Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)

2000-05-12 / 108. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2000. MÁJUS 12. Kultúra Nincsen nekem vágyam semmi. Mundruczó Kornél elsőfilmes rendezőként mutatkozott be az idei budapesti szemlén. Alkotása díjat nyert, és külföldi fesztiválokra indul ► [ A Duna-korzó királyai nem ismernek lehetetlent Mundruczó Kornél: „Jó hályogkovács módjára fogtunk neki a filmnek..." Született egy film. Remek film. Már díjat is nyert. Feb­ruárban, a budapesti szem­lén. Mundruczó Kornél for­gatta, aki színészi diplomája mellé a rendezőit is meg­szerzi nemsokára. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nincsen nekem vágyam semmi - ez a film címe. Huszonkét nap alatt forgatták mindössze kilencen, plusz a színészek. Kis stáb, nagy te­hetséggel. Van ilyen. Nyolcvanper­ces film, négy és fél millió forint­ból. Ez is elgondolkoztató. Ala­csony költségvetés, komoly érté­kekkel. így is lehet. Ha olyan a csa­pat. Ha ingyen adja tudását. Két férfi, egy nő. Ez már a filmbéli felállás. Brúnó szereti Marit. Leg­alábbis ezt állítja. Ringó, Mari öccse szereti Brúnót. Erre több jel is utal. Mari semmit sem sejt. Azt sem, hogy hova jár s miből él Brú- ijó hétfőtől péntekig. Vagy, hogy milyen titkok kötik egymáshoz a két fiút. Mari nem kérdez, Brúnó hallgat, Ringó kéri a hétvégi me­sét. Pesten, a Duna-korzón úgy sincsenek illúziók. Ringó és Brúnó a prostik életét éli. Pénzért bármit, ingyen semmit. Üzlet megegyezés szerint. Közben Brúnó szereti Ma­rit. Ha szereti. Ringó ragaszkodik Brúnóhoz, Ha nincs más a placcon. Mari meg vár. Hazavárja Brúnót, aki hozza-viszi Ringót. Aztán kitör a balhé. Ringónak letépik a fejét, Brúnóba állandó kuncsaftja ereszt golyót. Marad Mari. A kuncsafttal. Jó film. Erős film. Bátor film. Ma­gyarországon biztos nincs párja. Az élet írta? - kérdezem Mund­ruczó Kornéltól. Hárman írtuk. Petrányi Viktória, Zsótér Sándor és én. Az az igaz­ság, hogy az első pillanattól kezd­ve próbáltuk kerülni az összes rea­litást. Minden díszletében, hely­zetben próbáltam ellene menni a valóságnak. A falusi képsorokat is forgathattuk volna falusi környe­zetben, a nyilvános WC-t a Keleti pályaudvaron. Visszahúzhattuk volna a filmet egy kelet-európai szomorúságba, de nem ez volt a célunk. Én színész szakon végez­tem, s ez erősen rányomja a bélye­gét a filmre. A helyzetek, a kap­csolatok színházszerűen működ­nek a vásznon. Számomra ez a fontosabb. Nem a valóságalap, ha­nem hogy a kapcsolat hogyan mű­ködik. Amikor például az ügyvéd, az állandó kuncsaft Brúnót vet­kőzted. Abban sem a realitás felé mentünk, hanem hogy legyen ez inkább egy furcsa, elemeit jelenet, amelyben Csuja Imre úgy hámoz­za ki a ruhájából Nagy Ervint. Egyébként a film az én ötletemre épül. Az első fázis egy másfél-két oldalas jelenetsor volt. Tavaly nyáron írtuk meg a filmet. Kivéve az első két jelenetet. Mert én a reptérrel kezdtem az eredeti for­gatókönyvet, és a történet végig nyáron játszódott. Kevés ember­nek mutattam meg, de mind bele­zavarodott. Fél óra kellett hozzá, hogy kiderüljön, ki kinek a kicso­dája. A mese a gyufaáruslányról Zsótér Sándor ötlete volt. Ez a horrorisztikus Andersen-mese jól is jött nekem, mert keretbe foglal­ja a történetet. És ez valahogy mindenkire igaz. A végén megfa­gyunk, hiába gyújtogatjuk a gyu­fát. Azt a jelenetet is Zsótér Sán­dor kérésére tettem bele, amikor az ügyvéd a korzón az autójából figyeli Brúnót. Dramaturgiailag ez elmélyítette a két férfi viszonyát. A forgatókönyv két hét alatt szüle­tett meg úgy, hogy én egész nap kint voltam Petrényi Viktóriánál, aki számomra több, mint produ­cer, hiszen a gyártástól a vágásig együtt csináltuk a filmet. Szóval ott ültem nála, és próbáltam elját­szani neki ezeket a jeleneteket. Én beszéltem, ő gépelt. Este aztán fogtam a papírokat, elmentem Zsótérhoz, megbeszéltük, mit ho­gyan kellene pontosítani, rendbe­hoztuk a dialógokat, és ez így mű­ködött köztünk az utolsó oldalig. Nappal itt voltam, éjszaka ott. Közben alig aludtam. Nem elég, hogy jó film, hanem még olcsó is. Ez most sokak szá­mára egyszerűen fricska: „lám, lám, így is lehet”, nemcsak sú­lyos milliókból, hatalmas stáb­bal. Jó hályogkovács módjára álltunk a filmhez. Olyan szinten nem gon­doltuk végig, hogy a munkálatok utolsó napjait erősen fel kellett pörgetni, mert hirtelen úgy dön­töttünk: a szemlén szeretnénk be­mutatni a filmet. A forgatásért sen­ki nem kapott pénzt. Rába Roland, aki Ringót alakítja, osztálytársam volt Zsámbéki Gábornál, Nagy Er­vint a főiskoláról ismertem, Csuja Imrét pedig Janisch Attila Hosszú alkonyában láttam, ahol mint buszsofőr egészen kiváló volt. Ez most nem olyan szocioszerep, amit ő istenien eljátszik, itt egészen másvalamit tesz le az asztalra. Ma­ri szerepét Kovács Martinának ad­tam, aki még főiskolás. Egyszer, egy szórakozóhelyen rettenetesen kiborult. Ott voltam. Láttam. Any- nyira tetszett a jelenet, hogy meg­jegyeztem. Volt benne valami fur­csa, idióta hisztéria. A legbátrabb, „legfűtöttebb” je­leneteket Nagy Ervin és Rába Roland kapta. Fiúk-férfiak ma­gyar filmben ilyen szerepet még sosem játszottak. Rolandnak első olvasásra tetszett a könyv. Ervinnek folyamatosan beszéltem róla. Ő kedvel engem, és hitt bennem. Nem is voltak gon­dok a forgatás során. Az első két napon inkább csak arra kértem őt, hogy vegye komolyan a munkát, nem olyan diákfilmes forgatásnak. Tőlem az távol áll. Az amatőr fil­mek vagy az amatőr színjátszás nem az én területem. Zsámbéki Gábor osztályába jártam a főisko­lán, tőle tanultam meg, hogyan kell dolgozni, próbálni, és arról is rengeteget beszélt, hogyan viszo­nyuljon a színész a rendezőjéhez. Forgatás előtt és után nagyon sze­mélyes lehet a viszony, de munka közben nem. A kamera előtt vagy a színpadon dolgozni kell. Olyan ne­hézség persze felmerülhet néha, hogy egy adott helyzetben ki mit csináljon, de egy idő után, bár ne­kik is voltak ötleteik, teljesen rám bízták a jeleneteket. Ez nagyon nagy erőt adott, és végig bennük gondolkoztam. Színészként legutóbb a Buda­pesti Kamaraszínház egyik érté­kes produkciójában, A velencei kalmárban láttam. Markáns ala­kításával erős tartópillére volt az Alföldi Róbert által létreho­zott előadásnak. Azóta ismét fő­iskolás lett. Másodéves a rende­ző szakon. Mi a cél? Kevesebbet játszani és többet rendezni? Vagy a kettőt egymással párhu­zamosan vinni? Ezek a kérdések egyelőre nem fog­lalkoztatnak. Csak azt tudom, hogy érdekel a rendezés. A főisko­lán persze nincs olyan feladat, amely igazán felizgatna, kivéve az év végi kisjátékfilmet. Nekem vi­szont valahogy beállt a fejembe, hogy a színházban háromhavonta bemutatóm van. Amíg nyolcfélét játszom huszonhét este, nem bí­rom átlátni az időt, hogy mi lesz három év múlva. A próbák során mindenesetre élvezettel tanulok. A forgatáson pedig minden össze­jött. Jók lettek a színészek, jól dol­gozott Makkos Szilárd, az opera­tőr, jó volt az egész csapat körülöt­tünk. Pedig indulhatott volna ez akár blöffnek is, hogy csak azért akarok dolgozni, hogy legyen már valami a nyáron, hiszen utazni úgy sincs pénzem. És így alakult. Min­dig pontosan megéreztük, hova rakjuk a kamerát, hol forgassunk, milyen helyszíneken, így el tudtuk kerülni, hogy a filmnek amatőrsza­ga legyen. Brúnó, a történet központi figu­rája Mari mellett az ügyvédhez is erősen kötődik. Ha érzelmileg nem is, anyagilag annál inkább. Ringóhoz pedig elsősorban a kö­zös titkok, a vad kalandok kötik. Az alapgondolat az volt, hogy egy fenékkel két lovat nem lehet meg­ülni. Ezt már én is tapasztaltam az életben. Egy időben itt is, ott is, két kapcsolatban nem lehettem jelen. Ha pedig az ember sokat van távol attól, akit szeret, az a magánélete kárára megy. Az sem mindegy ter­mészetesen, hogy a számítógép előtt ül az ember, esetleg kalapács­csal püföli a falat, vagy a testét árulja valahol. Brúnó külön tragé­diája, hogy képtelen szeretni. Hi­ányzik belőle a szeretet készsége. Kapni szeret, adni nem tud. Úgy gondolja, ő semmiben sem