Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

2000-06-08 / 131. szám, csütörtök

Régióink ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 8. TÖRTÉNETEK A RÉGMÚLT IDŐKBŐL „Málenykij robot" KOVÁCS TIBOR Ha nem tehetjük azt, amit akarunk, akkor azt akarjuk, amit tehetünk Civil szervezetek fóruma ZALABA ZSUZSA rész Idegen földön, Lengyelország­ban, (ma már Uk­rajnához tartozó részen) voltunk tehát. Utunk balra kanyarodott volna, de járhatatlan volt, felak­názták. Arra nem mehettünk, így a hegyről egy kiirtott erdősávon, fa- tuskókba kapaszkodva kellett le­ereszkedni. Iszonyatos látvány volt letekinteni a mélységbe. Fog­tuk egymás kezét. A talaj szerencsére nem csúszott, mivel hó nem volt. Sikerült baj nélkül le­jutni. A völgyben egy szép kis ká­polnát láttunk, itt pihenőt tartot­tunk. Még az is imádkozott aki máskor nem szokott. Jobbra, a hegy alján hosszú geren­dákból összetákolt faház volt, ké­ménye szinte okádta a füstöt. A ház körül nagy volt a sürgölődés: sárgaborsó főzeléket készítettek számunkra, önkéntes alapon, vagy a vöröskereszt közbenjárására, ezt megmondani nem tudom. Nagy kondérokban ki volt készít­ve. Az edénnyel volt a baj, megint, így nem volt tolakodás a kondér előtt. A többség konzerves- dobozok után kutatott, vagy várt míg a másik megette és edényét kölcsönkérte. Én megtartottam a Munkácson kapott tálkát, így gon­dom, nem volt, sőt, még másokon is segítettem. Az emberek akik osztották a főze­léket lengyelek voltak. Kedvesen kérdezgették, hogy: „Vengri?” Mondtuk, hogy igen. A gyomrunkba le se ért rendesen a főzelék, sorakozót rendeltek el. Ál­mosak és fáradtak voltunk. Indul­tunk tovább. Mindenki azon törte a fejét. Hogy lehetne lemaradni, megszökni? Megbeszéltük a tárkányiak, hogy ha beérünk a leg­közelebbi helyre ahol vallatni fog­nak, vagy megkérdezik a nemzeti­ségünket, akkor szlováknak fogjuk vallani magunkat. Mindenki jónak látta. Beértünk egy faluba és arra let­tünk figyelmesek, hogy idősebb lengyel asszonyok kötényükből kockára vágott kenyeret szórtak közénk. Könnyes volt a szemük. Ők is azt kérdezték, hogy „Vengri”? Nem lehet elfelejteni, hogy milyen együttérzéssel voltak irántunk. Igyekeztünk a szívből dobott kenyeret elkapni és egymás közt elosztani. Kísérőink ezt nem jó szemmel nézték. Integetéssel köszöntük meg szívességüket. A kenyér durván darált búzából volt sütve még töreket (toklászt) is le­hetett benne találni. Jó volt. Nem házilag volt sütve, ők is kapták. Aznapi menetelésünk hosszúnak tűnt nagy távolságot tettünk meg. Egy városba érkeztünk, ki volt írva a neve: Turka. Az éjszakát itt töltöt­tük a Stríj folyó partján lévő lakat­lan házakban, se ablak se ajtó raj­tuk. A városka a háború előtt szép lehetett, de most le volt rombolva. A házak megrongálva, az üzletek kirakatai betörve a redőnyökkel a szél játszadozott. Kihalt város ké­pét mutatta. Éjjeli szállásunkon aludni nem tudtunk, mert nagyon huzatos volt és a folyó is közel a ház előtt folyt, erősen csapkodva a sziklákat. Guggolva húzódtunk egymás mellé. Saját magunkat utáltuk a szennytől, a bűztől, na meg a tetvek is megjelentek. Vaka- rództunk néhány embernek már a hasa is ment fájdalommal és vére­sen. Nagy sötétség volt mindenfe­lé. Virradat előtt kapott el bennün­ket az álom. Kinéztem a házból, a szél erősen fújt, hordta a havat. Vö­rösre pofozta sápadt arcunkat az érős szél. Elindultunk. A város után egy vas­úti átjárón mentünk keresztül. Majd egy folyót pillantottunk meg hosszú híd ívelt át a széles vizen. Vasúti híd volt, amelynek az északi oldalán a hídra vezető töltésen két Hitler-gőzős állt felrobbantva. Bor­zalmas látvány volt. Az országúton mellettünk teherautók mentek az egyikről fagyos krumpli hullott fe­lénk. Kapdostunk a csemege után. Sötétedni kezdett, amikor elértünk egy házcsoportot, ahol megálljt ve­zényeltek. Egy emeletes ház köré tereltek bennünket. Az udvar vé­gén hatalmas sziklákat mosott egy nagyon sebes folyó, a Dnyeper. Az udvaron tüzet raktunk, meleged­tünk és közben megsütöttük a fa­gyos krumplit is. Édes volt az íze, de jó volt a gyomornak. Krumpli­sütés közben hozzám jöttek bélyi fiatalok, szökésről beszéltek, hogy ádábalnak a folyón és megszök­nek. Nem volt ajánlatos dolog, de sikerült nekik. Petruska József ötle­te volt. Hárman szöktek meg. Azért sikerülhetett nekik, mivel éj­félig civüek vigyáztak ránk. A kato­nák megérkezése után más helyre hajtottak bennünket. Mi tárkányiak egy ház padlásán kötöt­tünk ki. A kijáratnál egy orosz kato­na mindenkin végighúzott egy ka­róval. Szidott bennünket, hogy mi­ért nem tudom. Számláláskor kiderült: hiányoznak azok hárman, akik megszöktek. Helyükbe kerítettek három em­bert, mert a létszámnak meg kellett lennie. A létszám tehát újra teljes volt, hogy hányán voltunk pontosan megmondani nem tudom, úgy 400-500-an lehettünk. Az ötös sorok megmozdultak. Lé­péseink aprók voltak, nem volt erőnk, de katonák ezt nem értet­ték. Térdünket fogdosva menetel­tünk, így próbáltuk erősíteni lába­inkat. Mindenki csontra volt fagy­va. Menni kell a végzet felé. Ka­nyargós keskeny utakon halad­tunk. Ahol lehetett a kanyarokat ki­kerültük, hogy rövidítsünk. Volt úgy, hogy szántóföldeken jártunk. Nagy tábla káposztás földhöz ér­tünk. A levágott káposzták helyén magas torzsák álltak ki a földből. Könnyen ki lehetett húzni őket. Megragadtuk az alkalmat és a hó­nunk alá vettünk egy pár fagyos torzsát amit útközben eszegettünk. Hamar sötétedett. Novy Szamborba érkeztünk. Valamilyen iskolában és annak az udvarán töl­töttük az éjszakát. Az épület na­gyon rossz állapotban volt. Sötét volt, semmit nem lehetett látni. Csúszós piszokban lépkedtünk, er­ről tudtuk, hogy már előttünk vol­tak elszállásolva emberek. A szükséget mindenki maga alá vé­gezte el, mivel a házból nem en­gedtek ki. Ha valaki a padláson el­végezte a dolgát, azt a lentiek szi­dalmazással fogadták, mert le- csurgott rájuk. így ment ez regge­lig. Lent a harag káromkodássá fa­jult. Reggel haragosan néztek egy­másra az emberek, a sorsüldözöt­tek. Bűzös és piszkos volt rajtunk a ru­ha. A véres ürüléket csupasz kéz­zel próbáltuk eltávolítani ruháza­tunkról. Elterjedt a hír, hogy az ud­varon két vámosatyai ember halva fekszik, állítólag testvérek voltak. Valóban ott feküdtek a köveken, fogták egymás kezét. Szemük nyit­va volt, mintha néztek volna ránk. A menetből ők voltak az első halot­tak. Ismeretlenek voltak, de mégis nagyon sajnáltuk őket. Ránk is ez a sors vár. Megint a fülembe csen­gett, amit Ancsa mondott Munká­cson: „Oni magukat viszik megöl­ni!” Talán egy fél nap is eltelt míg vára­koztunk az indulási parancsra. A várakozás ideje alatt volt időnk gondolkodni. Nem sokat beszél­gettünk, szótlanok voltunk. Min­denki a maga bánatával volt elfog­lalva. Jót nem reméltünk. Sztary Szamborhoz közeledtünk. Folytatás a következő számban Magyar Művelődési Intézet, a Magyar Kollégium, valamint a Pest Megyei Köz- művelődési és Infor­mációs Központ júni­us 2-4-én rendezte meg a Buda­kalászi Faluházban a kárpát-me­dencei kisebbségben élő magyar közművelődési civil szervezetek fórumát. A meghívott civil szer­vezetek tevékenységének skálá­ját tekintve szó szerint meglepőd­tem a résztvevők sokrétűségén - egy dologban azonban minden­képpen megegyezett valahány kezdeményezés: az összes szelle­mi szabadcsapat az anyanyelv megmaradásáért és a nemzeti önazonosságtudat erősítéséért, illetve szellemi felemelkedésün­kért folytatja harcát. Az érdekes előadásokkal indított háromna­pos tanácskozásról Halász Péter­rel, az MMI főmunkatársával és Romhányi Andrással, a Magyar Kollégium vezetőjével beszél­gettem a helyszínen: „Nem elő­ször rendezünk ilyen jellegű fó­rumot, 1994-ben a nyugati orszá­gokban tevékenykedő civil köz- művelődési szervezetek vezetői tanácskoztak Magyarországon, 1996-ban pedig Kecskeméten rendeztünk a határon túli magyar szervezetek részére egy fórumot, ahol szintén jelentős beszámolók hangzottak el a civil szféra által végzett kulturális és közművelő­dési munkáról. Az idén Szlováki­ából, Ukrajnából, Romániából. Jugoszláviából és Horvátország­ból hívtunk meg több mint száz közművelődési civil szervezetet, egyesületet, szövetséget, társasá­got, alapítványt és klubokat” - nyilatkozta Halász Péter, az MMI főmunkatársa, aki szerint ez a