Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)
2000-04-01 / 77. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 1. Kultúra A Kalligram folyóirat teljes számmal köszönti az ötvenéves Esterházy Pétert, aki „diktatúrában már csak a puhát ismerte, irodalomban kizárólag a sikert". Üdvözletek a félszáz esztendős klasszikusnak „Akár így, akár úgy, 1950. IV. 14-én születtem Budapesten, egy kelet-európai ország fővárosában, ahogy mondani szokás, régi család sarjaként” - úja önéletrajzában Esterházy Péter. POLGÁR ANIKÓ Azóta fél évszázad telt el, s ezalatt az idő alatt ez a régi családi saij olyan magától értetődően bekerült az irodalmi köztudatba, hogy Kertész Imre egyenesen közép-európai „svájcinak” tekinti őt, „áld diktatúrában már csak a puhát ismerte, irodalomban kizárólag a sikert”. Esterházy (s ez a legszimpatikusabb emberi vonása) nem akar író voltára rájátszani, nem tűzi ki cégérként (mint sokan teszik) a közép-európaiságot, s bár joggal tehetné, nem nosztalgiázik családjának származásán, valamikori tündöklésén sem. Zilahy Péternek arra a kérdésére: hol élsz? - „minden körmön- fontság nélkül”, az írói munka előtt mintegy fejet hajtva (mondhatni, szerényen alávetve magát neki) így felel: „... azt kellene válaszolnom, hogy a szobámban lakom, ami még mindig félreérthető, de legalább igaz állítás. Úgy érthető félre, mintha az ember azt mondaná, hogy nincsen más létezése, csak amit a munkája kijelöl neki ... és ez azért majdnem igaz.” Márainál sokkal magabiztosabb és tudatosabb formában, az Esterházyra jellemző mindent megkérdőjelező és nyelvi bjzonytalanságba helyező hozzáállás nélkül jelenik meg ez a gondolat: ,A munka az egyetlen princípium, melynek szellemében az író megengedheti magának az alázat n fényűzését: különben álljon kegyetlen kétellyel az élet tüneményei mögött, mert a pillanatban, mikor igazán, egész szellemi egzisztenciájával elmerül az életben, a »ka- I land«-ban vagy az »élményében, elvesztette írói rangját.” Egy hasonló írói hozzáállás két különböző megszövegezésében tetten érhetjük azt a beszédmódváltást, melyet Tolcsvai Nagy Gábor mutatott ki Esterházy regényeivel kapcsolatban: a hagyományos regényben az olvasó az író nézőpontjából látja a dolgokat. Esterházy műveiben azonban (mint elődeinél, Kosztolányinál és Ottliknál) a folytonos nézőpontváltások az elmondható- ság viszonylagosságával szembesítik az olvasót. Ez a regénybeli hangnem az élőszóbeli megnyilatkozásokra is hatással van: Földényi F. László (aki esszéjében az Ester- házy-epigonizmus módozatait, vagyis Esterházy utánozottságának és utánozhatatlanságának okait kutatja) egyebek között arra is rámu- r tat, hogy nemcsak az irodalomban, hanem a zsurnalisztikában, de még a televíziós műsorvezetők körében is íratlan szabály lett, hogy csak az tartható korszerűnek, áld „ester- házyasan” tud megszólalni. „Ez olyannyira feltűnő - írja -, hogy gyakran még azok a fiatalabb irodalomtörténészek (kritikusok, teoretikusok, esztéták stb.) is, akik egyébként a maguk begyakorolta (eltanult, örökölt stb.) nyelvén írnak, ha Esterházyról (vagy az ő nyomdokain járó írókról) kell szólniuk, váratlanul megbokrosodnak, s esterházyasan kezdenek írni. Miben nyilvánul ez meg? Például görcsösen arra törekszenek, hogy megszólalásuk a keresetlen élőszó benyomását keltse.” Nem meglepő tehát, hogy ez az irodalmi és kulturális közeg, mely olyan sok mindent köszönhet a magyar irodalom eme élő klasszikusának, ilyen látványosan, egy irodalmi folyóirat teljes (terjedelmét tekintve inkább dupla-) számával tiszteleg előtte. Ezúttal nem irodalmi, hanem életrajzi fordulatról van szó, így az ötvenedik születésnap nemcsak Esterházy műveinek, egyre inkább kiteljesedő életművének elemzéséhez ad igazi apropót, hanem az életrajzi szálak lobogózására, vallomások megtételére, baráti üdvözletek átadására is jó alkalom. A Kalligram áprilisi Es- terházy-száma tehát nemcsak az Esterházy-szakirodalmat bővítette kijelentős módon, hanem az alkalmi költészetet és az alkalmi irodalmat is felvirágoztatta. Az alkalmi jelleget úgy kell érteni, hogy a jelentést tartalmilag gyarapítja az alkalom, amelyre szánták, s így többet tartalmaz, mint az illető alkalom nélkül” - idézhetnénk (ebben a kontextusban kissé ironikusan) Gadamer szavait az okkazionális ontológia alapjáról. Többekben is felmerül ilyenkor az életmű és a családi származás kapcsolatának gondolata. Kovács András Ferenc Berzsenyi korának nemesi költészetét evokálva (kissé átalakított) alkaioszi versszakban köszönti a ,/élszáz esztendős classi- cussá” lett írót. A költemény pretex- tusa Berzsenyi Dániel Herceg Esz- terházy Miklóshoz (Midőn a szombathelyi táborban commandírozá a nemességet) című ódája; ennek első versszakát (mivel ez az új kontextusban is érvényes, hiszen ugyanannak a családnak a saljáról van szó) ad verbum átveszi: „Árpád virágzó magva te, fő magyar! / Elődeidnek fegyvere népeket / Győzött, s hazánkért számtalanszor / A viadal mezején csatázott.” Ezt az átvett versszakot leszámítva Kovács András Ferenc költeménye is éppen tíz versszakos, mint Berzsenyié. Az alkaioszi versszakban azonban poéta doctusunk kénytelen bizonyos változtatásokat eszközölni: Esterházy neve ugyanis a legnagyobb jóindulattal sem fér bele ebbe a jól bevált ódái versformába. A versszakok második sorának ritmusképletét tehát következetesen a célra jobban megfelelő aszklépiadészi versszakból kölcsönzi a szerző: „Mint Jupiternek ménküve, sisteregsz, / Esterházy, ha írsz, tünde magosba térsz / Eltársalogni szellemiddel - / s fortyog a szittya Olymp a lantón.” Esterházy egyéb, sokat elemzett érdemei közé kell tehát sorolnunk újabban - közvetve - az antik versformák megújítását is. Az alkalomhoz illő, nagystílű játék Parti Nagy Lajos Köszöntyűje is: a hagyományos akrosztichonos vers paródiájaként itt egy kész vers sorai elé íródnak Esterházy Péter nevének a szöveghez szervesen nem kapcsolódó kezdőbetűi. Sokan (pl. Bettes István, Macsovszky Péter, Andrási Sándor) Esterházy nevének vagy művei címének szétbon- colásával próbálják mosolyra fakasztani a mestert, mások (Csehy Zoltán, Pályi András, Végh Zsoldos Péter) egy-egy fordításukat ajánlják fel neki, parodizálják vagy elemeire bontják, és újabb öntörvényű szövegekké rakják össze Esterházy írásait (mint Pálinkás György, N. Tóth Anikó és Bozsik Péter), vagy - ami a leggyakoribb és egy születésnapi köszöntőben a legkézenfekvőbb - vallomásos írásban boncolgatják saját. Esterházyhoz fűződő viszonyukat (pl. Nádas Péter, Határ Győző, Márton László, Garaczi László, Kertész Imre, Roncsol László, Rákos Péter). A magyar köszöntők között találjuk egy szerb és egy szlovák szerző írását is, melyek az ünnepelt számára minden bizonnyal külön érdekességként hatnak majd: Simon Grabovec Esterházy Péter legújabban szerbre fordított regényéről szóló recenzióját és Peter Michalovic kisesszéjét, melynek szerzője az ünnepélyes alkalomhoz igazodva és megállapításai fontosságának tudatában így szólítja meg a magyar olvasóközönséget: „Magyar testvéreim! A (mintegy két tagú) szlovákiai de- konstruktivista kisebbség megbízásából ünnepélyesen a közép-európai posztmodem dekonstrukció professzora titulust adományozom Esterházy Péternek.” Az áprilisi Kalligram legnagyobb részét azonban az Esterházy munkásságát elemző tanulmányok és esszék teszik ki. A születésnap alkalmából sokan újraolvasták és újraelemezték Esterházy régebbi műveit. Angyalosi Gergely arra a kérdésre keres választ, hogy mitől maradt a Fancsikó és Pinta „olyan üde és zamatos”. Az egész mű szerinte „tündértánc a tragikum mentén”, hiszen a gyermeki játékosság kihasználásával semlegesíti a tragikumot. Bacsó Béla - kissé félve ugyan, hogy az első olvasás öröme nem fog visszatérni - a Kis Magyar Pornográfiát ütötte fel újra. Be- nyovszky Krisztián egy összetett, több szöveg párbeszédét eredményező tanulmányban a hajnal kro- notoposzát és funkcióit vizsgálja Színi Gyula és Kosztolányi Dezső novelláiban, valamint Füst Milán, Ottlik Géza és Esterházy Péter egy- egy regényében. A felidézett művekben (melyek csupán az olvasói tudatban kerülnek egymás mellé) „a hajnali tér mint a szereplő magányát kivetítő lelki táj” funkcionál, s az Esterházy Függő című regényéből idézett prózai albában ez a motívum egy erotikus jelentéssíkkal is gazdagodik. A szív segédigéi című művet többen is elemzik. Máthé Andrea a regényt speculum mortis- nak, vagyis a halál tükrének tartja, mely a síráson és nevetésen túli Ab- szolútum jelenlétével a rettenet misztériumává válik, nyelvezetét pedig belső beszéddé váló profán imaként határozza meg, „amely előhívja a csendet és mindvégig a közelében marad”. Z. Varga Zoltán Auctor in fabula című írásában A szív segédigéinek „önéletrajzisá- gát” boncolgatja. A mű újszerűségeiként kiemeli, hogy „megszegi a betegségről szóló beszédet sújtó tabut; a szülő/gyermek, felnőtt/gye- rek, (erős/gyenge) szerepek felcserélését szabályozó társadalmi tabut; a testről, a testi működésről való beszédet korlátozó tabut.” Sajátos ötletre épül Selyem Zsuzsa esszéje a Csokonai Lili álnéven megjelent Tizenhét hattyúk című regényről. Prímszámtechnikának nevezi azt a jelenséget, hogy a tizenhét fejezetre bomló regény nem egységes, mégis oszthatatlan. A nyelv nem egy, vannak Pázmány- szavak és Esterházy-szavak, és Arany János-szavak és Zrínyi-szavak stb., mindegyik másféleképpen olvasható, és fontos is, hogy másféleképpen olvassuk (...), mégis itt egyszerre történnek. Különböznek, de nincsenek külön.” A Kalligram tanulmányaiban egyébként a Csokonai Lili-regény mellett az Egy nőnek van a legna- gyob visszhangja. Több írás szerzőjét foglalkoztatja a nemi szerepek problematikája vagy az erotikus beszédmód kifejeződése. Sajátos nézőpontot képvisel Zsadányi Edit, aki feminista elméletek bevonásával vizsgálja a női és férfi szerepek helyzetét és egymáshoz való viszonyát az Egy nő című regényben. Ilyen nézőpontból a nő csupán a férfi tekintetével nézett tárgy lesz, s „a kirekesztett női hangok nyomát és kimondhatatlan csendjét érzékeljük a törésvonalak mentén, a mű kihagyásaiban, a lapozások szünetében.” Horváth Györgyi és Rácz Péter közös tanulmányban összegzik az Egy nőről írt eddigi kritikák, értelmezések nézőpontjait, melyek fecsegésről, hiányról, melléktermékről, jelentős művekre való előkészületről beszélnek a művel kapcsolatban, s maguk a szerzők is bizonyos legitimitást tulajdonítanak ezeknek a nézeteknek, Roland Barthes A szöveg öröme című írása alapján közelítve Esterházy regényéhez. A tanulmányok között kétségkívül a legélénkebb és legtöbb nézőpontot felvonultató írás Németh Zoltáné, mely a kortárs irodalomkritika A Kalligram folyóirat áprilisi számának bemutatására és Esterházy Péter születésnapi köszöntésére április 3-án 18 órakor kerül sor a budapesti Szlovák Intézetben (Rákóczi út 15.). Az est házigazdái és étekfogói Szigeti László és Karol Wlachovsky lesznek. Köszöntőt mond Grendel Lajos és Kukorelly Endre. Közreműködnek a