Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-24 / 145. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 24. Kultúra Csapongó gondolatok a XXXVII. Jókai-napok kapcsán. Azok az előadások nyújtottak színházi pillanatokat - s a zsűri is azokat értékelte amelyek nem „vállalták túl" önmagukat Szembesülni kell szakmai igényekkel is Bor vitéz búcsúja. Jelenet a füleki Apropó diákszínpad előadásából (Dömötör Ede felvételei) A XXXVII. Jókai-napok történéseit, alaphangulatát, tanulságait összefoglalandó, kacérkodom a gondolattal, hogy a látott előadásokból mazsolázva találjam meg - visszamenőleg - a fesztivál mottóját. Puszta ténymegállapításként a komáromi seregszemlén bemutatott első produkcióból, a losonciak Halvérfestékéből emelhető ki fél mondat: „Élménynek nem túl jelentős”. LAKATOS KRISZTINA Fatalistaként, „ez van” címszó alatt az utolsó látott előadásból, a füleki Zsákszínház Tótékjából pedig talán a postás sajátos szám- misztikája: a páros számok jobbak, jobb egy négytagú család, mint egy háromtagú - jobban sikerültek például a tavalyi (harminchatodik) Jókai-napok, mint az azt megelőző vagy az azt követő rendezvény. Az öntevékeny diák- és felnőtt színjátszók idei mustráján mindössze kilenc csoport vett részt. Természetesen több társulatnál is folyik a munka, csak éppen nem készült el időben az előadás; így azonban nem marad más hátra, mint a látottakat reprezentatív keresztmetszetként értelmezni. De még az értelmezés előtt el kell gondolkodnunk azon, miről is szól, hogyan is működik az amatőr színházi mozgalom, s nem utolsósorban: maga a fesztivál. Mindkét esetben legalább olyan fontos a közösségteremtés, az, hogy egy csoport jól érzi magát együtt, s hogy eközben ráadásul értéket igyekszik létrehozni, mint a számonkérhető szakmai színvonal. Tisztelet és megbecsülés mindazoknak, akik tanulás vagy munka mellett időt, energiát találnak arra, hogy alkotó tevékenységet folytassanak, s vállalják, hogy nem csak a szűkebb közösségükön belül mutatják meg önmagukat, hanem - az idei Jókai-napokon nem mutatkozó - szélesebb, elfogulatlan közönség s a szakmai közösség előtt is. Ez utóbbi viszont együtt jár azzal, hogy szakmai igényekkel is találkoznak - az adott produkciót illetően talán először. A Jókai-napokon többször, olykor indulatosan, olykor józan belátással, szóba került, hogy a fesztivál feladata nem a csoportok „ledo- rongolása”, „önbecsülésük sárba tiprása”, hanem éppen ellenkezőleg, a kedvteremtés. Ez így igaz. Csakhogy. Ahhoz hogy bármilyen értelemben színházról, színjátszásról beszélhessünk, bizonyos alapvető feltételeknek teljesülniük kell. Olyan ez, mint az úszás: több mint valószínű, hogy soha nem jutok el az olimpiára, de ha úszni akarok, legalább az úszás elemi „trükkjeit” ismernem kell, hogy a víz felszínén maradjak. Ellenkező esetben is bemehetek a vízbe, de innentől kétesélyes a dolog: vagy elsüllyedek, vagy a sekélyben maradok - s nem úszók, hanem pan- csikolok. Érthető beszéd, nem szétzilált hangsúlyok, szövegtudás, mozgáskészség, térhasználat, átgondolt darabválasztás (megértéssel, értelmezéssel együtt)... - nélkülözhetetlen alapok minden előadás esetében, s a készségek fejleszthetők. A Jókai-napokon látott előadások kevés kivételtől eltekintve arról tanúskodtak, hogy hiányzik a csoportok háttérmunkája, az a formában tartó tréning, ami még a leg- összeszokottabb társulatok esetében is elkerülheteden. Ennek híján többnyire vázakat láttunk, nagy célokat, nehézkes, pontadan megvalósulást. Színházi pillanatokat azok az előadások nyújtottak - s a zsűri is azokat tudta értékelni -, amelyek nem „vállalták túl” önmagukat, nem olyasmit erőltettek, ami nem megy, hanem az adott csoport adott képességeinek, adott fejlődési szakaszának megfelelő célokat tűztek maguk elé, s viszonylag következetesen végig is járták a célig vezető utat. Ilyen volt az utóbb fődíjat nyert előadás, Kaposi László Fehérlófia című mesejátéka a dunaszerda- helyi Fókusz (rendező: Jarábik Gabriella) előadásában: noha tőlük is láttunk már jobbat, a csoport, mint mindig, most is összeszokott társaság benyomását keltette: a dramaturgiai zökkenők ellenére megtalálták helyüket a színpadon, oda tudtak figyelni egymásra, összehangolt mozgásukkal, minimális, mégis kifejező eszközökkel képesek voltak megeleveníteni a csodálatos erejű, a királylányokat az alvilági gonosz sárkányok fogságából kimenekítő Fehérlófia és társai történetét. A zsűri két diákelőadást jutalmazott nívódíjjal: a somorjai gimnázium néhány hónappal ezelőtt alakult Noli me tangere elnevezésű csoportját, illetve a füleki gimnázium Apropó diákszínpadát. A somorjaiak Bott Mária rendezésében Andersen Hókirálynőjének motívumait felhasználva - saját meghatározásuk szerint - „tánc, mozgás, mozdulat, gesztus, játék”- jellegű produkciót mutattak be. Noha előadásukon technikailag volna még mit csiszolni, jó úton indultak el, teljesítményük arról beszélt, hogy náluk beindult az a színpadi műhely, ahol nem „használt cikket” próbálnak meg saját viszonyaikhoz többé-kevésbé módosítva felhasználni, hanem személyre szabva keresik a kifejezési lehetőségeket és ezek határait. Talán ők szolgáltak a legnagyobb meglepetéssel: egyrészt mint ígéretesen induló új csoport, másrészt miután kiderült, ez a Hókirálynő nem az a Hókirálynő - a kábítószerek csapdájába esett fiatalok történetét adták elő. A füleki Apropó diákszínpad Szvo- rák Zsuzsa rendezésében Aranyösszeállítást hozott, Tengeri hántás címmel. A címadó ballada keretjátékát, a kukoricafosztás közbeni mesélést az egész előadás kereteként megtartva előbb Ágnes asszony történetét, majd Tuba Ferkó és Dalos Eszti históriáját, Bor vitéz kísértetmeséjét és a füle- müle-pört játszották el. Az előadás hangulati íve pontosan épült fel: a formálisabb, erkölcsi tanulságot hordozó meséket hátborzongató kísértethistória, majd oldott tréfálkozás követte. Mindez éltető játékossággal, nem utolsósorban hála Feró Mráz zseniálisan ötletes kellékeinek: néhány kukoricacsőből, egy kis csuhából, dinnyéből, néhány szakajtóból és a népi tárgyi kultúra egyéb rekvizitumaiból egyszerűen minden megszületett: bábok, hajfonatok, jogászparóka, csontkollekció... Az Apropó előadását jellemző játékosság, ötletesség, jókedv sajnos hiányzott az újjáalakult kassai X- Iparista Kisszínpad előadásából, pedig ugyancsak elkelt volna, hiszen Z. Németh István Hócompóc bohócai című mesejátékát adták elő, Bocsárszky Attila rendezésében. A nem kimondottan színpadra kívánkozó darab következetlenségeit, buktatóit nem sikerült kikerülniük, sem áthidalniuk. Hócompóc, a bohócok világa egy boldog hely - ezt nem sikerült látnunk. A beszédes nevű bohócok nevüknek megfelelően jellemzik magukat szóban - majd semmi nem történik. Megpróbálják felvidítani Pityerkőcöt - de egy vicces jelenetben sincs részünk. Inkább szomorúak vagyunk, mert a kassaiak jól dolgoznak a színpadon, szerencsésebb darabválasztás esetén többet láthattunk volna a tehetségükből. A komáromi Selye János Gimnázium GIMISZ Színpada a Valahol Európában musicalváltozatával nevezett be a Jókai-napokra (rendezte Kiss Péntek József). A jó egyéni teljesítményeken és a minőségi hang- felvételeken túl ez a váltözat, amely az első szereposztáshoz mérve kevesebb szereplőt vonultatott fel, kevésbé leplezte az előadás hiányosságait: a Jókai-napokon látható előadást nem vitte a tömegek lendülete, a hangsúly áttolóSzemélyre szabva keresik a kifejezési lehetőségeket és ezek határait. dott a dalokat összekötő apróbb jelenetekre, amelyek néhány mondatban, kevésbé kidolgozott szituációkban csak vázlatosan, olykor a fonalvesztés határán mozogva jelezték a történések irányát. A losonci Kármán József Színház Zalán Tibor Halvérfesték című „szocioabszurdját” állította színpadra Énekes István, a Közép-Európai Táncszínház koreográfusa rendezésében. A produkció legizgalmasabb pillanatai - a kifejező koreográfia mellett - a Galambos Istvánt alakító Erdélyi Gábor nevéhez fűződnek, aki szerepén belül pontosan bontotta ki a darab ösz- szetett szövegrétegeit (jelenidejű párbeszédektől kezdve a doku- mentum-jellegű betéteken át a memoár-szövegekig), s ezzel az előadás idősíkjait. A rendező szimbolikus képi elképzeléseivel sajnos ritkábban találkozott a többi szereplő realistább játéka - a losonciak találtak egy működőképes formát, s nem találták