Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)

2000-03-28 / 73. szám, kedd

5 ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 28. TÉMA: A PEDAGÓGUSOK EMLÉKNAPJA Vannak, akik a pedagógusok problémáit kizárólag az anyagiakra redukálják. Pedig akadnak - épp a legönzetlenebbeknek és leglelkiismeretesebbeknek - egyéb gondjaik is. Még az unokáinkat is tanítani fogják Napjainkban gyakran esik szó a 21. század iskolájáról. Milyen lesz, képes lesz-e úgy felkészíteni a diákokat, hogy azok megfeleljenek az új évezred követelményei­nek. Kevesebb szó esik ar­ról, milyen legyen a peda­gógus, akitől elvárjuk, hogy egyre bonyolultabb vilá­gunk fokozott elvárásainak a katedrán állva eleget te­gyen. VOJTEK KATALIN Demcsák Edit és Vojtek Sándor, a pozsonyi Duna utcai gimnázium fiatal magyar-angol szakosai még századunk harmincas éveiben is tanítani fognak. Ezért érdemes meghallgatni, hogyan vélekednek munkájukról. Demcsák Edit A tanítványai elbeszéléseiből tu­dom, hogyan tanítja az irodal­mat. Valahogy így képzelem el a 21. század irodalomtanárát. Ar­ra gondolok, hogy az irodalmi művek bizonyos helyzetekkel és magatartásformákkal szembesí­tik az olvasót, és ezáltal önisme­retre, empátiára, problémameg­oldásra nevelnek. Ön az óráin épp erre összpontosít. Kétlem, hogy ezt az egyetemen tanítot­ták volna. Ez egy érési folyamat eredménye? Ez valahogy ösztönösen adódik, így látom a világot, így szemlélem az életet. Azok közé tartozom, akik nagyon sokáig keresik önma­gukat és helyüket a világban. Én az irodalomban találtam meg a válaszokat a kérdéseimre. Azt hi­szem, az irodalom tanítása egyfaj­ta kihívás is, hogy megpróbálja az ember ellensúlyozni a mai fo­gyasztói társadalom talmi csillo­gását, felszínességét, hamis ideál­\\ Mit tanítsunk: * amit a felvételin kérdeznek, vagy azt, ami igazán fontos és értékes? \\ jait. Ezt a kort a szemfényvesztés korának nevezném. Ösztönöz a képmutatásra, a becstelenségre, az önzésre. Talán az irodalom és a művészet az, amellyel valamikép­pen ellensúlyozni lehet ezeket a negatív hatásokat. Egy Amerikában élő magyar tu­dós a humán tantárgyak háttér­be szorításával magyarázza az amerikai tanulók ijesztő ag­resszivitását. Az érzelmi neve­lés szerinte is épp az irodalmon keresztül realizálható. Az irodalomtanítás nem puszta adatok, tények halmazát jelenti. Érzelmek és emberi értékek köz­vetítése a feladata. Az irodalom azzal, hogy beleélésre késztet egy-egy szereplő helyzetébe, gondolatvilágába, az empátiát, a másik megértését, a vele való ér­zelmi azonosulást erősíti. Ho­gyan viselkednénk, mit tennénk a szereplő helyzetében? Erre sokszor nem is olyan könnyű a válasz. A felfedezés izgalma, a kaland gyönyörűsége a legvon­zóbb az irodalomban, és ezzel le­het leginkább megfogni a diáko­kat. Rengeteg az előírt tananyag. Van lehetőség megállni egy-egy műnél, behatóbban foglalkozni vele? Ma megvan a tanárnak az a lehe­tősége, hogy maga határozza meg a súlypontokat az irodalom- tanításban. Ez egyben nagy fele­lősség is. Mert mi a garancia arra, hogy a tanár a helyes értékeket Demcsák Edit: „Ez ad nekem örömet" közvetíti, a megfelelő műveket a megfelelő értelmezésben tálalja a diáknak? De aki igazi, élmény­szerű irodalmat akar tanítani, an­nak ezt a felelősséget vállalnia kell, a szelektálást el kell végez­nie. A tanterv nagyon sok min­dent előír, de azt egy az egyben betartani nem lehet. Nem kis di­lemma, hogy mit tanítson az em­ber; azt, amit a felvételin kérdez­nek, vagy azt, ami igazán értékes, érdemleges, és ami a diákok ma­gatartását, személyiségét formál­hatja. A felvételi tesztek a lexikális tu­dásra összpontosítanak. Mikor lesz itt összhang az igazi iroda­lom szelleme és a követelmé­nyek között? Nem lehetne nyo­mást gyakorolni a tantervek ki­dolgozóira úgy, hogy az iroda­lomszakosok is társulásba tö­mörülnének, mint a történe­lemszakosok? Itt az egyetemi oktatóknak, a kö­zépiskolai irodalomszakosoknak és az alapiskolai pedagógusoknak kellene valahogy együttműködni, tisztázni és összhangba hozni az irodalomtanítás célját. Sajnos, az irodalomoktatás terén nincs ilyen társulás, és ez hiányzik. Ahogy hi­ányzik a párbeszéd is a középisko­lák és az egyetem között. Kislányos megjelenése ellenére tanítványai kifejezetten szigorú tanárnak tartják. Ez elhatáro­zás kérdése, vagy fokozatosan alakult így? Azt hiszem, a szigorúság egyrészt a természetemből adódik, önma­gámmal szemben is elég szigorú vagyok. Másrészt beláttam, és a tapalasztalaim is igazolták, hogy bizonyos szigor nélkül nem lehet eredményeket elérni. Persze, nem embertelen szigorról beszélek. A benevolens magatartás nem cél­ravezető. Lehet, hogy bizonyos diákok körében ezért nem vagyok népszerű, de tartom magam eh­hez az elvhez. A fegyelemtartás módja nem kis dilemmát jelent a pedagógus számára. Van, aki először szigo­rú, aztán enged, mások kezdet­ben engedékenyek, de látva, mennyire elkanászkodnak a di­ákok, bekeményítenek. Amikor Szencen tanítottam, azt hiszem, szigorúbb voltam. Ez bi­zonyára a környezettől is függ. Itt kezdetben elég nagy ellenállásba ütköztem, nehéz volt magam el­fogadtatni a diákokkal, akik, úgy látszik, nem szokták meg ezt a faj­ta szigort, és ebből konfliktusok adódtak. De úgy érzem, ez az el­lenállás megszűnt, és sikerült kö­zel kerülni egymáshoz. A kiszámíthatóság mennyire fontos egy tanárnál? Nagyon fontos. Kell, hogy a gye­rek tudja, mihez tartsa magát, mi­re számíthat. A tanár ne legyen hangulatember. Persze, neki is változik a hangulata, de tudnia kell uralkodni magán. Ez a munka óriási önfegyelmet igényel. Ezért jógázik? Igen, azt hiszem az önfegyelme­met a jógának köszönhetem. Propagálja a jógát a gyerekek között is? Direkt módon nem. De van lehe­tőség arra, hogy ezt is beleszőjem az órába, hogy elmondjam, mi­lyen filozófiai háttere van, mire jó egyáltalán, hogyan tudja befolyá­solni az ember személyiségét, ma­gatartását. Elmondhatom, hogy én a jógában egy életmódot talál­tam meg, ami nagyon segített a pályafutásomban, az eredménye­imben, a magánéletemben. Kezdő egyetemistaként először csak kí­váncsiságból kezdtem vele foglal­kozni, aztán, ahogy fokozatosan megismertem, mindent megtalál­tam benne, ami számomra fontos. Végül elvégeztem a jógaoktató tanfolyamot, és a jóga életem szerves részévé vált. A gyerek azt viszi magával, amit a pedagógustól kapott - még íz­lésben is. Elkerülhetetlen, hogy a tanár be­folyásolja a diák irodalmi ízlését, és ez nem is baj, de az a jó, ha a di­ák megtalálja azt, ami neki tetszik és nem hagyja magát teljes mér­tékben a pedagógustól befolyásol­ni. Az irodalomoktatás akkor sike­res, ha kialakul a diák sajátos ízlé­se, meg tudja mondani, neki mi és miért tetszik. Tehát nem a peda­gógus irányítja, hanem az egyéni ízlésének megfelelő műveket ta­lál, amelyekben önmagát fedezi fel. Mert az irodalomtanítás az ön- megismeréshez vezeti a diákot. A rutin nélkülözhetetlen, de bi­zonyos ponton túl gátló lehet. Ez hogyan küszöbölhető ki? Az évek során másképpen tanítom ugyanazt az anyagot. Hozzáolva­sok, új információkat szerzek. A rutint leginkább talán az állandó önműveléssel lehet kiküszöbölni. A történelemhez és a magyar­hoz felvette az angolt, rengeteg tanulás árán. Úgy tűnik, az egész élete csak tanításból és tanulásból áll. Lehetséges ezt csinálni ennyi pénzért? Ez a kérdés időnként bennem is felmerül, de ahogy jön, úgy el is megy. Ezt szeretem, ezt tudom csinálni, ez ad nekem örömöt. Vojtek Sándor Még bizonyára élénken élnek benned az egyetemen tanultak. Amit ott kaptatok módszertan­ból, mennyire tudod hasznosíta­ni? Nem nagyon. Túl elméletiek voltak a módszertanórák, nem készítettek fel kellőképpen a mindennapi gya­korlatra. Pedig annyi minden várja az embert, amikor becsöppen egy iskolába, amire nem is számít. Például. Kitalálok egy órát, azt hiszem, hogy tökéletes lesz, mindenkit ér­dekelni fog, aztán a gyerekek ím- mel-ámmal fogadják. Ez fordítva is működik? Persze. A tanításnak van egy csomó olyan mesterségbeli fortélya, amit az embernek meg kellene tanulni. Ezt az egyetemen nem tanítják. Aki elvégezte az egyetemet, azt hiszi, ő elolvas, megtanul valamit, azt el­mondja a diákoknak, és ők azt megértik és tudni fogják. Aztán ki­derül, hogy ez nem így működik. Egész sor lehetőséget kell kipróbál­ni ahhoz, hogy kiderüljön, hogyan lehet átadni egy bizonyos anyagot úgy, hogy az meg is maradjon a di­ákban. Vannak tananyagok, ame­lyeket már négy-ötféleképpen pró­báltam valahogy megtanítani, és még mindig keresem a legcélrave­zetőbb módszert. Az egyetem ré­széről épp ezt a praktikus oldalt hi­ányolom. Ott például senki sem hívja fel a hallgatók figyelmét arra, milyen hibákba eshet a kezdő pe­dagógus. Mert ha bekerül az isko­lába, és kap heti huszonvalahány órát, épp hogy csak győz nagyjából felkészülni a másnapra, miközben halmozódik benne a sok fel nem dolgozott és negatív tapasztalat. De ha kellő felkészültséggel megy neki az ember, akkor az első héten nem kell megrémülnie, hogy jaj de rossz tanár vagyok, nem tudok ta­nítani. Hat éve tam'tasz. Hogy állsz a ru­tinnal? Valahogy úgy, ahogy a színészek. A színésznek van egy évadban öt -hat szerepe, ami már soknak számít. Időnként egy-egy este játszik, és tudja minden részletét a szerepé­nek, az egész darabnak. A tanárnak viszont napi 5-7 órán át kell állan­dóan játszania, sőt rendeznie is a fellépését, az óráját, és nincs sok ideje azt olyan alaposan átgondol­ni. Azért kéne, hogy az egyetem megtanítsa a leendő tanárt egy sor készségre, főleg arra, hogyan kell a problémákkal bánni, mit kell elke­rülni. Hogy a kezdő pedagógusnak ne a saját bőrén kelljen tapasztal­nia azt is, ami könnyen elkerülhető lenne, mert el lehet mondani, előre lehet rá figyelmeztetni. Elég sokat tapasztal úgyis a saját bőrén. Állan­dóan jelen kell lennie, állandóan produkálnia kell, és nincs idő min­dent alaposan előkészíteni. így nem csoda, ha egy idő múlva az ember kezd belefásulni, vagy kiala­kulnak olyan rutindolgok, amikről tudja, hogy működnek; tavaly is jó volt, most is ezt csinálom. Viszont akkor már nem olyan jó. Rengeteg ötletem volt, kidolgoztam külön­böző segédanyagokat, és amikor először vittem be az órára, rettene­tesen izgultam, hogyan fogadják a diákok. Boldog voltam, ha láttam, hogy tetszik, ha meg nem, akkor alaposan letörtem, de mindenképp intenzív élmény volt. Ha azonban sokadszor viszem be ugyanazt az anyagot, akkor már tudom, mire lehet számítani, és nem adok bele annyi energiát az órába. Akkor meg hiányzik az a feszültség, az az elektromosság, amitől jobban mennek a dolgok. Nagyon hamar kimerülne a pe­dagógus, ha minden órán izzana körülötte a levegő. Biztos. Bizonyos idő múlva az em­ber kezd elfáradni, ráadásul egyre több olyan tényező van, amely mi­att azt mondja, hogy á, nem is ér­demes ezt folyton ekkora hőfokon csinálni. Anyagi tényezőkre gondolsz? Nem csak anyagiakra. Nagyon fá­rasztó például, hogy hatalmas mennyiségű anyagot kell megtaní­tani. Ha egy tanár rendesen meg szeretné tanítani azt, amit tanít, akkor csak 10 százalékát venné át a most előírt anyagnak. Magyarta­nárként leheteden heti három órá­ban négy év alatt átvenni a magyar és a világirodalom minden jelentős művét. Pedig a tanterv azt követeli, hogy minél többet átvegyünk. Ez eleve egyfajta felületességhez ve­zet, nincs idő elmélyedni semmi­ben. Az lenne a jó, ha az iskola in­kább bizonyos készségek