Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)
2000-05-17 / 112. szám, szerda
Nagyszünet ÚJ SZÓ 2000. MÁJUS 17. Bezárva érzem magam Szomorú tavasz LÉNÁRTH ILDIKÓ V égre itt a tavasz! Nem tudom, 1 hogy Ti hogy vagytok vele, de •bbbi én már decemberben azt vártam, hogy kitavaszodjon, kezdtem már unni a mínusz 10 fokot, a havat, a szelet, a jeget. A lényeg az, hogy tavasz van, a sok téli ruhát a szekrény aljába lehet süllyesztem. A természet regenerálódik, a madarak csiripelnek, minden zöldell. Az emberek is boldogok, mert a nappalok egyre hosszabbak forróbbak (az éjszakákról nem is beszélve). Na jó, azt hiszem, hogy a közhelyekből ennyi bőven elég. Gondoljunk csak bele: tavasz van. Tény, hogy tavasszal az emberek boldogabbak, felsza- badultabbak, mint télen. Persze ez általánosítás. Vannak egyének, akiket a tavasz már nem nagyon „hoz lázba”. Talán ilyen vagyok én is? A május a kedvenc hónapom, rengeteg ünnepelni valóm lenne, mégis bezárva érzem magam. Mindenkinek vannak rossz napjai (mostanában elég sok ilyen zűrös napom van). Annak ellenére, hogy örülnöm kéne, nem azt teszem. Ellenkezőleg, Bezárkózom a szobámba, és üvegfalon át szemlélem a világot. A rengeteg tanulnivaló napról-napra halmozódik, már olyan magas, műit az Empire State Buüding. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy ezt a rengeteg feladatot a közeljövőben sem fogom elvégezni, képtelen vagyok koncentrálni. Ennek természetesen oka is van, ami nagyon fáj. Csak 10 másodperc az egész, csak egy kósza hír, és úgy érzed, hogy egy világ dőlt benned össze. Senkit nem akarsz látni, mindenkit utálsz, a világ legpechesebb emberének érzed magad. Lassan eltelik 10,20,30 perc, 5 óra, x nap, és te még mindig nem vagy képes ép ésszel gondolkodni. A legalattomosabb módon ellepi szürkeállományodat az a tudat, hogy sajnos nem álom volt, és ez mind veled történt meg. És ekkor még legalább 200 világ dől össze benned. Ez az érzés, amit egyszerűen képtelen vagyok szavakkal kifejezni eltart néhány két hétig. Aztán lassan-lassan megnyugszol, és éled tovább az életed, egészen addig, míg ismét rossz passz- ban leszel. És ekkor BOOM, jön valami, vagy valaki aki újra belekavar, és te ismét a lehető legpocsékabbul érzed magad. Nem lehet ellene tenni, csak elviselni a kegyetlen valóságot, és leszűrni a tanulságot. Sokan tanácsolják, hogy vezessem le a feszültségemet valahogy. Mit tegyek? Törjek szét valamit, vagy pofozzak fel valakit? Akármit teszek, már úgysem segít, és egyáltalán nem old meg semmit. Jobb az egészet gyorsan elfelejteni. Ez az a pont, ami minden energiámat felemészti. Optimista vagyok, és tudom, hogy már csak néhány nap, pár óra, és újra rendben lesz minden, ura leszek a helyzetnek. Addig pedig vegetálok a szobámban, létezek, felejtek, és nézem egy hideg üvegfalon keresztül a májusi újjászületett rohanó vüá- got. Tudom, hogy hamarosan én is részese leszek a rohanásnak. Bízom benne, hogy a nyaram jobb lesz! CD-RECENZIÓ Filmhallgatás - nemcsak nézőknek JUHÁSZ KATALIN cím aggodalomra adhat okot, ezért rögtön tisztázzuk: nem filmekről lesz szó, szándékosan nem minősítjük magukat a mozidarabokat, senkit nem akarunk becsábítani a moziba, csupán néhány “szaundtreket” vészük szemügyre. A filmeket kísérő albumok úgy húsz évvel ezelőtt jöttek divatba, természetesen üzleti megfon tolásból. Azóta trendek jöttek-mentek, majd kialakult egy nézet, mely szerint teljesen mintegy, mi az, ami felcsendül egy-egy jelenet aláfestéseként. Mindenfajta zene előfordulását meg lehet indokolni valahogy: hol hangulatilag emel ki dolgokat, hol épp fordítva, ellentétet teremt. Gyakran a helyzet abszurditását vagy ironikus voltát emeli ki a zene, gondoljunk csak a Full Monty-ra vagy a Pulp Fiction- ra. Hallottam olyasmiről is, hogy egy jelenetet egy betétdal miatt változtattak meg, írtak át, azaz a kép szolgálta ki a hangot. Egy időben nem volt divat eredeti zenét írni a filmhez, a meglévő pop-választékból mazsoláztak az illetékesek, máskor kifejezetten “rendelésre” dolgoztak a zeneszerzők, elsősorban a pop-iparosok. Ki ne hallott volna például Giorgio Moroder vagy David Foster úttörű jellegű ténykedéseiről e téren? Manapság egy harmadik módszer is kezd teret hódítani: nagy nevek kevésbé ismert, fiókból előhúzott vagy alkalomra igazított felvételei jelennek meg: „csak itt, és sehol másutt”, vagyis a jól ismert dal új verziója nem kerül fel az előadó sorlemezére, csak a filmet kísérő CD-n hozzáférhető, szegény rajongó mehet a boltba. Három, találomra kiválasztott, most futó néznivaló betétdalait vizsgáljuk- az alábbiakban, és ismét megemlítjük, hogy a CD-vá- sárlónak nem kell feltétlenül mozilátogatónak lennie. A part (The Beach) A borító sztárja ki más lehetne, mint Leo, minden szóba jöhető felületet gusztusos fotói borítanak, ez így is van rendjén. Ami viszont hallható, az sok szende DiCaprio-rajongó kislányt lephet meg. Ne feledkezzünk meg Danny Boyle rendező rendkívül kifinomult zenei ízléséről (lásd, halld:Trainspotting), most sem bírt magával, odarendelte kedvenceit, az Underworld triót, akik nélkül nem létezik Boyle- film és haladó elektronikus tánczene. Szintén bölcs választás a Leftfield nyitószáma, annál is inkább, mivel mindenki valami thaiföldi zenét vár, ehelyett Madonna - „oroszlánvicsorral" underground techno adja meg az alaphangulatot. Az eletronikus tánczene “törzsiségéről” cikkek százai jelentek már meg, ne csépeljük feleslegesen a szót, először történt viszont kísérlet arra nézve, hogy exotikus helyszínre tuszkolják ezt a zenét. Következik a vízcsapbői ömlő All Saints-dal, egyike a jobbaknak, egyébként is ' a világ egyik legokébb lánycsapatáról van szó. Moby mostanában több filmben is aktivizálta magát, ó sem szokott hibázni, az exotikussága miatt beválogatott Dario G is kellően exotikus, bár két éve, a sivatagi klipes szám nagyobb dobás volt. Meglepetéssel rukkol ki az Amerikában hatalmas sztárnak számító, nálunk viszont kevésbé ismert Sugar Ray: a Spinning Away című dalt nem kisebb személyiségek írták, mint Brian Eno és John Cale. E feldolgozás az amcsi srácok egyik legjobban sikerült felvétele, mellesleg jegyzem meg, hogy frontemberük bátran vállalhatna filmszerepeket is, talán jobban is csinálná, mint az éneklést. Kedvenc londoni-pakisztáni harcos prédikátoraim, az Asian Dub Foundation arról tesznek tanúbizonyságot, hogy van humoruk, nem olyan hochkomoly fazonok, mint eddig hittem: lám, trombitaszólóval megbolondított reggae-t is tudnak mixelni! A Blur zenekar egyik 1997-es dalát és Mory Kante Yeke Yekéjét ügyes DJ-k vették kezelésbe, fazoníroz- ■ ták újra, mindkettőnek jót tett a frissítő beavatkozás. A Faithless a szokásos technoba öntött filozófiát hozza, a brit elektro-rock fogalom New Order megbízható, mint mindig. Felbukkan Richard Ashcroft is, akiért erősen aggódtunk a Verve szétesése után, ám úgy tűnik, az UNKLE fedőnevű művészkommandóban otthon érzi magát, még ha távol is állnak a Verve-hangzástól. Van még egy s más, Orbital például, szintén megkerülhetetlen britek, az egész lemeznek pedig van egy végtelenül szimpatikus tuffogású, egységes sungja, mindenkinél tetten érhető a távoli kultúrák iránti érdeklődés, az önkifejezés mohó vágya és a klisérombolás, ami kommersz film zenei anyagánál nem semmi. Az anyag összeállítói magasról tojtak a kereskedelmi rádióadókra, csak az All Saints-dal esetében tettek engedményt. Ez pedig több, mint biztató, annál is inkább, mivel maga a film Amerikában csúfosan megbukott. A hazai nézettségi mutatók még nem érkeztek meg, ám vélhetően a filmzene nálunk is túléli a filmet. (Warner Music, 2000) Austin Powers (The Spy Who Shagged Me) (TA SR-felvételek) A filmől egy szót sem vagyok hajlandó mondani, már ez is sok volt, hogy végképp megemlítettem a címet, meg azt, hogy nem óhajtok egyebet...Annyit mégis tudni kell, hogy Austin barátunk lételeme a hatvanas évek zenéje, ez mozgatja, mint egy robbanómotort, azaz nagy jelentősége van annak, mi szól a filmben. Szól is mindenféle, a néző pedig alaposan elcsodálkozik a CD-bo- rítót tanulmányozva, mivel a moziban fogalma sem volt, kik az előadók, annyira felismerhetetle- nek. Mindenki mást csinál, mint amit megszoktunk tőle. Az R.E.M. például kapott egy fúvósszekciót, ettől teljesen újjászülettek. A Green Day pedig egy akkora instrumentális ökörködést visz véghez, hogy csak na! Madonna dala, a Beautiful Stranger közismert, a hölgy mostanában egy lépést sem tesz William Orbit producer nélkül, legalábbis ami a stúdió-beli mozgást illeti. Melanie C, a szpájszgörl, egy feldolgozást ereszt meg (Word Up), „ahhoz képest” elég hallgatható- an. A Stone Temple Pilots hírhedt frontembere Scott Weiland pedig egy Big Blue Missile nevű formációban tűnik fel, de senki le nem leplezné. Lenny Kravitz saját magát játssza, rákerült a lemezre továbbá a kedvenc WHO-számom, a My Generation. És most jön, ami még nem volt! Megjelent ugyanis az Austin Powers-film második CD-je, az elsőről lemaradt dalokkal, melyek, ha lehet, még lehengerlőbbek. Jay Roach rendező így magyarázza a történteket: „A film jeleneteinek beállítása alatt a hangmérnök srácok remek, hatvanas évekbeli számokat bömböltettek, saját szórakoztatásukra. A stábnak annyira tetszett ez a zene, hogy sok dal így került a filmbe, például a Monkees, a The Guess Who, a Steppenwolf vagy a The Zombies. Ezek tökéletesen összeillenek a hatvanas évek hangulatát elektronikus zenével ötvöző előadókkal.” Ilyenek a Lords of Acid, a Fantastic Plastic Machine, vagy a Propellerheads, akik a Crash! című nagy slágert bocsátották a filmesek rendelkezésére, melynek zseniális videójában egyébként maga Elvis készít reggelit egy technós fazonnal, bizarr duót alkotva, biztos sokan láttátok. Újramixelték a Beautiful Stranger-t is, hogy azért a sláger se maradjon le, ínyenceknek meg ott van Marvin Gaye, az egyszeri és utánozhatatlan. A lemeznek jellegzetes hangulata van, kompakt egészet alkot, nem lógnak ki oda nem illő dalok. Mi több, a szüléiteknek is tetszeni fog! (Maverick - Warner 2000) Friends - Again A cím azt sejteti, hogy nem az első ilyen termék került a boltokba. A tévés szappanoperák kedvelői bizonyára jobban ismerik ezt az amerikai sorozatot, mint én, aki összesen egy részt láttam belőle, azt is véletlenül. Nos, annyit azért megállapítottam, hogy tömegigényeket igyekszik kielégíteni ez a végtelen epizódfüzér, mint ahogy ez a CD is. Ám az amcsik sokkalta dörzsöltebben csinálják az ilyesmit, úgy, hogy a célközönség (műveltebb humort is értő, középosztály beli fiatalok) ne sejtsék meg a turpisságot. Ezért