Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-04 / 53. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 4. Kultúra Március tizen negyediké és húszadika között Fényözön a pozsonyi Tatra moziban. Kovács Zita fotókiállítása a Magyar Kulturális Napok című rendezvénysorozatban Maga teremtette utakon jár a portréfotózásban i „Fel a kéményre? Mehetünk!” - mondja lelkesen a Sörgyári capriccio Mariskája Hrabal nagyhangú Pepin bácsijának. Ebből a jelenetből kiindulva Kovács Zita a budapesti Astoria Szálló tetejére csalta fel Jiri Menzelt, az Oscar-díjas cseh filmrendezőt, hogy fent a magasban fotózhassa egy derűs februári napon. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kovács Zita ugyanis nem ismer lehetetlent. Ha egy öüet kipattan a fejéből, akkor azt meg is valósítja. Színészportréiból a Magyar Filmunió és a budapesti Art Café, később az Odeon rendezett kiállítást, tavaly ősszel pedig a prágaiak láthatták a munkáit. Fényözön című fotósorozatát, amellyel új stílust teremtett a portréfotózásban, a közeli napokban a pozsonyi Tatra moziban láthatják az érdeklődők. Most, hogy babát vár, és Hanna már nagyon készülődik a világra, kevesebbet dolgozik, lelassult az élete? Egyáltalán. Amióta látszik a hasam, sokkal könnyebben fotózom. Ha pedig egyedül vagyok a stúdióban, nenymatkozom. El tudom foglalni magam, hiszen ketten vagyunk: Hanna és én. Amikor aztán elkezdek fotózni, ránéz a színész a hasamra, és megszűnik minden gátlá- sa. Korábban szavakkal kellett feloldanom a görcseit. Most elég egy pillantás a részéről. Nem kell faggatnom, bátorítanom, hanem ők próbálnak belőlem kiszedni egyet s mást. Mintha felcserélődtek volna a szerepek. Ők kezdenek el foglalkozni velem. És ami még furcsább: amióta terhes vagyok, mindenki vetkőzni akar. Néha már szégyellem is magam, hogy mit fognak gondolni rólam. „Nagy hassal meztelen férfiakat fotóz...” Könnyebb fényképezni valakit, ha az utolsó ruhadarabjától is képes megválni, vagy a meztelenségével újabb nehézség elé állítja? Amíg nem voltam terhes, nem is akartam ráállni, ha ilyen fotót kértek tőlem. Hetekig fel sem vettem a telefont, ha tudtam, ki hív. Letagadtam magam, annyira féltem. Most pedig, amikor megérkezik az alany, és két perc múlva megkérdezi, hogy „Ugye, csinálunk ruha nélküli fotókat is, mert ilyen ödetem van meg olyan...”, valamiért mindig belemegyek. Elkezdenek faggatni a gyerekről, hogy milyen lesz majd fotózni vele, ha megszületik, és amíg én válaszolgatok, egyszer csak ott állnak előttem meztelenül. Fontos, hogy ki vetkőzik a gépe előtt? Vagy nincs jelentősége, hogy férfi vagy nő az illető? Fotózás közben éh a férfit is ugyanolyan alanynak látom, mint a nőt. A szexus mint olyan nem játszik szerepet? Nem keresem én senkiben a „nagy lehetőséget”. Bajban is lennék, ha minden alanyomat megkívánnám, hiszen mindennap másvalakivel dolgozom. Munka közben még sosem éreztem olyat, hogy „Úristen, ez mennyire tetszik nekem!” Fotóinak zöme ezzel együtt mégis erős érzékiséget sugall. Az érzékiség csak arra az időre szól, amíg fotózunk. Az a beállításokhoz kell. De abban a pülanat- ban, hogy leteszem a gépet, vége, kialszik. Megveregetem a vállát, és már el is felejtem, hogy ott volt és levetkőzött. Magánemberként tehát semmi jelentőséget nem tulajdonítok neki. Ilyen szempontból észre sem veszem a különbséget férfi és nő között. Annie Leibovitz és Bruce Weber képein a mezítelen test a modell belső arcáról is rengeteget elárul. Ezt én is fontosnak érzem. Rába Rolandról, a Katona József Színház fiatal művészéről készült sorozatom talán a legjobb példa erre. Ma már persze könnyebb helyzetben vagyok, mint pár évvel ezelőtt. A magyar színészeket tekintve már nem kell tülekednem senkiért. Fordult a kocka. Ők keresik a kapcsolatot felém. S amikor már ott állnak előttem, addigra biztos kialakul köztünk egyfajta viszony, amely a fotózáshoz szükséges. Az arc, a test sugározni fog, amíg fényképezem. Van egy-két színész, akitől nem is tudok elszakadni egy fotózás után. Ezek az én visszavisszatérő alanyaim. Annyi fotóm van róluk, hogy életem végéig meg tudnék élni belőlük, de ha rossz a közérzetem, vagy unatkozom, őket hívom fel, hogy csináljunk egy új sorozatot. És amíg dolgozunk, szépen rendbe is jövök. Kivel izgalmasabb a munka? Azzal, akivel először dolgozik, de nagyon provokálja a fantáziáját, vagy azzal, aki már pontosan tudja, merre viszi a sűrűben? Furcsa mód akkor élvezem a legjobban a munkát, ha már egy csomószor lemondtam az alanyt er- re-arra hivatkozva. Rettenetesen sokat hazudtam már a leendő gyerekemre hivatkozva. Azzal mentegetőztem, hogy most őmiatta nem tudok dolgozni, mert rosszul vagyok, itt fáj, ott fáj - ami egyszer sem volt igaz. Tulajdonképpen azokat a fotóimat tartom a legsikerültebbeknek, amelyek ilyen kellemetlen helyzetek után születtek. Nem volt kedvem a fotózáshoz, mert unalmasnak tartottam az illetőt, Elővettem az orosz csodamasinát, és csak bámultak, hogy ki ez a nő. \ vagy másvalaki jobban érdekelt, ezért folyamatosan lemondtam őt. Az is gyakran előfordul, hogy megbeszéljük az időpontot, és már ott áll az ajtóm előtt, de még mindig azon töprengek, hogy beengedjem- e vagy sem. Felhívjam őt, hogy nem vagyok otthon, vagy inkább maradjak csöndben a lakásban, hátha elmegy. Ha ennek ellenére kitartó az alany, akkor biztos, hogy jól dolgozunk együtt. Gyakran előfordul azonban az is, hogy felhívok valakit: „Holnap mit csinálsz? Na jó, akkor gyere fel fotózni.” És azonnal egymásra hangolódunk. Mitől fél, amikor ott áll az ajtó mögött, és nem akatja beengedni az alanyt? Hogy nem lesz egy épkézláb ötlete? Van egy-két ember, akire úgy gondolok, hogy semmit se tudok kihozni belőle. Előre kitalálni, megálmodni ritkán szoktam, hogy kiről milyen fotót szeretnék. Ha igen, a végeredmény akkor sem egészen olyan lesz. Előre ne is kérdezze meg tőlem senki, hogy mit akarok, mert az mindig a hangulatomtól függ. Majd amit a helyzet diktál. Ha ott áll előttem valaki esedenül, mint egy rakás szerencsédenség, akkor én biztos, hogy az ellenkezőjét fogom kihozni belőle. Ha viszont beáll és pózol, csak hogy megmutassa, milyen kemény fickó, legalábbis akkor, abban a helyzetben, akkor addig beszélek hozzá, amíg elő nem hívom a legesendőbb énjét. Rába Roland is úgy jött, hogy megmutatja, milyen erős, kemény fiú, közben eleve nem az. Nemrég egy ismert tévés személyiséget fotóztam a Vidám Parkban. Hideg volt, el akart menni. Azt mondta, neki ebből elege van, mit gondolok én, kitalálok valamit és neki azt el kell fogadnia? Dehogyis kell, feléltem, de én sem vagyok a Szerencsekerék egyik betűje. És addig győzködtem őt, hogy a végén minden ötíetemet elfogadta. A kész fotók láttán pedig felkért, hogy csináljunk közös albumot. Cannes-ban, a fesztiválon másfajta helyzetekkel kellett szembenéznie. Ott nincs műterem, ott nem lehetnek nagy ötletek, egy emberrel legfeljebb négy-öt percig dolgozhat. Ezek szörnyű szituációk. Ott áll előttem egy világsztár, és nem tudja, ki vagyok. Ha itthon fotózunk, odaadom az alanynak az albumot, hogy nézze meg, ki vagyok, és nem izgulok, hogy nem lesz rám elég ideje. Cannes-ban iszonyú rossz, hogy csak az objektivem elejét látja belőlem. Nem is érdekli, ki vagyok. Ott tolakszunk háromszázan, és mindegyikünket utál. A papa- razzókkal én is így vagyok, tehát duplán idegesít, hogy a tömegben bizonyára engem is annak néznek. De nemcsak az albumot, a tavalyi fotót sem vihetem oda a sztárnak, erre egyszerűen nincs lehetőség, mert rohan. Én már a laborból futnék hozzá, hogy „nézd, milyen jót csináltam!”, de hol van ő már akkor! Megcsinálom ugyanis azt, amit a lapok elvárnak tőlem, a másik géppel pedig azt, ami az én stílusom. Mindenki hülyének nézett a legutóbb is, amikor három géppel ugráltam. Elővettem az orosz csodamasinát, és csak bámultak, hogy „ki ez a nő, ezzel fog fotózni?”. A la- / borban már mindenki irigyelte, hogy milyen jók a képek, hiszen még a formájuk is más volt. A trainspottingos Ewan McGre- gorról, az angol mozi sztárjáról egész nagy sorozatot készített. Ilyen jól viselte a fotózást? Nem álltunk sokan vele szemben. A fesztiválrendezők megkapták tőlem az előző évi referencianyagot, hogy lássák, mit fotóztam és hogyan. Ez alapján aztán a legjobb kártyát kaptam. Első sorból és székről fotózhattam. Senki nem ült a nyakamban, senki nem lépett a lábamra, nem tapostam a virágágyást, hanem fel volt matricázva a nevem egy székre, és azon rajtam kívül senld nem ülhetett. Ewan McGregort a véletlennek köszönhetem. Sétáltam a parton és észrevettem, hogy gyülekeznek a kidobólegények. Megkérdeztem, kire várnak, mondták, hogy jön Darryl Hannah és Ewan McGregor. Vártam pár órát a víz mellett ücsörögve, és mire megjöttek a sztárok, lettünk vagy tízen. De én ott is más képeket csináltam, mint a többiek, hiszen három géppel fotóztam. Mi derül ki ilyen helyzetben egy- egy sztárról? A gesztusaikból következtetni tud valamire? Már abból is látom, hogy kivel dolgozom, ahogy megérkezik. Vagy ahogy ott áll zavarban, és nem érti, miért jó valakinek, hogy lökdössék őt - miatta. Vagy csak azért, hogy egy pillanatra rájuk nézzen, képesek a másikat fejbe vágni. Darryl Hannah úgy viselkedett, mint egy profi fotómodell. Szerény volt, nagyon rokonszenves. Kivel volt a legnehezebb dolga? Johnny Depp végig nagyképű volt, Sharon Stone pedig egyetlen másodpercig sem tudott őszinte lenni. Cannes-ban egyébként mindig megvan az ügyeletes rendbontó. Johnny Depp szétverte a szállodai szobát, és nekiesett a pincéreknek. Mi az, amit csak Cannes-ban tanulhat meg a fotós? Utálni a kollégáit. Mást nem. Ott lesz az idén is? Elég volt. Először azt mondtam, hogy a fél karomat odaadnám, csak elmehessek. Következő alkalommal már csak azért akartam ott lenni, hogy megmutathassam valakinek, mit csináltam az előző évben. Hogy jöttem a semmiből, és milyen fotókat készítettem. Most azért menjek el újra, hogy egész nap cipeljem a fotóstáskáimat és ugráljak? Inkább itthon dolgozom és azokkal, akik az én kedvemért jönnek fel, kimondottan azért, hogy én fotózzam őket. Mennyi időt ad magának a szülés, után, hogy visszavegye a megszokott tempót? Ha elfogadom a kitűzött dátumot, Hanna április elején születik. Április közepére már elvállaltam egy nagyobb munkát. Szülés után öt nappal már tudok dolgozni. Otthon a műtermem, két szoptatás között pedig el is tudok menni pár órára. Addig majd az anyám vigyáz Hannára. Mi lesz az új sorozat, kitalálta már? Csoportkép fiatal színészekről - ruha nélkül. De nem arról szólnak majd a fotók, hogy gyerünk, mutassuk meg, ki hogyan néz ki mezítelenül, hanem hogy milyen szépek. És ha Hanna is úgy akatja, pár fotó kedvéért kölcsönadom majd őt a fiúknak. Na tessék, rúgott egyet. Szerintem örül az ötletnek.
