Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-03 / 127. szám, szombat
Szombat, 2000. június 3. 4. évfolyam, 21. szám Volt, aki érvényesült az új világban, de többen voltak, akiknek sem merszük, sem pénzük nem maradt a visszautazásra. Kint maradtak, hazát cseréltek. Megérezni a szülőföld varázsát PIERZCHALA JÓZSEF A zok közé a fiatalok közé tartozott, akik a természettudományi órákon többet akartak ■■■ tudni az előírt tananyagból. Ismereteit szorgalmasan bővítette, útleírásokat, szaklapokat olvasott. Érettségi, nyelvtanulás, katonaság. A kíváncsiság ott parázslón benne. A lepe- dőnyi újságoldalon rövid, keretes hír: „Sétahajóra keresünk alkalmazottakat...” Ügy döntött megpróbálja, jelentkezett. A választ hihetetlen gyorsasággal kézbesítette a posta. Alig tudta elhinni a történteket: az osztrák főváros hatalmas repülőterén a sűrűn érkező és magasba emelkedő gépóriásokban gyönyörködött. A Sajó parti iskolában hallottak jutottak eszébe: „... nicsak, ott meg egy repülő taliga...” A gépmadár a felhők fölé emelkedett. Kényelem, kulturált felszolgálás, mosoly. Eszébe sem jutott, hogy alatta a világrészeket elválasztó második legnagyobb óceán terül el. Az idő gyorsan telt, a magasban elfogyasztott kaviárt érzékszerve nem analizálta tökéletesen, amikor a biztonsági övék felcsatolására figyelmeztette a csinos stewardes. Chicago: a repülőtéren bábeli állapot, a népek színes kavalkádja, óriási forgalom. Az új világrészen tett első lépés után a Napot kémlelte hitetlenkedve, vajon ugyanaz, amelyik kis faluja fölött melengette? Megbökte siltes sapkáját, magát korholta néhány percen át, hogy lehetett ilyen tuskó hát még a földrajzi szélesség is majdnem egyezik, a Nap hasonló látószögben tündököl, mint odahaza. Rövid pihenő után felszállás, irány Miami. A szubtrópus bűvös illata, szemet nyugtató zöld ligetek, susogó pálmafák. Az emberek temperamen- tumosabbak, gondjaikat otthon felejtve, napszemüvegben perce- kigidőznek a szupermarketek csodálatos kirakatai előtt. A szállodai kényelem addig tartott, amíg az összes önkéntesen jelentkezett, kiválasztott fiatal megérkezett, aztán irány a kikötő. Amikor meglátta a sétahajót, amelyhez munkaszerződése köti, szíve nagyot dobbant, kapkodta a levegőt. A tizennégy emeletnyi úszószigetnek is beillő építményből tizenegy emeletnyi a víz fölé tornyosult, mozdulatlanul várta utasait. Szédülés fogta el, amikor a hajó árnyékából az építmény radarjának, szatelit antennájának a magasságát próbálta megsaccolni. Töprengett, lehet-e ekkora kolosszuson tengeri beteg, vajon lehet-e érezni az itt-ott haragos tenger hullámverését, aZ iskola padjaiban tanult rettenetes természeti erőt ,a tájfunok, hurrikánok hozta félelmet? A megválaszolatlan kérdésekre hamarosan választ kapott. A hajó kifutott. A kabin háromszemélyes, összkomfortos, s lakói magyar anyanyelvűek. Megkezdődött a munka: feladata a konyha és étkezde tisztántartása volt. Az étteremben a rábízott asztaloknál kellett gondoskodnia a vendégekről. Meg kellett terítenie, felszolgálnia, mosogatnia. A precízen szervezett munka kevés szabadidőt hagyott. Gyakran megizzadt, de nem a melegtől. Az üdülőhajó utasai cserélődtek az egyes kikötőkben, voltak közöttük fiatal nászutasok, idős házaspárok, amerikaiak, európaiak, Közép- Európából jött újgazdagok. Magyarországot két család képviselte. A szogáltatás kifogástalan volt. Az utas, ha nem volt elégedett, és azt a fizető pincér tudtára hozta, szigorú intézkedés következett. A főnök pontozta emberei teljesítményét. Dicsért, korholt, büntetett. A szabálysértés megtorlását nem előzte meg figyelmeztetés, adminisztrációs intézkedés, azonnal érvénybe lépett. A büntetések között szerepelt az egyénre szabott még pontosabb munkaszervezés, a napi bér kurtítása, aki szigorúan megszegte a belső fegyelmet, azzal szerződést bontottak! A felszolgáló kereste azt a csatornát, amelyik a vendég elégedettségéhez vezetett. A mosolyt, tiszteletadást nem csekkre osztották. A munkával töltött első hetekben keveset gondolt a tengeri levegőre, hullámtörésre. A napok múlása fokozta a szorgalmat, ismerősebBármilyen szép tájakat látunk, hazatérni mindig jó (Illusztrációs felvétel) ben csengtek az angol szavak, ola- jozottabb lett a beszéd, gyorsabban megértette a bal kéz, mit akar a jobb. Volt idő ismerkedésre, szórakozásra, nyelvgyakorlásra, flör- tölésre. A hajó az Antillák szigetcsoportjának gyönyszemeire vitte utasait, Jamaica, Puerto Rico, Haiti, Grenada, Barbados, Trinidad, Tobago szigeteire. Ahány kikötő, annyi kultúra. ínyenc ételek, sokféle szórakozás, feledhetetlen panoráma. Pompás, emeletes épületek úszómedencével, légkondicionálással ellátott kertes házak. A szigetek érintése után Dél-Ameri- ka partjainál folytatódott a hajóút, vissza az öbölbe, aztán hány a Panama-szoros. A hajózás karnyújtásnyira hozta a trópusi őserdőt, a szemet nyugtató zöld masszát. A Csendesóceán megpillantása életre szóló élményt jelent. A víztükör bepillantást engedett csodálatos faunájába, amikor a repülőhalak kíséretét megszokták, az utasok legnagyobb ámulatára itt pillantották meg először a félelmetes cápa vízből kiemelkedő uszonyát. Egyet, hármat, féltucatot. A világhírű mexikói Acapulco strandját elhagyva a kaliforniai félsziget felé kormányozta a kapitány a luxushajót. A szárazföldtől távolodva kevesebb madár kísérte a hajót. A csendben hamarjában a magasba mozgó pontra lett figyelmes a minden attrakcióra éhes utas. Előkerültek a messzelátók. Albatrosz volt, csaknem kétméteres fesztávolságú szárnya alig mozdult, jó ideig együtt úszott a hajóval, természetesen a levegőben. A következő reggelen felhők jelentek meg a nyugati égbolton. Felerősödött a szél. A hajó meteorológusa vihart jelzett. Hangosbemondón figyelmeztették újra és újra az utasokat a tennivalókra vihar esetén. A pontos műszerek nem tévedtek, a zivatar végigsöpört, ezúttal nem volt félelemetes, ennek ellenére az iszonyatosan nagy, háborgó víztükrön a kikötőben hatalmasnak tűnt hajóóriás elhanyagolható, sérülékeny, kiszolgáltatott porszemnek látszott. A vihar elvonulásával újabb természeti csoda, az égboltra rajzolódó szivárvány jelezte: a nyugati partvidék milliós amerikai városainak kikötőibe ért a luxushajó. A vendégek csodálták a nevezetességeket, rengeteg fénykép, videofelvétel készült. A hajó személyzete végezte dolgát, friss ételkülönlegességek kerültek a konyha mélyhűtőibe. Az újabb éghajlati zóna megközelítésére a hűvösebb szél hívta fel az utazók figyelmét. A ködben álmosan sorakozó halászhajók figyeleztet- tek, olyan területen hajóztak keresztül, ahol halrajok vonultak, ahová rengeteg planktont sodor a hideg áramlat. A zöldesen csillogó vízben vendégeskedett egy kisebb bálnacsapat. Élményt jelentett a földkerekség legnagyobb teremtményeit majdnem testközelből megfigyelni. Néhány méter magasba fújták a vizet, akár a gejzír, farkukkal csapkodták a hullámokat. Ott és ekkor értettem meg a Fehér Bálna történetét, amikor egyes sebzett állat farokcsapása eltalálja a facsónakot és az pozdorjává törik. A sűrűsödő köd, a felbukkanó úszó jégtáblák, a víz alatt lebegő alattomos jéghegyek nem okoztak gondot a technika vívmányának. A radar „szeme” minden közeledő akadályra figyelmeztetett. A hajót kormányzó számítórendszer nem tévedett. Észak felé haladva, Alaszka partja volt a hajóút célja, aztán vissza a melegebb vizekre, újabb utasoknak rengeteg szépet kínálva. Az óriáshajó minden kikötőben éles kürtszóval búcsúztatta az élményekben gazdag utasokat, vagy éppen üdvözölte az érkező vendégeket. Befejeződött a szerződéses munka. A szervezők írásban lefektetett kötelezettségük minden pontját teljesítették, búcsúzás előtt műiden elvégzett munkát ennek értelmében honoráltak. Rövidnek tűnt a Bécsbe vezető repülőút, talán a honvágy tette. A hazafelé tartó távolsági buszjáraton le- pedőnyi nagyságú újságban aprócska hír adja tudtuk „...az elmúlt esztendőben negyvennyolc ezer fővel csökkent Magyarország lakossága...”! Ekkora tömeg, közép-európai szemmel nézve, egy nagyváros eltűnése összes lakosával. A gondolatsort bővítette az a tudat, hogy a rendszerváltás előtt, amikor nem lehetett csak úgy világot látni, hányán próbáltak meg illegálisan a határon túlra jutni, sikerrel. Az új világban volt, aki érvényesült, de többen voltak, akiknek sem merszük, sem pénzük nem maradt a visszautazásra. Kint maradtak, hazát cseréltek. Jó tudni, hogy napjainkban van esély a tudás bővítésére, az ismeretek tökéletesítésére. A vüágot látott ember átérzi, megérti a szülőföld varázsát, amit soha többé nem feled. Megérdemelt pihenő (Illusztrációs felvétel) Az utasok elégedetten nyugtázták, hogy a nebulók illedelmesen viselkednek, sőt voltak, akik meg is dicsérték őket Büszke voltam a csallóközi diákokra! PÉTERFI SZONYA koradéli, általában pangó tömegközlekedéshez szokott utasok igencsak csodálkoztak, miért hasonlít a közeledő villamos belseje egy szardíniásdo- bozhoz. Pedig csak az történt, hogy gyereksereg vette birtokába a szerelvényt. A szó tényleges értelmében, ugyanis úgy viselkedtek, mintha kibérelték volna, esetleg a sajátjuk. Nemcsak ötödével ültek egymáson az ócska műanyag székeken, nemcsak lógtak, csimpaszkodtak a kapaszkodókon, hanem lökdösődtek, illetve dülöngélve társaik buzdítása közepette fel s alá rohangáltak a kocsi egyik végéből a másikba. Közben persze nekivágódtak az útjukból kitérni nem tudó, valamint a leszállni akaró utasoknak. Bocsánkérés nélkül persze, vad röhögés közepette. Nem számít egy-egy oldalbabökés, lábszárrúgás - nyugtattam magam s tekintetemmel a vidékről érkező tizenegy-tizenkétéveseket kísérő pedagógusakat kerestem. És mert a villamoson a gyerekeken kívül egymással szemben csak két hölgy ült, feltételeztem, hogy csakis ők lehetnek azok, akik mérsékletre inthették volna az egyre inkább állati hangokat kibocsájtókat. A tanító néniket vagy zajhoz szokott füllel áldotta meg a teremtő, vagy annyira megszokták tanítványaik ordítozá- sát, hogy elfogadhatónak, normálisnak tartották a hangszintet. Elmé- lyülten beszélgetve azt sem vették észre, amikor két srác végigterült a földön. A nagy puffanást ismét állati röhej kísérte, ám a csúcs azután következett, amint a két póruljárt srác felállt. Ugyanis a piszkos, poros márkás nadrág, trikó láttán a fiúk tekintet nélkül a jelenlévőkre, káromkodni kezdtek. Csak úgy röpködtek a trágár szavak, s a „k.. anyádba” finomabb kifejezéseik közé tartozott. A pedagógusok erre sem kapták fel a fejüket, holott mi, utasok jóideje szégyenkeztünk. Amikor végre kiszálláshoz készülődtek, és már-már fellégezetünk, újabb csapat váltotta fel őket. De ezek az ugyancsak vidékről érkező gyerekek merőben mások voltak! Nem kinézetre, hiszen ők is hátizsákkal a vállukon, kólásüveggel a kezükben, márkás öltözékben feszítettek. Viszont szinte szótlanul szálltak fel, némán néztek körül, van-e tanítónőik számára szabad ülőhely, s amikor a két idősebb hölgy leült, köréjük gyűltek ők is. És a két pedagógus szóval tartotta a gyerekeket, alig hallhatóan a látnivalókra hívták fel figyelmüket. Mi, utasok elégedett mosollyal nyugtáztuk nebulók illedelmes viselkedését, sőt voltak, akik szükségét érezték annak, hogy hangosan is megdicsérjék a társaságot, illetve megtudják, honnan valók. Mivel én is kíváncsi voltam, feléjük araszoltam. Láttam, hogy mind a két hölgy, mmd a gyerekek pironkodva hárították el a dicséretet, s alig hallhatóan mondták ki a csallóközi falu nevét. - Illemre neveljük növendékeinket, ennyi viselkedésük „titka” - jegyezték meg. Az akcentusukból is érezni lehetett, hogy a szlovák nem az anyanyelvűk, s amikor jobban odafigyeltem, hallottam, hogy a tanítónők magyarul szóltak a gyerekekhez. - Nemcsak azért csendesek, mert annyira jók - vallotta közvetlenül a leszállás előtt. - Azért voltak csendben, mert nem akartuk, hogy esedeg valaki rosszul reagáljon a magyar beszédre. Az ember nem tudhatja, nem utaznak- e a járművön skinhedek, akiknek a legkisebb ürügy is elég. Ezzel is szembesültünk már, és nagyon fájdalmas volt. Szomorú és elkeserítő, hogy a valaha háromnyelvű városban tartani kell attól, nehogy megszólják, ne adj isten bántsák az embert csak azért, mert más nyelven beszél. Mindemellett büszke voltam a viselkedni tudó csallóközi kisdiákokra, akik egészen biztosan gondolkodásra késztették a villamos utasait. Azt követően, hogy kiszálltak, elmélkedhettek a különbségről.