pozsonyi Színművészeti Főiskola hallgatói. közhelyeit és megszokott eljárásait kérdőjelezi meg és parodizálja (a dekonstrukció szókincsével azt is mondhatnánk: törlésjel alá helyezi). Németh Zoltán a tanulmány- írásban alkalmazza azt az értelmezői álláspontokat bizonytalanná tevő nézőpontválogatást, melyet Tolcsvai Nagy Gábor idézett írásában Esterházy epikai eljárásának a fő újításaként emel ki. Németh Zoltán írásának első fokú nézőpont- váltása ott következik be, mikor női szemmel kezdi olvasni Esterházy Péter „női” regényeit, melyek az anya-leány-házastárs hármasságot is képviselhetik: A szív segédigéit, a Tizenhét hattyúkat és az Egy nőt. A nézőpontok azonban írás közben is fokozatosan változnak: a tánulmánytöredékek alá műidig más-más női név kerül; az így elidegenített szövegrészek mindegyike más-más stílust parodizál, közös háttérként azonban mindegyikhez a feminista irodalomtudomány szókincse és nézőpontja párosul (akkor is, ha némelyik írás a feminista nézőpont ellenében próbálja meghatározni önmagát). A nemi szerepek túlhangsúlyozása és fokozott kiemelése csempészi alig észrevehetően az irodalomtudósi alapossággal kidolgozott részletek közé a parodiszti- kus elemeket. A szív segédigéinek azt a részletét például, mikor a teremtés napján a narrátor apja reggelire szalonnás tojást készít, a Kemény Ágota névvel legitimált fiktív elemző a következőképpen értelmezi: „Ezzel az egyszerű reggeli olyan távlatot nyer, amelyet a jelenetet lezáró sorok rituálissá tágítanak, s elárulják, hogy itt ennél sokkal fontosabb szerepek lépnek működésbe. (...) Az Anya csak most és itt halt meg, ahol a férfiak - az Apa és a két Testvér falják fel rituálisan. (...) A szöveg felszolgálja az anyát, az evés kielégíti a vágyat, amely a bekebelezésre, a tudásra és a hatalomra irányul. A nemi szegregáció ez, a nemi szerepek elcserélhetősé- gének illúziója lepleződik itt le a maga meztelenségében.” Esterházy drámái sem maradhatnak visszhang nélkül a születésnapi számban, mely az Esterházy- szakirodalomban is fontos helyet igyekszik kivívni magának. Hung- ler Tímea a Daisy című librettó, Visky András pedig a Búcsúszimfónia kapcsán fejti ki nézeteit. A köszöntők és elemzések sorát az Es- terházy-életmű egészét átgondoló Tőzsér Árpád esszéje zárja. A szövegek mellett a „képi” köszöntők is helyet kapnak: Németh Ilona installációinak fotói, B. Mánya Ágnes illusztrációi és Háy János ötven darab hagyományos szomorúmanót angolparkszerű elrendezésben ábrázoló rajza, melyeket ugyan elölről látunk, de a hátukon az E. P. feliratot viselik. Mindezek mellett az Esterházy- számban, természetesen, Ester- házy-írásokat is olvashatunk: egy részletet a Harmonia caelestis című nemsokára megjelenő regényből, valamint az ötvenedik születésnapjára „rádöbbenő” Esterházy vallomását. Az olvasó Esterházy- képe tehát több hányba is kitágul, s ez természetesen az egyik, ám nem a legfőbb cél. A fontosabb annak az egyetlen potenciális olvasónak a tetszését megragadni, akinek kedvéért az egész szám s ez a cikk is létrejött: Esterházy Péterét. Hátravan tehát, hogy mindazok nevében felköszöntsem őt, akik a Kalligram-számból kimaradtak: azoknak az olvasóknak a nevében, akiket elsősorban nem a narrátor elbeszélői pozícióinak vagy a nyelvi fellépés retorikájának megfigyelése és elemzése késztet Esterházy műveinek olvasására. (Jobbról) Grendel Lajos, Esterházy Péter, Karol Wlachovsky és Pavel Vilikovsky Pozsonyban (Peter Procházka felvétele) Esterházy Pétert a közeli hetekben a televízió képernyőjén is viszontláthatjuk. A róla készült (nem éppen hagyományos) portréfilm címe: Esterházy-vacsora (Markovics Ferenc felvétele)
