Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)
2000-04-15 / 89. szám, szombat
Szombat, 2000. április 15. 4. évfolyam, 14. szám Havonta néhány napra hazaengedik. Ilyenkor a testvérek pátyolgatják, dédelgetik. Vigyáznia kell magára. Futkosni, ugrándozni szigorúan tilos. Az udvarra sem mehet ki. Renike még nem mehet iskolába „A kórházban is van ám tanítás” mama, Renike-Tibi, Móni. A doktor nénikről és bácsikról megtudom, hogy jók. De semmi több. Van viszont egy nagy kedvenc: a fiatal Zuzka nővérke. Reni máris mutatja őt, vagyis hát kettejüket egy fényképen. Marika szerint a gyerek úgy őrzi ezt a képet, mint a szeme fényét, így hát bármennyire szépen kérem, nem kapom „kölcsön”. Helyette azért megajándékoz egy huncut mosollyal és egy másik fényképpel, melyen az ábécéskönyvet tartja a kezében. Ezután egy régebbi fotó után érdeklődik az anyjánál. „Nem tudom, hol a kép, csillagom, keresd...” Nagyon szeretné megmutatni, milyen volt pólyás korában, hát keresi. Ami a kórházi kezelést, ellátást illeti, Marika elégedett az orvosok munkájával. Semmiféle hátrányos megkülönböztetést nem (A szerző felvételei) tapasztal. Ugyanúgy, mint a többi beteg gyerekért, minden tőlük telhetőt megtesznek. A gyógykezelés ez idáig nem került pénzbe. A biztosító minden költséget térített. Hogy mi lesz később, azt nem tudják. Reni gyógyulásával kapcsolatban az orvosok nem bocsátkoznak részletekbe és jóslatokba. Marika szerint, két-három év múlva lesz túl a nehezén. Addig is: „... csak reménykedhetünk, hogyjobban lesz. Annyi biztos, hogy szeptemberben még nem mehet iskolába.” Reménykedünk, reménykedünk... Szünteíenül ezt ismétli, amikor Reniről beszél. Valóban reménykedik. Mielőtt elköszönök, megkérdezem Renit, mit üzen a hetényi elsősöknek. Hangosan kiáltja: „Azt, hogy nemsokára jövök.” kogás hétfőre várható, amikor megjön a betegszállító. Nem előbb. Reni nem panaszkodik. Nincsenek fájdalmai. Nem is hinné az ember, hogy komoly beteg. A kezelés következtében kihullott a haja, de sebaj, majd kinő. Jó a kedve. Nem túl beszédes, de azért, ha kérdezek tőle, válaszol és lépten-nyomon az anyjához simul. „Az összes gyerekem ilyen anyás. Naphosszat ölelgetnének. Egymáshoz is nagyon ragaszkodnak. Jó, hogy vannak nekem... Megértem ám azokat is, akik a mai világban csak egy-két gyereket vállalnak. Én mind az ötöt akartam” - vallja Marika. A családfő ‘96 novemberében halt meg. Nem baleset, szívinfarktus vitte el. Űrt hagyott maga után. Komáromban, a Jókai utcai bútorüzletben dolgozott, még mielőtt Kolozsra kiköltöztek. Miből élnek? Az özvegyi nyugdíj, a gyermek- és családi pótlék körülbelül 12 ezer koronát jelent havonta. Érdeklődöm, nem szeretné- nek-e jobb helyen, szebb, barátságosabb környezetben lakni. Azt a választ kapom, nem. Ők elégedettek. Szeretnek itt élni. Nincsenek nagy igényeik, csak rendbe kéne tenni a házat. Rosszul szigetelnek az ablakok. Rések, repedések vannak a falon. Egyeden kályhájuk van. Idén nem tudtak szenet rendelni. Csak tűzifára tellett. Ismét szóba hozzuk az iskolát. Marika nagyra értékeli a tanítónő, Hovany Renáta gondoskodását. Rendszeresen küldi a leckét, feladatokat. Van amikor személyesen jön. A kis Reni büszkén meséli, hogy „két Renáta van az egész iskolában. A tanító néni és én.” Majd hozzáfűzi: „A kórházban is van ám tanítás.” A gyermekosztály játszótermében tanul- (gat)nak délelőttönként. A kislány már a szlovákkal sem áll hadilábon. Sőt! Szlovákra váltok és azt kérdezem, mikor megy vissza a kórházba. Furcsán rám néz, de máris mondja: „V pondelok. Tak veru.” Ezután egy papírlapra szavakat írogat. Átnyújtja, én pedig olvasom: Reménykedünk... RÉVÉSZ ADRIAN NA „istenhátamö- götti” Kolozs -települést nem könnyű megközelíteni. Az itt élő emberek csupán a legelemibb szükségleteiket tudják kielégíteni. Jövedelmükből ezen kívül egyébre nem futja. Rossz helyen, egészségtelen lakásokban élnek. Több szempontból hátrányos helyzetűek. Romák. A tanyavilág egyik jócskán lerobbant viskójában élnek Hrabovszkyék. Hatan vannak. Marika, valamint két fia és három lánya. Tibi 17 éves, kőművesinas, Aranka 16 éves, varrónőnek tanul, Mónika hatodik osztályos, Renáta 6 éves, a pufók kis Bandi pedig négy. Az anyuka 38. Leányfejjel cipőgyári munkás volt. Mióta megszülettek a gyerekek: anya és háziasszony főállásban. Hozzáedződött a nincstelen- séghez, gondokhoz. Megtanulta, miképp lehet a kevésből is - a lehető legjobban - gazdálkodni. Kiépített magának egyfajta (nem anyagi) értékrendet. Éz az asszony pozitívan viszonyul a világhoz. Jó kapcsolatban van önmagával és másokkal. Gondos, féltő, aggódó anya. Kedves, mosolygós. Marika nagy bánata Renike betegsége. Az örök eleven, fürge, pajkos kislány még nem is olyan rég majd’ kicsattant az egészségtől. Szeptemberben elsős lett. Máig is emlegeti az ími-olvasni tanulást, az osztálytársakat, a tanító nénit. Mindent, ami az iskolával kapcsolatos. November elején kezdődtek a rosszul- létei. Komáromban kivizsgálták, megröntgenezték. Előrehaladott stádiumban lévő daganatot találtak az egyik veséjén. Pozsonyba szállították. Karácsony előtt megműtötték. Hosszú ideje a kramárei kórház onkológiai osztályának fekvőbetege. „Radioterápiás kezelést kapott és injekciózták” - mondja az anyuka. „Havonta pár napra hazaengedik” - teszi hozzá. Ilyenkor a testvérek pátyolgatják, dédelgetik. Vigyáznia kell magára. Futkosni, ugrándozni szigorúan tilos. Az udvarra sem mehet ki. Fegyelmezett. Tudja, baj lesz, ha „nem nyugszik”. Karosszékben pihenget. Tévét néz. Mesekönyvet lapozgat. Rajzol. Szó szerint értendő: a széltől is óvni kell! A ház egyeden fűtött helyisége a pici nappali. A hálószobában és Tibi szobájában nincs kályha. Péntek délelőtt van. A kislány épp itthon van. Három napig még övék a világ. Marika előrejelzi: a sírás, zoA gyerekek többsége családban születik, de egyre többen veszítik el egyik szülőjüket Legtöbbször a vesztes a család KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA család szerető emberek szövetsége (ideális esetben). Működését belső feltételek alakítják, s az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben. A régi családmodell gyökeresen megváltozott. Napjainkban elvétve találni csak több nemzedéket békés együttélésben. A család egyre zsugorodik. Nemcsak azért, mert a fiatalok a házasságkötés után az önállóságot választják (még akkor is, ha nehezebben állnak lábra). A gyereket csak azután vállalják, miután megteremtették az anyagi biztonságukat. A család szerepe is megváltozott. Kevesebb gyerek születik, a szülők (kényelemből?) kisebb mértékben felügyelik a gyerek nevelését, szíves-örömest átengedik (áthárítják?) ezt az iskolára. Megnőtt a gyereket egyedül vállaló nők száma - akik felelősséggel töltik be szülői szerepüket - az apát is helyettesítve. A gyerekek többsége mégis családban születik, viszont egyre több az olyan gyerek, aki egyik szülőjét elveszti - válás vagy elhalálozás következtében, de a riasztó válási és elhalálozási statisztikák ellenére is sokkal több házaspár éri meg az aranylakodalmát, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Megváltozott magának a gyereknek a szerepe is a családban. Néhány nemzedékkel korábban a gyerek gazdaságot is jelentett: alighogy felcseperedett, a család megélhetését könnyítendő - dolgozni kezdett. A gyerek „gazdasági haszna” ma már egyenlő a nullával. Épp fordítva: kiadásokat jelent. Minden szülő vágya, hogy csemetéjének a sajátjánál jobb életet biztosítson: szerezzen magasabb műveltséget, tanuljon nyelveket, sportoljon, utazzon. Ez pedig anyagi áldozatot, lemondást követel - a szülő részéről. A jól szituált családok sem képesek mindezt megadni - több gyereknek. Marad tehát az egy, legfeljebb két gyerek. S minthogy a munka (hivatás, pozíció) minden percet lefoglal, az otthonteremtés időpontja elodázódik. Bizonyos kor után nehéz feladni a függetlenséget... Valljuk be: csökkent a házasodási kedv is - különösen ha valaki rossz példát lát... A férfinak a családban betöltött szerepe is megváltozott. Többé nem családfenntartó - akkor sem, ha dolgozik. A munkanélküliség jóval túllépte a félmilliót - és köztük sok a családos. Pszichológusoknak kellene foglalkozniuk a jelenséggel - mert ők azok, akik nehezen viselik a helyzetet. Sokkal nehezebben, mint a nők. A nők soha nincsenek munka nélkül. A háztartás, a gyereknevelés bőven ad elfoglaltságot. A férfi - ha elveszíti az állását - nem tud magával mit kezdeni. Segíthetne ugyan a feleségének például takarítani, de nem teszi. Felkelhetne éjjel tisztába tenni a gyereket - de ez anyai kötelesség. Tanácstalansá-' gában és kétségbeesésében napja jó részét a tévé előtt tölti (legalább eltereli a figyelmét, mondja), s amikor megkapja a segélyt - irány a kocsma, bút felejteni. A nők kettős terhet cipelnek. Társuk állásvesztése éppoly fájdalmas, mint a saját munkájuk elvesztése. Ráadásul a vigasztaló szerepét is fel kell vállalniuk. De min-’ dent ők sem bírnak. Idegesek, veszekszenek. Válságba jut a házasságuk. De még így is ők azok, akik a családnak nevezett szövetséget valahogyan összetartják. Biztonságban... (Illusztrációs felvétel)