ta­lálkozó mindenképpen megerősí­ti a magyarországi és a határon túli magyar civil szervezetek kap­csolatát. Figyelemreméltó ered­ménynek tartom, hogy közel száz civil szervezet jelentkezett az öt országból. Szlovákiából hat tár­saság mutatkozott be: a királyhelmeci Csemadok mellett működő Majláth Kör, az ipolyvarbói Palóc 'Társaság, a királyhelmeci Polgári Kezdemé­nyezések Klubja, a rozsnyói Rosarium - Rozsnyói Magyar Közművelődési Intézet, az Érsekújvárott székelő Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közműve­lődési Szövetség (Csemadok) te­rületi választmánya, valamint a Szepsiben székelő SZMTKSZ Kas­sa környéke területi választmá­nya. „Lényeges dolognak tartom, hogy a Magyar Kollégium, mint civil szervezet, az MMI, mint álla­mi országos intézmény, valamint a Pest Megyei Közművelődési és Információs Központ a Pest Me­gyei Önkormányzattal karöltve vállalta e civil fórum létrejöttét, mindenekelőtt azzal a céllal, hogy találkozzanak és egymás ta­pasztalataiból, információiból is gazdagodjanak a határon túli szervezetek képviselői. Ez egy jel­kép is lehetne a továbblépés szempontjából, méltán sugallhat­ná az együttműködés szükségét a különféle horderejű intézmé­nyek, szervezetek, alapítványok és egyesületek között. A határon túli, kárpát-medencei magyar ci­vil közművelődési szervezetek­nek szükségük van az informá­ciócserére, a további működésü­ket elősegítő módszertani-szak­mai segítségre, valamint az egy­más közti együttműködés lehető­ségére” - hangsúlyozta Romhányi András, a Magyar Kol­légium vezetője, s reményét fe­jezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a kisebbségben élő magya­rok nemcsak a sikereiket, hanem a kudarcaikat és a kérésüket is megosztották a fórum résztvevői­vel. „Tudnunk kell egymás gond­jairól, igényeiről, tisztában kell lennünk azzal, hogy melyikünk mit nyújthat a másiknak. Örül­tünk volna, ha a nagy szervezetek is segítő kezet nyújtottak volna és részt vettek volna a fórumon, de sajnos bizonyos esetben nem így alakult a felkérés” - tudtuk meg a főszervezőktől, és a Budakalá­szi Faluház dísztermének kapu­ján megdöbbenve olvastam az Illyés Alapítvány elutasító üzene­tét, miszerint nem kívánják tá­mogatni a Kárpát-medencei Köz- művelődési Civil Szervezetek Fó­rumát, és az elfoglaltságukra hi­vatkozva nem vesznek részt a ta­nácsokozáson. Azon az összejö­vetelen, ahol közel száz határon túli magyar civil szervezet képvi­selői jelentek meg, öt országot, sok-sok magyar embert és érde­küket képviselve. Elég volt azonban belépni a dísz­terem kapuján, végignézni a ren­geteg beszélgető és szervezési láztól égő jelenlévőn, látni a szlo­vákiai magyar ismerős arcokat, hallgatni a szomszédos országok­ból érkezett magyar klubvezetők hozzánk hasonlatos gondjait, ta­pasztalatait, igényeit... Meg is je­gyezte Harcsa Lajos, Budakalász polgármestere (több civil szerve­zet és egyesület kezdeményező­je): „Látja, aki fontosnak tartotta, hogy ideutazzon több száz kilo­méterről, az el is jött. Meg kell őriznünk a helyünket a világban. Tennünk kell érte, hogy önma­gunkat se veszítsük el. Nézzen körül, milyen sokan vagyunk!” Talán egyesek úgy gondolják, hogy fölösleges üyen rendezvényeket szervezni, talán ők nem érzik azokat a nehézségeket és aktuális döntések szükségét, mint az itt jelenlévők mindannyian. Nos, ha három napra összeülnek azok, akik a kulturális autonómia valamüyen kérdésében jártasak, vagy éppen annak hiányát szenvedik, akkor ez a fórum előrevi- heti a kérdést a megoldás felé. Romhányi András, a Magyar Kollégium vezetője az értékről, az érdekről, a haszonról, illetve a civil szervezetekről, a politikáról és a vállalkozókról tartott egy izgalmas előadást (A szerző felvételei) Archív felvétel Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány vezetője és Halász Péter, az MMI főmunkatársa Harcsa Lajos, Budakalász polgármestere üdvözölte a hat ország magyar civil szervezeteinek képviselőit A mellékletet szerkesztette: P. Malik Éva Levélcím: Régióink, Vox Nova Rt., Prievozská 14/A, P.O. BOX 49, 824 88 Bratislava, tel.: 07/58238310

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom