Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)

2000-04-14 / 88. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 14. Kultúra Ma ötvenéves Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő egyénisége. Harmonia Caelestis című családregénye ezekben a napokban kerül a könyvesboltokba A regényírás olyan, mint a bányászat Németh Ilonától, a szellemes ötleteiről ismert installá- tortól targoncán futó tortát, Karol Wlachovskytól, a buda­pesti Szlovák Intézet igazga­tójától egy szál vörös rózsát, Szigeti Lászlótól, a pozsonyi Kalligram ügyvezető igazga­tójától pedig egy 225 oldalas születésnapi (ajándék)- számot kapott Esterházy Pé­ter, a kortárs magyar iroda­lom ma ötvenéves grófja. SZABÓ G. LÁSZLÓ E. P., a szerző, az író, a mester „be­állt derekára” hivatkozva óvatosan lépkedett a Rákóczi úti házban megrendezett est folyamán, de szóval is, erővel is bírta órákon át. Az ünneplésből feleségének és ud­vari borítótervezőjének, Esterházy Gittának is jutott bőven. „Minden titkomat elárulta” - súgta élete párjáról, de ennél többet hiába vártam tőle. A „vanegynő” hallgatott. Házas társa, Csokonai Lili viszont beszélt. Az élet, mint tudjuk, nem habostorta. Az élet ma Ester- házy-torta. Németh Ilona Ester- házy-tortája ránézésre „beton”. Az élet beton? Ezt nagyon ki tetszett találni. Ná­das Péternek van egy zseniális for­dítónője, aki bizonyos helyzetek­ben azt szokta mondani, hogy „Das Leben ist Hard”. Ezek szerint az élet kemény. Hát, én ezt nem tudom. Arra nézvést nincsen infor­mációm, hogy milyen az élet. Csak a saját életemről tudok beszélni. Az meg hol ilyen, hol olyan. Most éppen milyen? Játék, móka, kacagás. Befejeztem kilenc év munkáját, a Harmonia Gaelestist. Regény. Családre­gény. 1991-ben kezdtem el, és 2000 januárjában adtam le. Ki­lenc év mindegyik reggelén oda­ültem az íróasztalhoz, és ott is maradtam addig, amíg bírtam. Rengeteg munka kellett hozzá. Ezt nem lehet megúszni. Az a rossz a regényírásban, hogy nem lehet kikerülni a munkát. Nem úgy van az, hogy minél tehetsé­gesebb az ember, annál kevesebb munkát kell végeznie, hanem majdhogynem fordítva van. A re­gényírás olyan, mint a bányászat. Ott kell ülni, és csinálni kell. Úgy­sem segít senki. Ki tudna segíteni? Senki. Pedig még a klasszikus megoldást is elfogadnám. Az ördögtől? Cimborálnék én vele is, de nem se­gít. Ez szép lassan kiderült. „Ha én ízig-vérig író volnék...” - mondta nemrég. De mi, ha nem az? Vélhetően az vagyok. Parodiszti- kusan csak író vagyok. És hedonista. Egy hedonista de­mokrata. A hedonizmus nem áll tőlem távol. De elég furcsa hedonizmus az enyém, hiszen az életformám meglehetősen unalmas, egysíkú, szigorú. Tehát én nyeglén azt mondhatnám: a hedonista apáca az én életformám. Nem a hedonista szerzetes? Ha már, akkor apáca. Annyit ad­junk meg Csokonai Lilinek. Az erotikus szerzőnek? Az jó volna. Nagyon jó. De csak rit­kán sikerül. Ön alvásban is kitűnő. Ez igaz. Büszkén állítom, hogy te­hetséges alvó vagyok. Az alvás na­gyon fontos kelléke a munkámnak. A regényírás hosszú távú dolog, amelyben pontosan tudni kell, hogy ha ekkor fekszem le, akkor ekkor ke­lek. Ha nem lennék jó alvó, ebbe mindig belezavarna valami. De az vagyok, és ez nagy ajándéka az ég­nek. Úgy alszom, olyan jól, mintha rendben lenne a lelkiismeretem. Mondhatná magát forradalmár­nak is. ízig-vérig stüusforradal- márnak. Nem. Egy forradalmár meg akatja váltani a világot. Az író nem azért ír, hogy változ­tasson rajta? De. Én mindent akarok. Főleg leírni akarom a világot. A leírástól meg nyilván megváltozik. ízig-vérig nyelvteremtő. Vagy ha úgy tetszik: nyelvújító. Minden komoly írásnak nagyon erős kapcsolata van a nyelvvel. Volt egy idő, amikor sokat beszéltünk ar­ról, hogy a nyelv meg a mondat. Hát ez magától értetődő! De ha az em­ber védekezik valamivel szemben, akkor ezt túlhangsúlyozza, és akkor rajta is marad. Ha azt mondom: Nagy Magyar Gondolkodó? A magyar az jó. Nagynak kicsi? A naggyal nem foglalkozom, a ren­des gondolkodó meg nem üyen. Az komolyabb. Ön meg nem annyira? Nem. Van egy-két rendes gondolko­dó a kultúrhistóriában. Azokhoz nem érdemes törleszkedni. Fiatalnak öreg, öregnek fiatal, úja Az idegenben. Akkor ez most ép­pen jó? Bizonyos értelemben én mindig úgy éreztem, hogy ez éppen jó. Tulaj­donképpen húszéves korom óta. Közben semmi nem jó, de van egy alap jó. Merthogy az élettel kezdtük. Az egészben van valami jó. Konkré­tan aztán mindig olyan, amilyen. De ha húszéves kora óta jó, akkor már harminc éve nagyon jó. Ez így nem igaz. Hogy azóta jó. Mintha állandóan boldog lenne az ember. Mert nem az. A magyar ember ritkán boldog. Én úgy mondanám: magyar embere válogatja. Közvetlenül a boldogság­ról amúgy sem lehet mit mondani. De azt nem állítom, hogy az, amiről most beszélünk, nem látszódna a könyveimben. Látszódik. Akkor is, ha ez mindenféle rosszal, rémülettel van együtt. Hatvanadik születésnapján Jirí Menzel amolyan magánelőadást kapott a kollégáitól. „Vettek” neki egy sztriptíztáncosnőt, aki a szeme előtt vetkőzött le a szín­padon. A nő, a szokatlan helyzet miatt, erős lámpalázzal küszkö­dött, Menzel pedig lent a nézőté­ren, a kollégái körében feszen­gett. Fel is szólt egy idő után a nőnek, hogy „kérem szépen, tö- mörítsen!” Ön most kapott egy hatalmas tortát, pedig lehet, hogy egy nőnek jobban örült vol­na. Vagy volt már kilencvenhét, és annyi éppen elég? Születésnapra inkább tortát kell kapni, nem pedig meztelen nőt. Aztán két születésnap között már történhet bármi. Főleg egy táltossal. Mert ahogy úja, még ötvenévesen is táltos­nak érzi magát. Regényrészlet. És most nem érvényes? Vagy csak azért nem, mert beállt a de­reka? Csak az ötvenet tudom kommen­tálni. Ami nem jelent semmit. Az a fontos, hogy befejeztem a könyve­met. De az, hogy ötven vagyok, egyáltalán nem lényeges. Egybe­esik a regény megjelenésével. Hogy milyen a könyv, azt nem tu­dom, de az biztos, hogy nekem fontos. Závada Pál röviden és tömören annyit mondott róla: nagyon jó. Kevésszer hallani kollégát olyan entuziazmussal beszélni, ahogy ő beszél, és én ezért nagyon hálás vagyok neki. Az idegenben írja azt is, hogy a poklot kórháznak képzeli. A mennyországot milyennek hi­szi? A pokol olyan kórház, ahol az em­ber a saját szövegeinek a nyomdai levonatát olvassa. A mennyországban pedig elége­detten leteszi? Majd nyolcvanéves koromban tér­jünk vissza erre. Most csak annyit mondhatok: minden egyes könyv­vel megszabadul az ember valami­től. Tulajdonképpen nem is egy feladattól, hanem egy szenvedély­től. Minden könyvével letud egy szenvedélyt. Csokonai Liliben a barokk nyelv iránti szenvedélye­met tudtam kipipálni. Következés­képp ha ebben az új könyvemben olyan helyzetbe kerültem, ahol a barokk nyelv kísértett, akkor en­nek a kísértésnekj ha akartam, el­len tudtam állni. És ez ott jót tett a regénynek. Kertész Imre írja önről, hogy „Diktatúrában már csak a pu­hát ismerte, irodalomban kizá­rólag a sikert.” Osztja a véle­ményét? Szerintem ez nagyon is kritikus megjegyzés. De stimmel. Irodalomban kizárólag a sikert, diktatúrában már csak a puhát. Ez ténykérdés. Én valóban elkényez­tetett helyzetben vagyok, csak az a baj, hogy az ember nem ezt méri. Kap mondjuk egy Kossuth-díjat. Ezt lehet mérni? Akkor volna jó va­lamire, és megint ott vagyunk a se­gítségnél, ha valamiben segítene. Vagy ha arról tudósítana, esetleg arról győzne meg, vagy arról adna bizonyítékot, hogy amit az ember csinál, az jó. Az irodalmi sikerek erről nem szólnak. Az irodalmi si­kerek csak arról szólnak, hogy van­nak emberek, akik számára fontos, amit csinálok. Ez nagyon jó érzés, de az íróasztalnál ezzel nem lehet kezdeni semmit. Én szívesen ki­szívnám a sikerből azt, ami jó, de úgy gondolom, a sikerrel nem kell foglalkozni. A sikertelenség bo­nyolultabb. És annak is megvan a veszélye. Ugyanúgy, mint a siker­nek, amire könnyebb vállat vonni. Mindenesetre ez az ünnepség most jólesik. Ez valóban az olvasói szeretet megnyilvánulása. Amihez lehet, hogy distanciával kellene vi­szonyulni, de én nem viszonyulok azzal. Ennek én most gátlástalanul örülök. Ennyit megengedhetek magamnak. Nem is fog írni egy ideig? Szívem szerint egy évig nem csi­nálnék semmit. Napokig olvasnék, jegyzetelgetnék, és gőgösen azt mondanám, hogy csak kétszer annyit fogok dolgozni, mint általá­ban a kollégáim. De nem így van, mert mindig belebonyolódom va­lamibe, ami munkát követel tőlem, az meg több, mint amennyit jónak látok. Most hagyom egy kicsit so­dortatni magam. Mászkálok, utaz­gatok. Fél évig több meghívást fo­gadok el. Eddig folyamatosan ab­ban a szerencsében részesültem, hogy minden könyv után belees­tem egy másikba. És ez fantaszti­kus dolog. Rémületből csak a min­dennapit érzem, mert mindennap szembe kell nézni az üres papírral, de egy új könyv elkezdése nem je­lent félelmet. Mutathatok egyet a régi könyve­iből? A „second hand”-ben vet­tem. Az írók Boltja-beli „turkáló­ban”. Kis Magyar Pornográfia könyvtári számmal és pecséttel. Milyen pecséttel? ELADHATÓ. Aljasság! Beleírhatom? Csak tessék! Aztán együnk rá. Szeretném végre megkóstolni magát. Az édesebbik felét. Fi­nom? Rendes Esterházy-torta. És az, el­lentétben az Esterházy-rostélyos- sal, majdnem mindig jó. Nekem elhiheti. A tortát még nem ron­tották el. Dés László, a népszerű zeneszerző társaságában a születésnapi esten Závada Pálhoz régi barátság köti Esterházy Pétert (Dömötör Ede felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom