve azon, hogy többé-kevésbé meghatározható a színpadi alkotás mint egész viszonya az írott szöveggel, a díszlettel, a jelmezekkel, a színészek jellemformálásával vagy a színpadi jelenlétükkel... Meglehetősen szélsőséges fogadtatásra lelt a szatmárnémetiek előadása. A „színház a színházban” ismert konstrukcióját borította fel, sokszorozta meg a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Gavriil Pinte rendezésében. Shakespeare-t, A makrancos hölgy megszelídítését alapul véve bábszínházát csináltak, élő színészekkel, akiket láthatadan szálon láthatatlan kéz mozgat. A színpadi képet egy megközelítőleg térdig érő paraván keretezi, amely - mint utóbb kiderül - egyben futószalagként is működik; a háttérben két ember magasságú paraván „közlekedik” - a figurák, mintegy varázsütésre, ezek mögül bukkannak elő. A makrancos hölgy ritkán játszott előjátékával indítva Czintos Józsefet előbb Huncfut Kristófként, majd megtréfált „Lordként” látjuk (Lőrincz Ágnest kocsmárosnéként, Huncfut feleségeként, majd Katalinként), hozzá érkeznek a színészek, hogy előadják makrancos Kata betörésének történetét. Az így nézővé vált Czintost (és társaságát) szinte észrevétlenül igazi bábok váltják föl, hogy legközelebb már Petruchioként lássuk viszont. A szerepcserék mellett a fő alakok megsokszorozódásának is tanúi lehetünk, akik így végképp elvesztik önazonosságukat, csak szituációikban, cselekvéseikben léteznek. A szatmárnémetiekhez hasonlóan a kolozsvári Állami Magyar Színház előadását is inspirálta a bábszínház formanyelve. A rendező, Mona Chirila, aki egyébként ismert bábszínházi rendező is, GoA „színház a színházban” ismert konstrukcióját borította fel. goi Háztűznézőjét állította színpadra, oly módon, hogy az előadást egyértelműen a produkció képi világa határozta meg. Fernando Botero kortárs kolumbiai festőművész alkotásainak barokkos formavilágából építkezve a házasodni nem akaró, úgy általában akaratgyenge, ingadozó, normális testalkatú Podkoljoszint a hatalmas testűek világa veszi körül, kényszeríti, mozgatja. Barabás Olga sepsiszentgyörgyi, Tamási Áron Színház-beli rendezése, a Peer Gynt (helyesebben Barabás víziója a Peer Gyntről) markánsan kiemelte azon alapállás tarthatatlanságát, mely a színpadon látottakon a szerző, jelen esetben Ibsen művének, gondolatainak teljességét kéri számon. Barabás Olga merészen nyúlt a drámához, a számára fontos jeleneteket tartotta meg mintegy vázként, s az így keletkezett űrt erőteljes, szimbolikus képi kommunikációval töltötte ki. Az előadás egészén át tarA makrancos hölgy megszelídítése (Szatmárnémeti Északi Színház) Háztűznézők (Állami Magyar Színház, Kolozsvár) tó szimultán játék tovább nehezítette az előadás megértését a klasszikus nézői szerepből. Anca Bradu a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával Wedekind A tavasz ébredése című tragédiáját rendezte. A századforduló táján aktuális, mára kissé avultnak tűnő történetet - a rideg polgári normák ellen természetes ösztöneiktől hajtva lázadó gyerekek vagy még majd- nem-gyerekek tragédiáját - Bradu nem a nyers erotika oldaláról közelítette meg, hanem expresszív s ezzel együtt szimbolikus képsorokban állította színpadra. A marosvásárhelyiekhez a tavaly Kisvárdán hatalmas sikert arató, díjnyertes Chioggiai csetepaté után újra visszatért Novák Eszter is, idén Shakespeare Szentivánéji álmát rendezte. Divatos előadást: ötletekkel, poénokkal, lenyűgöző díszlettel, rengeteg mozgással, akcióval, a Kimnowakból ismert Novák Péter (mellesleg a rendező testvére) ethno-zenéjével... Ha valamivel adós maradt Novák Eszter, akkor talán azzal, hogy a meglehetősen hosszúra nyúlt előadás során nem leltem a választ: a külsőségek mellett, amelyek gyakorlatilag bármely más előadásba is legalább ilyen szervesen beilleszthetők lettek volna (láttunk már pár hasonlót), vajon számára miről szól a Szentivánéji álom? Pirandello egyik >kevéssé ismert darabját, Az ember, az állat és az erényt rendezte meg a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia Szentgyörgyi István Tagozatán Bocsárdi László: egy olyan saját nyelvet kreált zenéből, gesztusokból, szavakból, mozgássorokból - s úgy, hogy minden egyes elem valamelyik másik szerepét tölti be -, amely tökéletes pontossággal találkozik Pirandello humorával. Bocsárdi másik Kisvárdán látható rendezése, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió és a sepsiszentgyörgyi Háromszék Népi Együttes szövetkezéséből létrejött Vémász esetében az előadás két meghatározó rétege, a táncszínház és a próza kevésbé szerencsésen, a zökkenőket nem mindig kiküszöbölve került egymás mellé. Természetesen hagyományosabb színházi példákat követő, ha úgy tetszik: konzervatívabb előadásokat is láthattunk a fesztiválon, amelyek a szavak erejére, a színéA tavasz ébredése (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) (Dömötör Ede felvételei) szék jellemformáló képességére udvarhely esetében a Truffaldinót bízták magukat. A Kolozsvári alakító Gábor László, a nagyváradi Babes-Bolyai Tudományegyetem Macskajátékban az Orbánnét élet- Színházművészeti Tanszéke ne- re keltő V. Csiky Ibolya) vitték el a gyedéves hallgatóinak vizsgaelő- ~ hátukon. adása, Csehov Három nővére (ren- Egy tíznapos színházi fesztivál esedező: Keresztes Attila) ezen túl téhen, amikor a néző reggeltől ké- vagy ezzel együtt tett egy nagy lé- ső éjszakáig (nemritkán hajnalig) pést - elsősorban a lírai képek se- előadások kereszttüzében áll, gítségével - a komplexebb színpa- amelyek szellemileg és fizikailag is di hatás felé. Az újonnan alakult igénybe veszik, hálás vállalkozás a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor könnyebb szórakozásnak is teret Színház Goldoni vígjátékát, a Két nyújtani. A kisvárdai fesztivál em- úr szolgáját állította színpadra, a berbarát jellegét mi sem bizonyítja Nagyváradi Állami Színház Szigli- jobban, mint hogy az egyes társu- geti Társulata pedig a kassaiakhoz latok nem csak a díjesélyes ko- hasonlóan Örkény Macskajátéká- moly, fajsúlyos produkcióikat hoz- val érkezett Kisvárdára. Mindkét ták el: a marosvásárhelyiek és a előadást a főszereplők (Székely- nagyváradiak kabarét is „felszolgáltak”, ami műfajként, úgy tűnik, csak nálunk veszett ki a kőszínházakból. A Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljával együtt, ennek részeként, noha versenyen kívül, szinte önálló programsorozatként működtek a gyermekelőadások. Délelőttönként a Kocsmaszínházban (vagy tekintettel a közönség összetételére, nevezzük inkább „Sátorszínháznak”) a helyi óvodásoknak és kisiskolásoknak tartottak előadást. A Komáromi Jókai Színház itt mutatta be a Csizmás kandúrt, a vajdaságiak képviseletében Magyar V. Attila és Nagypál Gábor játékos gyerekvers-összeállítását láthattuk, Erdélyből pedig a nagyváradi Matyi Műhely Magánbábszínház, a szintén nagyváradi Árkádia Ifjúsági és Gyermekszínház Ludas Matyi Társulata, a marosvásárhelyi Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház, a Csíkszeredái Csőd Játékszín, a kolozsvári Puck Bábszínház, a szatmárnémeti Brighella Báb- és Gyermekszínház érkezett egy-egy előadással. A gyermekelőadások többsége bábszínházi vagy bábos elemeket is felhasználó produkció volt, nem véletlenül, hiszen a tervek szerint jövőre Kisvárda a határon túli bábszínházak fesztiválját is szeretné - immár különálló, ötnapos rendezvényként - megszervezni. A kisvárdai fesztiválon természetesen magyarországi előadásokat is láthatott a közönség - nehéz eldönteni, hogy okulásul vagy amolyan „tünetegyüttesként”. Ä nyíregyházai Móricz Zsigmond Színház Tóth Ede népszínművének, A falu rosszának „főik musical”-változatát mutatta be, megnézhettük Kálid Artúr, Kálloy Molnár Péter és Gáspár András S.Ö.R.-ét (Shakespeare Összes Rövidítve), valamint a budapesti Új Színház produkcióját, Goldoni Chioggiai csetepatéját Taub János rendezésében. A hiba az én készülékemben van, de valahányszor azt látom-hallom, hogy inges-gatyás-pödröttbajszú műparasztok rockdalokat énekelnek, hogy ikszedszer is élvezhetem a nagy poént, miszerint Kálid Artúr a legnagyobb élő afromagyar színész, s egy komédiában az a legviccesebb, ha a közmegegyezésnek megfelelően általában ruhával rejtett testrészeket nevükön nevezik- inkább jut eszembe a válság kifejezés, mint a színházak nehéz és még nehezebb anyagi helyzete okán. Három nővér (a kolozsvári főiskolások vizsgaelőadása) Peer Gynt (Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház) Szentivánéji álom (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház)