jórészt college-rock bömböl a hagszóróból, így hívják azt az ál- alternatív zenét, amellyel tele vannak az egyetemi rádiók odaát. Nem hagyományos rockzene, de nem is elszállt noise, proli grunge vagy bunkó hard-core: a college- rock abszolút rádióbarát, nem harap, nem káromkodik, energikus, fiatalos, lehet rá bulizni. Nálunk ismeretlenül csengő nevek, az államokban hatalmas sztárok: Lisa Loeb, Waltons, Semisonic, Loreta. A Smash Mouth már többet mond ideát is, ártalmatlan sláger-rock az övék, ügyes dallamokkal, sok gitárral és fiatalos lendülettel. Robbie Williams nem tudom, hogy kerül ebbe a társaságba, egy Pet Shop Boys-slágert dalol el ( I Wouldn t Normally Do This Kind of Thing), figyelemre méltó hang, minden jól áll neki. A végén természetesen a nagy sláger, az 111 Be There For You csendül fel. Az egyes számok között pedig mókás dialógusokat hallgathatunk a sorozatból, az elmaradhatatlan kon- zerv-nevetéssel együtt, angolul tudók előnyben. A borítón is a hat jóbarát mosolyog a fogyasztóra. Ez a CD az árukapcsolás iskolapéldája: tutira azok fogják megvenni, akik nézik a sorozatot, és azoknak minden bizonnyal tetszeni is fog, hiszen pont nekik szól. (Warner Music, 1999) The Next Best Thing Ismét eltekintünk a filmől, főleg Madonnától, mint főszereplőtől. Ha rövidre szeretnénk fogni: ideális ajándék a CD, főleg akkor, ha nem ismerjük igazán a megajándékozandó ízlését. Ez az igényes válogatás ugyanis abszolút megbízható, nem fürdünk be vele, mert mindenki talál rajta neki tetsző felvételt, sőt nem is egyet. A hangszerelés csaknem végig rendkívül finom és mértéktartó, agresszív ritmusokat csak a Groove Armada enged meg magának, de tőlük a parti-látogatók ezt már megszokhatták. Persze az American Pie viszi el a lemezt, főleg emiatt vásárolják. Madonna és William Orbit remek feldolgozása, melyben egyébként Rupert Everett, Madonna filmbéli partnere háttérvokálozik alig hallhatóan, megérdemli a figyelmet. Számomra azonban az album legemlékezetesebb pillanatai egy régebbi Manu Chao-dalhoz fűződnek (Bongo Bong), már annak idején oda-vissza voltam a Manó Negra nevű zenekaról, ezt a számot is ismerem egy ideje, de ebben a társaságban, ha lehet, még frenetiku- sabb hatást kelt a szólóban nyomuló vidám francia, kár, hogy a franciául énekelt részeket kiollózták belőle. A jól megérdemelt világhír is a küszöbön áll végre, többek közt egy másik film, Pedro Almodovar legutóbbi gyöngyszeme kapcsán is. A szöszi “Genie”, Christina Aguilera szerepeltetése viszont feleslegesnek tűnik, a válogatáson egy eléggé felejthető dalocska kapott helyet, vannak a kis hölgynek ennél jobb eresztései is. Új köntösben tért vissza egy régi lOcc-sláger, az I m Not Alone. Diszkósítva, felgyorsítva, kevésbé szentimentálisán előadva, valami Olive nevű illető követte el, fogalmam sincs, ki ez. Az idei Brit Awards-díjas Portishead-énekesnő, Beth Orton ismét figyelemre méltó hangot bocsájt ki magából /Stars All Seem To Weep/, Moby pedig a híres, szomorú rajzfilmes klippel ellátott dalt adta kölcsön Madonnának, aki egyébként nemcsak a Maverick cég tulajdonosa, hanem e lemez producere is. Dicséret illeti, mivel jól szerkesztett, változatos, de kerek egészet alkotó albummal állunk szemben, amely főleg hosszú aütóutakon jöhet be, no meg persze ajándékozásnál. /Maverick - Warner, 2000/ 'NAGY.jZÜNFí' A mellékletet szerkesztette: P. Malik Éva Levélcím: Nagyszünet, Vox Nova Rt., Prievozská 14/A, P.O. BOX 49, 824 88 Bratislava, tel.: 07/58238310 Leó - ádámkosztümben