kialakítá­sát, a gondolkodásra serkentést te­kintené fő feladatának, a tárgyi tu­dást az egyetemen úgyis megkapja a diák. Van ilyen készségkialakító, gon­dolkodásra tanító iskola? Nyugat-Európában nagyon erős ez a tendencia. Ott problémamegol­A tanításnak van egy csomó mester­ségbeli fortélya, amit az egyetemen nem tanítanak. \\ dó órákká alakult át a tanítás. A legtöbb nyugati iskolában nem iro­dalomtörténetet tanulnak, hanem irodalmi szövegekkel dolgoznak a diákok. Olvassák, értelmezik a művet, megnézik a filmváltozatát, megtervezik például, hogyan néz­ne ki a Romeo és Júlia erkélyjele­nete, ha ők rendeznék. Ez egyrészt fokozza a kreativitást, másrészt se­gíti az egyéni hozzáállás kialakulá­sát. Hogy azért legyen irodalom- történeti áttekintésük is a gyere­keknek, az érettségi előtti két év­ben a megismert műveket megpró­bálják történeti vázra felrakni. Van, ahol nemcsak olvastatják a híres szerzők híres műveit, hanem elkészíttetik a diákokkal a paródiá­jukat, vagy átírásukat. Ebből kifo­lyólag az érettségi vizsgák sem olyanok, mint nálunk, gyakran csak egy esszét kell írni egy adott témáról, és nagyon ellenőrzik, hogy mennyire eredeti, és mennyi­re képes a diák kifejteni egy gon­dolatot, értelmezni egy művet. Ná­lunk viszont ez másodrendű do­log, hisz az egyetemi felvételin magyar szakra a tesztek 90 száza­léka arról szól, ki mikor élt, mikor írta ezt vagy azt a művét. Az angoltudásoddal remekül ér­vényesülhetnél más területen is, jobb fizetéssel, mint tanárként. Nem tudom elképzelni, hogy más­hol dolgoznék. Szeretek tanítani. Annak ellenére, hogy közben rájöt­tem; annak, amit az eddigi hat év­ben csináltam, legalább a felét, ha nem többet, teljesen másképpen kellett volna csinálnom. Pedig ebben a hat évben iszonya­tosan sok munkád és energiád van... Ez igaz. De közben nagyon sokat tanultam a diákjaimtól. Most fog érettségizni az osztályom, az első, ahol osztályfőnök voltam, és ha ér­tékelni kéne, mennyit tanultak ők tőlem és én tőlük, szerintem azo­nos az arány. Egyrészt általuk job­ban megismertem magamat, más­részt gyakran a gyerekek mutattak valami olyat egy irodalmi műben, amit én nem is vettem észre. Egyál­talán az emberi kapcsolataim és a gondolkodásmódom rengeteget változott csak azzal, hogy ezeket a gyerekeket négy éven át magyarra és angolra tanítottam. Van idő elmélyültebb tanár-diák kapcsolat kialakítására? Az órán átveendő tananyag meny- nyisége, a szünetek rövidsége mi­att erre iszonyúan kevés a lehető­ség. Nagy kár. Elsőben, második­ban az etikaórán különböző lélek­tani játékokat játszottunk az osz­tállyal, és rengeteg elfojtott, nega­tívnak tartott dologról kiderült, hogy nem kell tőlük félni. Görcsök oldódtak fel, egymásról alkotott tévhitek tisztázódtak. El tudom képzelni, hogy minden tanítási nap osztályfőnökivel kezdődne, ahol csoportdinamikai, lélektani gya­korlatokat játszanánk, vagy csak egy jót beszélgetnénk. Létrejönne egy olyan kapcsolat, amely elvisel­hetővé tenné azt is, hogy a tanár számonkéri a tanultakat. Biztos, hogy sokkal jobban el tudnánk egy­mást fogadni, és harmonikusabban működne az iskola. Vannak valamilyen terveid? A skandináv országok némelyiké­ben a pedagógusnak hat letanított év után ki kell vennie egy év fizetett szabadságot. Akkor nem tanít, ha­nem kutat, tovább képezi magát, a témakörével foglalkozik ugyan, csak éppen nem az iskolában. Most, hat év után, én is megpróbá­lok szünetet tartani. Szeretnék doktoranduszképzésre jelentkezni Budapesten. S ha lehet, kutatni is szeretnék, mert nagyon foglalkoz* tat, hogyan lehetne kreatív tan­könyveket írni a középiskolák szá­mára, és hogyan működik ez az egyes országokban. Vojtek Sándor: „Sok problémát el lehetne kerülni." (Somogyi Tibor felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom