Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

2000-06-09 / 132. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 9.

Kultúra

Darvas Iván: „Éveken át azt hittem, a magyar nyelv mint olyan, titkos nyelv apám és köztem. Később értettem meg, hogy létezik egy olyan ország is, ahol mindenki ezt beszéli"

Négy nyelven beszél, de „hét nyelven” játszik

„Apám, a félholt magyar katona rajta felejtette a szemét a gyönyörű orosz lányon...''

Záróakkord egy zenemű végén. De mondhatnám azt is: tavaszi szonáta. A történet utolsó fejezete. Jánost szabadon engedik. Két asszony vátja. Idős, ágyban fekvő anyja, aki nem is sejti, hogy fia börtönben ült, és hűséges felesége, aki mindvégig kitartott mellette.

SZABÓ G. LÁSZLÓ Szerelem.

Makk Károly filmjének utolsó tizenöt perce.

János taxiba ül. Egy trafik előtt megállítja a kocsit. Cigarettát kér és gyufát. Letör egy virágzó gallyat. Csönget. Senki nem nyit ajtót. Lefekszik a fűbe. A nap felé fordítja színtelen arcát. Talán el is szende- redik. Újra csönget. A szomszédasz- szony beengedi, nála a kulcs. János végigsétál a szobán. Arcához, simítja felesége blúzát. A kaput figyeli. Ezek már az ő léptei. Megismeri. Szeretlek, sóhatja a nő, és tisztára mossa férje testét.

Ez a film 1970-ben készült. Épp harminc évé. János alakítója, Darvas Iván a napokban ünnepli 75. születésnapját. Szorgalmas, alázatos, odaadó színész, semmit nem bíz a véletlenre, állítják azok, akik már dolgoztak vele. Játékán hűvös racionalitás és belső elegancia süt át. Igazi intellektuális színész.

A legjelesebb magyar művészek egyike.

Filmjei közül elég, ha csak a Liliomfit, a Budapesti tavaszt, a Bakaruhábant, a Gerolsteini kalandot, A tizedes meg a többieket, az Egy magyar nábobot, a Kárpáthy Zoltánt, a Hideg napokat vagy a már említett Szerelmet emeljük ki. Ez utóbbiban egy mesterien megírt epizódszerepből csinált emlékezetes főszerepet. Színpadon 1946- ban, a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színházban Orfeuszként aratta első nagy sikerét. Hét éven át, 1956-ig a Madách Színház tagja volt. Amikor bátyját koholt vádak alapján letartóztatják, azokkal tart, akik kiszabadítani mennek a Gyűjtőfogházba. A forradalom leverése után ő kerül börtönbe. 1959 és 1963 között segédmunkás. Műanyagfröccsöntő. De volt kubikus is. Metróvonalat épített. Vakond módra túrta a földet. 1963-ban visszaengedték a színészi pályára. Egy évadot töltött Miskolcon, egyet a budapesti József Attila Színházban. Aztán húszat a Vígben. Volt Rómeó és Ruy Bias, Anouilh Becketje és a Macska a forró bádogtetőn Brickje, a Ványa bácsi Asztrova és a Cseresznyéskert Firsze, a La Mancha lovagja és Popriscsin, a gogoli őrült. Ez utóbbit tizenegy évig játszotta. De ugyanilyen nagy alakítása volt az Equus pszichiátere vagy Süskind nagybőgőse. Most Szabó István rendezésében a Madách Színházban Lugosi Bélát, az Amerikában Dracula szerepére specializálódott magyar színészt játssza. „Önmagámról, őseimről mindösz- sze annyit tudok, amennyit a szüleimtől hallottam” - írja a Lábjegyzetekben.

Pár nappal ezelőtt, Prágában azt az útvonalat jártuk be Darvas Ivánnal, amelyhez élete első tizenhárom éve köti. Dejvicétől a Rámpáig, az Óvárosi tértől a Kisoldalig.

Édesapja egy Losonc melletti kis faluból, Bejéről került Kolozsvárra, majd miután hazakerült a szibériai hadifogságból, immár nős emberként, a családjával együtt Prágába. A sok kín és gyötrelem mellett nagy kalandokban és egy „határtalan” szerelemben is része lehetett.

Ahhoz, hogy a korán elárvult parasztgyerek egyetemi végzettségű literátussá küzdje fel magát, mérhetetlen akaraterő kellett, amihez bizonyára nagy adag szorgalom is társult. De alighogy megszerezte latinmagyar szakos tanári diplomáját a kolozsvári egyetemen, máris bevonult hadapródnak, és még ugyanabban az évben hadifogságba esett Galíciában, majd hosszú évekre Szibériába került. Az évekig tartó visz- szaúton az éhségtől és a maláriától elgyengülve Moszkvában került kórházba, ahol egy vöröskeresztes ápolónő vette kezelésbe.

Szerelem első látásra?

A sors nyilván így akarta. Apám, a félholt magyar katona rajta felejtette a szemét a gyönyörű orosz lányon. Igazából még fel sem épült, de ahogy kikerült a kórházból, első dolga az volt, hogy anyakönyvvezetőt kerítsen. De mire az ifjú pár hazavergődött, Losoncból Lucenec lett. Nemsokára megszületett első gyerekük, Attila, és én is ott, Bején jöttem a világra.

Meddig maradt a család Losonc mellett?

Féléves koromban költöztünk Prágába. Épp mire eszmélni kezdtem. Apám, a rátarti magyar ugyanis úgy döntött, ha már maradunk Csehszlovákiában, akkor irány a főváros. Én azóta is Prágát tekintem szülővárosomnak, hiszen itt nőttem fel, itt éltünk tizenhárom éves koromig.

(Belvárosi sétánk első állomása a Národní trida közelében futó V jirchárich utca, amelynek torkollatában egykor iskola állt. Ma, ugyanebben az épületben magánszálló működik. Ajtót nyitunk az udvarra, ahol egykor a kis szüneteket töltötte Darvas Iván.)

Ez a platánfa már akkor is itt volt?

Ezt már Kafka is látta, mit tudom én! Lehet vagy kétszázéves. Az udvar mindenestre nagyobb volt és előkelőbb. A szemközti evangélikus templom udvara, ahol a tízórai szüneteket töltöttük, tágasabb valamivel.

Hány év fűzi ehhez az épülethez?

Négy. De rettenetes négy év! Szinte traumatikus. Ez ugyanis német iskola volt. Deutsche Volksschule. Apám tudniillik nem cseh, hanem német iskolába íratott. Úgy gondolta, csehül az utcán is megtanulok. De ez az udvar mintha összement volna. Negyvenen-ötvenen hülyéskedtünk itt akkoriban.

Mennyi időbe telt, míg megszűntek a nyelvi gátlásai? Mikor kezdett el németül beszélni?

Fél év után. Attilával, a bátyámmal élete végéig csak németül beszéltünk. Ahogy apámmal magyarul, anyámmal oroszul, vele mindig csak németül. Számolni a mai napig is csak németül számolok. De ha apám magyarul azt mondta, hogy „mi”, az az én szótáramban mindig azt jelentette: mi, a Darvasok. Olyasmi, hogy mi, magyarok soha nem jutott eszembe. Éveken át azt hittem, a magyar nyelv mint olyan, titkos nyelv apám és köztem. Csak később értettem meg, hogy létezik valahol egy olyan ország is, ahol mindenki beszéli ezt a nyelvet, és csupa olyan ember él ott, mint a papám, akik végtelenül szomorúak, mert elvették tőlük a fél országot.

S ha oroszul mondta ki, hogy „mi”, akkor mire gondolt?

Egyedül az édesanyámra.

Furcsa lehetett ez a „nyelvi sejt- osztódás”.

Én nem találtam ebben semmi természetellenest. Gyorsan felfogtam, hogy egy olyan városban élek, ahol van egy szűkebb német közeg, s mi még azon belül is mások vagyunk. Magyarok. Ám még azon belül sem olyanok, hogy mindkét fél magyar, hanem csak félig. De mondom, én ebben semmilyen problémát nem láttam. Azt éreztem, hogy a cseh és az orosz, mint két nyelv hasonlítanak egymáshoz, de sokáig nem tudtam, hogy van egy olyan ország is, ahol mindenki oroszul beszél.

Édesanyjától, a génekben mit örökölt?

Érzelmi túltelítettséget, bizonytalanságot, befolyásolhatóságot, romantikus túlzásokra való hajlamot. Egyébként Attüa bátyám volt talán az egyetlen, akivel kapcsolatban minden fenntartás nélkül képes voltam kimondani, hogy „mi”. Mármint ő meg én. Úgy láttam ugyanis, hogy ő az egyetlen ezen a világon, aki velem azonos körülmények között kénytelen boldogulni. Mert ugyanaz a lehetetlen keverék, mint én. Pedig, ha verekedtünk, mindig én húztam a rövidebbet. Két és fél évvel volt idősebb nálam, ami az erejében is megmutatkozott.

(A petfíni dombok alatt, a Zbo- rovská utcai gimnáziumba nem jutunk be. A főkapu zárva. Tábla irányít a Mélnická utcai oldalsó bejárathoz, de onnan sem jutunk előbbre az épületben. Itt is csak az udvart láthatjuk.)

Ez is szigorú fegyelmet diktált?

Mint a német általános. Staatsreal- gimnazium in Prag. Állami reálgimnázium. Az érettségit már Pesten tettem le, de az ottani birodalmi német gimnázium ehhez képest abszolút felszabadultságot jelentett. Ott zsidózás sem folyt. Igen, az udvar az én időmben is ugyanilyen csúnya, elhanyagolt volt. Sok időt persze nem töltöttünk itt. Inkább fent, a dombokon. Tanítás után. Ha lógtam, akkor vagy valamelyik katolikus templom félreeső zugában imádkozást színlelve a legújabb de- tektívregényeket olvastam, vagy a moziban, a Bio Bajkálban ültem. Csavarogni amúgy is imádtam. Végállomástól végállomásig utaztam a villamossal. Szerettem vadidegen helyeken járni. Azt élveztem a legjobban, ha elveszettnek érezhettem magam. Olyankor próbáltam elhitetni magammal, hogy egyedül, elhagyatottan élek, hogy senkim sincs kerek e világon, s mert szélhámos vagyok, meg gyilkos és betörő, egyfolytában üldöz a rendőrség. Homlokomba húztam a sapkát, felhajtottam a kabátom gallérját, és eljátszottam Douglas Fairbanks szerepét valamelyik amerikai filmből.

(Prága „zöld negyedében”, Dejvi- cében három helyen is lakott a család. Darvas Iván, akár egy helybéli idegenvezető, minden teret, minden utcát, minden sarkot pontosan ismer.)

Látom az arcán, hogy ide kötik a legszorosabb szálak.

Itt az én időmben teljesen sértetlen volt a természet. Minden évben, február végén itt tartották a Mátyás búcsút. Volt itt sok minden, akárcsak otthon, a Vidám Parkban. Ez volt vágyaink netovábbja. Beleülni valamibe. A Stromovkára is gyakran kijártunk. Bújócskázni. Ide, Dejvicébe azok költöztek, akiknek megérte, hogy kint laknak, mert szerették a friss, tiszta levegőt, a sok fát, a modem környezetet. Ott, abban a házban is laktunk egy ideig! A harmadik emeleten. Ott volt a gyerekszoba, mellette pedig a papám és a mamám szobája. Itt nagyon szerettem, mert rendkívül vadregényes volt a környék. Akkor ez még beépítetlen terület volt. Csupa zöld. Itt sokat lehetett roszszalkodni. Senki sem zavart bennünket.

(Dejvice szívében egy régi kapu előtt állunk meg. A tízéves Darvas Iván itt látott először filmforgatást. Egy cseh némafilm külső jeleneteit forgatták a ház előtt.)

Baktatott hazafelé az iskolából, egyszer csak filmesekbe botlott?