hibás, mások hisztiznek körülötte. En­gem pedig az érdekelt, hogyan épül fel egy hazugságrendszer. Mindaz, ami Brúnóval történik. El­kapják őt a korzón, beviszik a rendőrségre, az ügyvéd közbenjá­rására kiengedik, elmennek együtt vacsorázni, s közben egyfolytában piszkálja a férfit, utána felmegy hozzá, megijeszti, majd lefekszik vele, aztán elsírja magát, reggel, a kocsiban kigúnyolja őt, majd visz- szamegy Ringóhoz, mintha mi sem történt volna. Ön is ennyire „dúsan” él? Egyáltalán. Én nem habzsolom annyira az életet. Ide megyek, oda megyek, játszom, dolgozom, de nem úgy, mint Brúnó. Szerződés melyik színházhoz köti? Egyikhez sem. A Budapesti Kama­raszínháznak sem voltam a tagja. A velencei kalmárba úgy kerültem bele, hogy kiszállt valaki. Két he­tem volt, hogy átvegyem a szere­pet. Játszottam a Katona József Színházban is, legutóbb pedig a Radnóti Színház egyik sikeres pro­dukciójába, Osztrovszkij Erdő cí­mű komédiájába hívott meg Gothár Péter. De most a film elég­gé felpörgette az életemet. Brúnóval, a történet útolsó feje­zetében, az ügyvéd végez, aki az­tán Marival indul el - hova is? Netán a boldog jövő felé? Nem. Én ezzel a képsorral csak annyit akartam mondani, hogy akármilyen dráma van vagy akár­milyen tragédia, mindig jön egy következő nap, hiszen az élet nem áll meg. Mari és az ügyvéd nem biztos, hogy egymásra találnak. Együtt indulnak el, de az is lehet, hogy külön-külön lesznek boldo­gok. A film nem akar állást foglal­ni. Csak annyit mond ez ügyben, hogy másnap is van reggel. Improvizációból mennyi van a filmben? Kevés. Azt a jelenetet például, ami­kor Brúnó elsírja magát a fürdő­kádban, a forgatás helyszínén ta­láltuk ki. Ezzel csak azt akartuk megmutatni: nem igaz, hogy Brú­nónak már nincsenek érzelmei. Küzd magával. Ott és akkor érez valamit. Erről a jelenetről egyéb­ként azt gondolom, hogy fogódzó a nézőnek. Biztos pont egy klasz- szikus szerkezetben. Én az ilyen jelet egyébként nem nagyon sze­retem, mert „magyarázós”, de be­látom, hogy fontos, mert ebből kell, hogy kiderüljön: nem igaz, hogy Brúnó mindenkihez hidegen viszonyul. Egy ilyen film, egy ekkora siker után nem lehetett könnyű visz- szaülni a főiskolai padba. Nekem nem okozott gondot. Si­mán visszaültem. Én csak azt sze­retném, hogy minél többen lássák a filmet. Mert nem magamnak for­gattam, hanem a nézőknek. Ma­gyarországon ritkán készül olyan film, amely nemcsak az érzelme­ket, hanem az agyat is megdolgoz­tatja. Engem az a folyamat érde­kel, amikor az érzelmek az agy ál­tal születnek meg. Nem én mon­dom meg, hogy mit érezzen a né­ző. Azt szeretném, ha elgondol­kozna, és önmagát vizsgálná felül. Kíváncsian várom, hogyan fogadja majd a filmet a civil közönség. Hogy mit szólnak hozzá az egyete­misták, vagy hogy milyen reakció­kat vált ki vidéken. Hangulatával, belső dinamikájá­val, a főhősök életvitelének áb­rázolásával számomra Gus van Sant kultuszfilmjével, az Ottho­nom, Idahóval rokon a Nincsen nekem vágyam semmi. Tudom, hogy furcsán hangzik, de én nem láttam ezt a filmet. Nekem a japán Takeshi Kitano, a hong­kongi Wong-Kar-Wai és a német Rainer Werner Fassbinder a ked­vencem. Kitanót azért szeretem, mert remekül komponál. Oldalra rakja, szélre rendezi a szereplőket, így a néző iszonyú űrt érez körü­löttük, ettől pedig borzasztóan magányosnak tűnnek. Szűk stábbal, mindössze kilenc emberrel dolgozott a forgatás során. Egyszer sem érezte, hogy ha többen lennének, könnyebb dolga lenne? Kevés ember százszázalékos ener­giával sokkal többre képes, mint sok ember félerővel. Természete­sen a színészeknek is sokat kö­szönhetek. Ők is maximális oda­adással dolgoztak. Külön hálával tartozom Gazdag Gyula rendező­nek, aki elolvasta a forgatóköny­vet, és nagyon sok hasznos taná­csot adott. A film szempontjából ez is rengeteget jelentett. Brúnó, aki hol ide, hol oda csapódik a történet során: Nagy Ervin Rába Rolandnak első olvasásra tetszett a forgatókönyv (Kovács Zita felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom