Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)
2000-04-27 / 97. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 27. Kultúra Jónás Tamás: „Régebben azt hittem, hogy van egy olló, amellyel el lehet vágni bizonyos szálakat, aztán kész, vége, és hátat lehet fordítani a rossznak. Ez nem így van." Nem látványosan, óvatosan, szerényen szeret , Autók jelentek meg csemelyi házunk udvarán, és széthordták bennünket” - kezdi Cigányidők című kisregényét Jónás Tamás. Ugyanott a zárómondat: „Nem folynak a szememből könnyek, de folynak máshol más cigányidők.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye óta cigányíró tollából nem olvastam ilyen szilaj, lüktető művet. Jónás Tamás (1973) a fiatal magyar írónemzedék egyik legjelesebb tagja, aki prózában és versben ugyanazzal a kiforrottsággal, belső szenvedéllyel szól olvasóihoz. A Cigányidők első oldalán Matra Vahrusevát idézi, amikor azt írja: „De még a legérdekesebb mesénél is tudok érdekesebbet. Ez pedig a saját életem története.” Tavaly megjelent verseskötete, a Bentlakás is „megélt anyagra” épül, elsősorban - vagy újra és újra - a kínokkal és fájdalmakkal teli gyerekkorra. Ahogy ő mondja: a szenvedéses évekre. „Folyton-folyvást csak veszítek” - írja egy helyütt. Azóta sem változott semmi? Nem. Ez továbbra is igaz. Keveset hazudok, utólag mindig rá kell döbbennem. A családom úgy tart számon, mint aki kiugrott valamelyest. Magam részéről én ezt a kiugrást is veszteségnek tartom. Apu és anyu nem érzik, hogy elhagytam őket. Talán azért, mert ők hagytak el engem, minket. Azzal, hogy börtönbe mentek, mi meg intézetbe kerültünk. Tudják, hogy akkor valami megtört bennem. Az én veszteségem azért nagyobb, mert állandóan jelen van. Ez nem olyan veszteség, hogy volt egy cigánycsalád, amelyből ki tudja, miért, ki kellett válnom és el kellett kezdenem tanulni. A melegség, a családi szeretet hiányzik. Nekem már itt van Cüi, a feleségem és a két gyermekünk, mi most elkezdtünk építeni egy családot, mint Ádám és Éva. Innentől kezdve talán egyszer nagyszülők is leszünk, és akkor lesz majd egy kapocs, de én nem fordulhattam soha senkihez. S ami biztonság most van körülöttem, azt tíz körömmel kellett összekaparnom. A szeretetet is, Cüivel. És ez kimeríti az embert egy idő után. Az pedig már teljesen egyéni vonás, hogy ha elérek valamit, akkor nem az van, hogy örülök, hanem elszomorodom, és szembefordulok magammal, hogy na, mi van, ezt akartad? Akkor itt van! Természetesen tovább küzdők, csak nem tudok felhőtlenül örülni az eredménynek, mert úgy érzem, túl sokat kellett kaparni érte. Ez valóban fogyatékosság, de kinőhető. Mikor jött el az életében az a momentum, amikor kezébe vette sorsa alakítását? A gimnázium után. Újra kellett teremtenem magam. Ami előtte volt, azt röviden csak zajos kamaszkornak nevezném. Sok zaj, sok fájdalom? Négyéves voltam, amikor a szüléimét börtönbe vitték. Eladósodtak. Nem tudták kifizetni a tartozásaikat. Túl sok kölcsönt vettek fel. Hogy miért, azt már nem nagyon lehet kideríteni. Az én szüleim nem voltak kegyetlenek, csak rosszul éltek. Van egy történet, mely szerint apu nagyvilági életet élt. Arra emlékszem, hogy esténként részegen jött haza. Belevetette magát az életbe. Ivott, szórakozott, nőzött. Akkoriban Csemelyben laktunk, ő Pestre járt dolgozni. Később a környező városokba. Miskolcra, Ózdra. Valahol főnök is volt, egyszer egy iszonyú nagy összeget loptak el tőle, és nem tudta szétosztani a fizetéseket. Hogy ezt valamelyest törleszteni tudják, a falubeliektől folyamatosan kölcsönkértek, míg aztán feljelentették őket. Persze a hitelezők sem voltak ártadanok. Csaltak. Néha többet kértek, mint amennyit adtak. A vége egy rossz történet. Apu és anyu börtönbe kerültek. És a rossz történet úgy lett még rosszabb, hogy nekünk, gyerekeknek intézetbe kellett mennünk, holott népes család a miénk. Sok rokonunk közül senki sem vállalt el bennünket. Egyedül Attila, anyu első házasságából származó fia úszta meg az intézetet, nekünk négyünknek menni kellett. Akkoriban ez sem fájt annyira. Most igen. Tíz évvel a történtek után kezdett el minden égni, sajogni. A mai napig nem is nagyon tudom ezt feldolgozni. Néha beleolvasok a Cigányidókbe, és elsírom magam. Nevelőszülőkhöz is kiadtak bennünket. Az egyik helyen majdnem leforráztak. Elugrot- tam. A másik családban megkérdezték, hogy mit álmodtam. Nem is értettem, mi az, hogy álmodni. Zavartan a kapuhoz szorítottam a fejem, és azt feleltem, hogy nem. Otthon aztán, amikor anyu hazavitt, kiderült, hogy itt megcsalatás volt, úgy éreztem, eldobtak a szüleim. És ezt mind utólag szenvedi meg az ember. Annyi minden történt velem, hogy nem is tudom időrendi sorrendbe rakni az eseményeket. Emlékszem egy téli, havas éjszakára. A szomszédok ablakából lestük aput, ahogy jön haza részegen, és szedegetjük utána a pénzt, ami belefagyott a hóba. Igazából a gimnázium után váltam önállóvá, bár addig sem voltam nagyon otthon. Tizenöt éves koromtól már egyedül éltem. Egyedül? Fizikailag otthon voltam, otthon aludtam, de reggel elmentem, és csak késő este mentem haza. Sovány voltam, nem ettem. Otthon nem nagyon volt mit, máshol meg nem fogadtam el. Csemelyből Szombathelyre költöztünk egy tizedik emeleti panellakásba, amit nehéz volt fenntartani, mert apu keveset keresett, anyu meg ismét rengeteg adósságot halmozott öszsze. Per pert követett, a végén el kellett adnunk a lakást. Annyi volt a tartozásunk, az elmaradt fűtésdíj, a befizetetlen villanyszámla, hogy más megoldás szóba sem jöhetett. A gimnáziumban megéltem abból, amit az órákon megjegyeztem. Az osztálytársaim nem bántottak. Befogadtak. Néha lázadoztam. Az erős szeretetigény miatt valami furcsa nyugtalanság vibrált bennem. És mert szerelmes voltam, nem akartam órákra járni. A gimnázium után ugyanazt éltem meg, mint előtte. Úgy éreztem, nincs lét- jogosultságom. Hogy mindig titkolnom kell valamit. Voltak viszont olyan helyzetek is, amikor megkérdőjelezték a cigányságomat. Azt mondták, nem vagyok elég fekete, ennek jobban kellene látszódnia. Cili szülei viszont a mai napig sem törődtek bele, hogy a lányuk hozzám jött feleségül. Ezt nem tudják megbocsátani neki. Értelmiségi szülők. Az írásaimat is szégyellik. Az apósom szemében én elsősorban cigány vagyok, és nem más. Az egyetemen hol tart? Most hagytam abba a harmadik évet. Nem megy. Nem látom értelmét. A család vagy a pénz miatt? Sok mindenre rá lehetne fogni. A legfőbb oka az, hogy tumorként élem meg a lelkemet. Nem olyan könnyű ezt a nagy elefántot mozgatni, ahogy egy egyetemen kell. Alázat, türelem, odafigyelés kellene hozzá, ami bennem már nincs meg, mert ha valamiről látom, hogy értelmeden, vagy nem a kedvemre való, akkor nem tudok olyan köny- nyen alkalmazkodni. Pedig kellene. Az egyetem egy hosszú cső, amelyen át kell bújni, nekem viszont már nem megy ez az átbújás. És már nem is kínálna semmi előnyt, ha befejezném a magyar szakot. Többet nem keresnék, a programozás pedig kifizetődőbb, mint ha az irodalom terén dolgoznék. Az irodalmi közéletben amúgy sem akarok részt venni. Maradok körön kívül, ami nem annyira jó, de a körön belül sokkal rosszabb. Akkor meg minek menjek bele? Nekem ez nem fontos. Az írás sem fontos. Programozni, lektorálni, szerkeszteni, újságot írni? Egyik sem az igazi. Akkor mi a megoldás? Az életben? Az élet. Élni az életet. Nem szeretem a kötöttségeket. Mindig csak mennék és mennék. Nem akarok leragadni. Sem fizikailag, sem lelkileg. Hány évesen nősült? Huszonegy voltam. Korai házasság a miénk, tudom. Meg akartam teremteni az életem. Most már teher a házasság. Nem Cili és nem a fiaim, hanem a házasság, mint olyan. Az a hagyományos elképzelés, amit sokan gondolnak róla, az a teher. Cili nagyon sok mozgásteret adott. Segített fejlődni, megerősödni. Most fordult a helyzet. Nekem kell segítenem neki, hogy ő is lépni tudjon. Főiskolát végzett. Kulturális menedzser. Régebben népművelőnek nevezték volna. Öt- és másfél éves gyerekünkkel most otthon van. Egyébként nulláról indultunk. Volt egy ismerősünk Pesten, aki olvasta a Cigányidőket, és tetszett neki. Felhívtam őt Szombathelyről, hogy tudna-e albérletet keríteni, lenne egy munka, szeretnénk felköltözni. Két hét múlva szólt, hogy jöhetünk. Vasárnap költöztünk úgy, hogy nem láttuk, hova jövünk, és hétfőn már mentem is dolgozni. A bevételem fele az albérletre kellett. Most se biztos az életünk. Ha menni kellene, itt tudnék hagyni mindent, mert semmink sincs. Egyszobás lakás a belvárosban, harmincnyolc négyzetméter, amelynek nagy része használhatatlan. Egy nagy lakásból választották le, mint álgarzont. A konyha a régi WC-ből van kialakítva, a fürdő valaha folyosó lehetett. Gyerekszoba, hálószoba, nappali, munkahely minden egy helyen. Ja, és úgy lejt a lakás, hogy ha a fal mellett állva elengedek egy golyót, akkor az a szemközti ablakhoz gurul. Az örökös szeretetéhségbe nem fárad bele a lélek? Viszonozni marad ereje? Bennem nincs olyan, hogy akarok szeretni, és hogy többet adjak, mint amennyit kaptam. Én óvatosan szeretek. Nem látványosan, hanem finoman, szerényen, de annak íze van. Nem akarok a szeretetemmel elhalmozni senkit. Általában is szerény vagyok minden szempontból, ez része az egyszerűségemnek. Nem akarok gazdag lenni, nincsenek ilyen vágyaim. Elemi örömökre vágyom. Megírtam a Cigányidőket, de nem szeretnék még egy ilyen kötetet kiadni. Az önismétlés lenne. Új regényemmel nem akarok beilleszkedni a sorba, elvárásoknak sem akarok megfelelni soha. Azt írtam, ami érdekelt, és ez nagyon nagy öröm. Meseszerű, szeretetteli, vízfestékes illusztrációkat szeretnék hozzá, holott a regény szikárabb. Tele van önéletrajzi elemmel, mert nem tudok teljes fikciót írni. Főleg apuról szól a történet. Hogy mennyire vagyok én - ő. Merthogy engem rémiszt apu. Hangos, vicsorít, köpdös, kemény, katonás. És észrevettem magamon, hogy sok mindenben hasonlítok rá. Ma milyen a viszonyuk? Hogy élik meg a szülők, hogy a fiuknak már négy könyve megjelent? Apu elől dugdosni kellett a Cigányidőket. Amikor megírtam, húszéves koromban, megtiltotta, hogy ez megjelenjen. Aztán megtalálta valahol, és elolvasta. Nem szólt semmit. Anyu szemére vetette, hogy látod, még a fiad is megírta, hogy nem szerettél engem. A verseket is rejtegetni kellett az édesapja előtt? Igen. A szeretkezéseik miatt. De már azokat is elolvasta. Annyit mondott, hogy jó versek. Anyunál viszont nehéz megállapítani, hogy mennyire szereti őket, vagy hogy engem mennyire szeret. Nem lehet tudni. Sosem tudom, mikor hazudik és mikor mond igazat. Ez örök rejtély marad. Ma jobban élnek, mint tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt? Rosszabbul. A nélkülözés fokozottabb. A problémák nem múlnak el. Mire az egyik megszűnik, már ott is a másik. Az én életem abból a szempontból könnyebb, hogy minden problémáért többet tehetek. Akár a megszüntetésükért, akár a megszerzésükért. Olyan ez, mint amikor kő esik a vízbe. A hullám szétteljed, aztán nyomban eltűnik. De csak a felszínen. Régebben azt hittem, hogy van egy olló, amellyel el lehet vágni bizonyos szálakat, aztán kész, vége, és hátat lehet fordítani a rossznak. Ez nem így van. Minden itt él az emberben, és ha nem törődik velük, meg is bosszulják magukat. És akkor szörnnyé válik az ember. De ha gondozzuk őket, akkor csak problémákkal küzdünk. Ha azt mondom: Lakatos Menyhért, érez valamit? Semmit. Majd én mondok neveket. Balzacot és Dumas-t szeretem. Ők nem a mostani problémákról szólnak. Az ő világuk tágítja az én vüá- gomat. Amit be kell járni, azt be fogom járni a kortárs írók nélkül is, amit meg nem, azzal nem akarok foglalkozni Első verseskötetének meglehetősen hosszú címet adott. Ahogy a falusi vén kutakra zöld moha települ. A másik kötet címe kétsza- vas és keményebb. Nem magunknak. Másoknak? Cüinek írtam a verset. Magyarázkodunk egymásnak valami harag miatt. Olyan ez, mintha csak Isten előtt és nem magunknak kellene békülni, mondom a végén. Pedig magunknak kell, nem másoknak. a költő a körúton sétált és klimaxos nőnek érezte magát A testemet, újra vissza, hogyha kapnám, ha újra megfeszülne a bőr a hasamnál, ha combom olyan vadul és keményen tudna szorítani megint, mint régen, ha újra puha lenne két szögletes vállam, tudnám, de tudnám, mire is használjam! Nem szégyellnék én senki karjába dőlni, kocsmákban nevetni, durván viccelődni, térdelni, oldani szíjat, oltani vágyat, vennének-adnának lucskos férfiágyak, sikítanék, ha kéne, lihegnék, hogyha vágynék, engem rettegne minden férfiágyék, eladnám magam és gúnnyal mosolyognék, ha megkaptak (mert biztosan ezt hinnék), kurva lennék, könnyen elfeledhető, nem megbízható, könnyű szerető, hazudós, kedves és mindig változó, szívén és száján kinek súlytalan a szó, pillanatpillangó, színes, semmit érő, ki bele se kezd, úgy mond le életéről.