Nem is voltam aznap iskolában. Lógtam, mint mindig. És persze erősen kínzott a lelkifurdalás. De ahogy észrevettem a furcsa csődületet, el is felejtettem nyomban, hogy bűnös úton járok. Állandó rossz közérzetemnek mellesleg más oka is volt. Nem volt felhődén gyerekkorom. Apám és anyám állandó feszültségben éltek. De vissza a forgatáshoz! Itt, ez alól a kapu alól lépett ki a színész elegáns öltözetben, innen jött a hölgy, kutyát vezetve, és ahogy a férfi beleszagolt utána a levegőbe, nyomban el is indult utána. Néma felvétel volt, utólag aztán bizonyára hozzákevertek valami szöveget, és zenét is tettek alá. Ma is hallom, ahogy a rendező hangosan, szinte üvöltve utasította a színészeket, hogy mit csináljanak. Nyolcszor- tízszer is felvették a jelenetet.

Nem találta unalmasnak, hogy mindannyiszor ugyanazt csinálják?

Ellenkezőleg. Ez volt benne a vonzó. Hogy milyen komoly, precíz munkát végeznek. Először az volt a baj, hogy a kapu nem úgy csukódott, ahogy kellett volna, aztán az üvegben visszatükröződött a felvevőgép, harmadszor a pasas elfelejtette kigombolni a kabátját, utána meg nem tudta begombolni. Később az volt a hiba, hogy a segédrendező túl hosszú ideig„várakoztatta a nőt, rosszkor intett neki, hogy indulhat, máskor túl hosszú volt a szünet, vagy kifutott a gépből az anyag. Hosszadalmas, nagyon nagy odafigyelést igénylő munkába nyertem betekintést, az egész mégis valahogy könnyedén, hierarchikus rend nélkül zajlott, de belülről fakadó törvényekkel. Itt állt négy vagy öt modemnek számító amerikai autó, ez is azt tükrözte, milyen remekül élnek a filmesek, hogy nemcsak a sztár öltözik elegánsan, hanem még az utolsó asszisztens is. Mindenki friss volt és vidám, fiatal és lelkifurdalás nélküli. Ahelyett, hogy irodában vagy gép mellett ültek volna, csak úgy bele a vakvilágba, élték az életüket. Ráadásul pénzt is kaptak hozzá. Persze, hogy ez felkavaró élmény volt számomra. Ezt éreztem az egyeden kitörési pontnak abból a rendkívül nyomasztó világból, amelybe én is beletartoztam. El is határoztam végérvényesen, hogy nem lehet belőlem más, csak moziszínész. Fütyültem én a matekra, a fizikára, a történelemre. Egyedül a mozi érdekelt. És másnap már mentem is a következő filmre.

(Belvárosi sétánk során Svejk kocsmája, az U flekű felé is elvetődünk.)

Ez már akkoriban is turistacsalogató volt?

Biztosan. Én a kocsmákra csak később figyeltem fel. A mozikra, a kövekre pontosan emlékszem, de a vendéglők világa, és minden más, ami az alkohollal kapcsolatos, sokkal későbbi emlék számomra. A mulatóhelyeket, az éjszakai förtel- meket Budapesten ismertem meg.

1938-tól, amikor Budapestre költözött a család, volt kivel csehül társalognia?

Nem. Az elmúlt hatvankét év alatt csak felejtettem. A németet Attilával gyakoroltam, a mamámmal végig oroszul beszéltem, a cseh nyelv egész egyszerűen kiesett az életemből. Nagy ritkán ugyan hozzájutottam egy-egy cseh könyvhöz, vagy a Mladá Fronta Dneshez, de az olvasás nem tartja ébren a nyelvhasználatot. A gyakorlás rettenetesen hiányzott. Beszélni és olvasva érteni egy nyelvet két különböző dolog. Ha otthon netán csehekkel találkozom, mindig úgy érzem magam, mintha valami rosszról álmodnék. Értem, amit hallok, de ott és akkor néha a legegyszerűbb szó nem jut az eszembe. De ha itt vagyok Prágban, valahogy mindig az Éden- kertben érzem magam. Egy elvesztett paradicsomban.

„A gyakorlás rettenetesen hiányzott..." (Milos Fikejz felvételei)

„Prágában mindig az Édenkertben érzem magam."