hozzá a stílust. A füleki Zsákszínházban Mázik István a Tótékkal próbálkozott. Nem csak a szövegtudáson múlott, hogy az előadás egy el nem készült produkció benyomását keltette, bár az így állandó, s nem ritkán értelem- zavaró improvizálásra kényszerülő szereplők is hozzátették a magukét ahhoz, hogy Mázik István értelmezésének Örkényhez ne legyen sok köze. A rendezőnek nem sikerült megragadnia a „világgal valami nincs rendben” élményét, ennél jóval szűkebb, az eredeti műhöz mérve banálisabb Tótékat vitt színpadra. Egy ideig izgalmasnak ígérkezett Jancskár Lajos az Őrnagy szerepében, hűvösen nyugodt, visszafogott figurája elfojtott, összetett személyiséget jelzett, a kezdőpontról azonban az előadás végéig nem sikerült kilendülnie. A nagymegyeri Poloska Színpad Eörsi István A műtét című tragikus bohózatát mutatta be, a csoport rendezésében. A kassaiakhoz hasonlóan a nagymegyeriek is alaposan „mellényúltak” a darabválasztáskor. A műtét, amely az egészségügyben uralkodó áldatlan állapotokat kívánná bemutatni, kabarétréfának is gyenge, nem is beszélve arról, hogy a poloskások még komolyan is veszik. A szebb napokat látott csoport helyzete bizonyítja a legtisztábban azt, ami más csoportoknál is mutatkozott (csak nem volt nevesítve a probléma): rendező nélkül egyszerűen nem megy, pedig az öntevékeny színjátszás folytatását csak jó szervezőkészségű, pedagógiailag, művészileg egyaránt felkészült rendezőkkel lehet elképzelni. A királyhelmeci Kökörcsin Honfoglalástól napjainkig címmel dra- matikus táncszínházzal kísérletezett (rendező: Zvolenszky Gabriella). Amit láttunk, színházhoz nem sok köze volt, amolyan „kultúrműsorként” elment volna. Ha már a műfaji meghatározásnál tartunk: a királyhelmeciek táncszínház címszó alatt megvalósították a kör négyszögesítését és viszont, a produkció „dramatikusságát” pedig a közbeékelt dalok és versek voltak hivatva képviselni. A honfoglalás megvolt, de hogy napjainkig eljutottunk-e, kérdés. A produkció „eszmeisége” inkább ama másik, 1896-os millennium hangulatát hozta vissza: lengett a piros-fehér- zöld minden mennyiségben, áll még magyar hazánk és a zászlórúd, elhangzanak nagy történelmi atyánkfiái nevei, az aradi tizenháromért külön-külön gyertyát gyújtanak... Közben pedig láttunk szerény számításaim szerint körülbelül ötven embert, felnőtt és gyer- mektánccsoportot a színpadon, akik lelkiismeretesen, pontosan dolgoznak; az előadásba szemmel láthatóan rengeteg energiát fektettek, nem is beszélve arról, hogy a jelmezekből ítélve nem egy nullköltségvfjtésű produkcióról volt szó - csak éppen hiányzott a gondolati tartalom, amit az „alkalmi bizonyságtétel a magyarság állásáról” nem tudott feledtetni. Az előadások színvonalán túl idén a Jókai-napok másik problémája az időzavar volt: kedd estétől vasárnap délig kilenc versenyelőadással, két vendégprodukcióval (a budapesti Stúdió K Forgách András A szűz, a hulla, a püspök és a kések című darabját adta elő, mely Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című regénye alapján készült; Komárom csehországi testvérvárosa, Kralupy nad Vltavou művészeti alapiskolájának dráma tagozatosai pedig Tomás Pekny Kővarjak című mesejátékát), két könyvbemutatóval (AB-Art, illetve Kalligram) hosszúnak bizonyult az idő, üresnek a fesztivál műsora. Az jó, hogy a szervezők és a zsűri az utolsó szakmai megbeszélésen párbeszédet kezdeményezett a jelenlévőkkel arról, mivel is lehetne színesebbé, gazdagabbá tenni a meglehetősen hézagos programot (felmerült az öüet, hogy a vendégként Komáromban fellépő csoportok előadásait is megbeszélhetnék, elemezhetnék, akár az alkotókkal együtt; hogy az üresjáratokat színházi előadások videofelvételeinek megtekintésével, eseüeg szakmai foglalkozásokkal, például etüdözéssel lehetne kitölteni). Jövőre talán ez is összejön, csak a margóra jegyzem meg: ezt akár előre be nem jelentett módon, a Gadócon elhelyezett, közlekedési lehetőségtől megfosztott, a vmk-ban lézengő gyerekekkel akár idén is el lehetett volna kezdeni. A biztosnak vélt menedék (Örkény István: Tóték. Jelenet a füleki Zsákszínház előadásából.) Hócompóc bohócai (a kassai X Iparista Kisszínpad előadása)
